Angela Merkel;német demokrácia;konfliktusok;

2019-09-15 10:52:50

Tamás Pál: A merkelizmusról Budapestről

A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek.

A rendszerváltás külföldi szakértői a magyar politikai jövőt először a német 1945 mintájára képzelték el. De ebből semmi sem lett: '45 után a népbíróságokkal, az elpusztított vidéki zsidóság tulajdonának felélésével, a kisnyilasok beépítésével az akkori baloldal közlegényei közé, nálunk nem volt helye a német bűntudatnak. A 89-es antikommunizmusnak különben sem volt köze a 45-ös posztnácizmushoz. Ott 45-ben létezett - valódi, vagy csak mimikri - bűntudat a közelmúltért, 89-ben semmi ilyen nem volt, sem Pesten, sem Kassán, sem Krakkóban.

Személyes nyugtatószer

A most is értelmezhető, működő újabb német társadalomkezelési alapmodellt, amit sok évig Angela Merkel is működtetett, igazán Willy Brandt, majd később Gerhard Schröder rakta össze. Merkel kisebb részben még mindig az ő játékdobozukat használja a polgári oldalon, de nem sokat változtatva. A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek. Mindenesetre a problémaprezentáció része a problémamegoldásnak.

Schröder tehát teremtett, vagy intézményesített egy problémakezelési módot, amit később Merkel elfogadhatóként kezelt. S mert ez bizonyos konszenzusteremtési módokra épült, amelyeket a közügyek kezelési formái szempontjából nem csak szocdemként, hanem centristaként is elfogadhatónak tartottak, a magyarok és a többi közép-európaiak - sem Orbán, sem ellenfelei - nem gondoltak annak másolására, vagy követésére.

Közben a híres német technokrata sikermodell fontos helyeken kilyukadt. Az autóipar ragaszkodott kulcstechnológiaként a dízelhez, miközben ma már világos, hogy más megoldásoknál gyorsabban kiszorul a nemzetközi piacról. Meghirdették, hogy közvetlenül ott lesznek a digitális világban az amerikaiak nyomában, közben azonban a koreaiak nem is olyan csendben elhúztak mellettük. S elég világos, hogy amikor már szinte mindenütt a hálózatokban üvegszálakról van szó, a németek sok helyen még mindig rézkábeleket használnak, miközben Merkel négy cikluson át innovációról beszélt. Még a Handelsblatt, a kapitalisták lapja is elismeri, hogy a kommunista kínaiak most jobban és pontosabban tervezik a jövőt. Érdekes, hogy míg a kínai típusú társadalomépítéstől az angol-amerikai liberálisok láthatóan rettegnek, addig a konzervatív németeknek a dolog inkább imponál. Ilyesmiről németül is sokat olvasva undort nem igen éreztem.

Az még rendben volt, hogy a technológiai elágazásoknál a “nyugi, megoldjuk” jelszavával Merkel folyamatosan nyugtatgatott. Majd szó szerint ugyanezt mondta a menekültkérdésnél is. Persze valóban nagyon sok minden történt, a gazdaság és a társadalom a menekülteket milliószámra szívta fel. Közben persze, lassan fogytak a Merkel-évek. S nem tudjuk, ki mire és hogyan emlékezik az egészből. Gondolom, nem arra, amire itt és most mi fogunk a Merkel-korról emlékezni. Nemcsak azért, mert az az ő életük volt, és nem a miénk. Végül is mi nem a Merkel-féle történetekre emlékezünk, hanem elsősorban azok anti-orbánista interpretációi vannak most még a fejünkben. Merkel legfeljebb itt is, ott is minta lehet arra, amihez mérhetjük magunkat: mit tehettünk volna ahelyett, mint amibe és ahogy belebonyolódtunk?

Merkelben a németek egy időre megtalálták azt a tartós személyes és személyre szabott nyugtatószert, amit elvben a politikusaitól Európa vár. Nálunk meg sehogy sem akar összejönni a 90-es évek óta egyik oldalon sem. S egyébként nem jelent meg máshol sem Európában - sem az új , sem a régi tagállamokban. Valószínűleg Merkel mint kollektív depresszió-kezelési megoldás volt évekig Németországon belül és kívül egyaránt az igazi. S korszaka akkor fejeződött igazán be, amikor ez a hatás elmúlt. De a kancellár depi-ellenes megoldásként itthon is működött. Furcsa módon sokan használták.

Nincs normatív magja

Berlinben közben a hangulat hullámzik. Néhány hete sokan még ezt hitték, hogy “Keleten” a tartományi választásoknál borul az asztal és Merkelnek csak a kisebbségi kormányzás marad. De a választások előtt már úgy vélték, minden megy tovább, a berlini elit a helyén marad. Így is történt. A szocik Brandenburgban visszakerültek a szélsőjobb elé. És Szászországban ismét Merkelék vannak az élen. Még egy hajszállal több klímaérzékenység kell, s egészségesebb fül szociális ügyek iránt, de erre képesek. A volt NDK-sok állapota a közös kormányzás egyik leggyengébb pontja már egy évtizede. A régi “endékás” posztpunk hangulatok olyan könnyen nem tűntek el. Senki sem másolja már a nyugatot, mindenki helyi identitást akar, keleti lenyomatokat keres. Nem tudjuk, ehhez Merkelék mennyivel járultak hozzá. Azt hiszem sokkal. Mentálisan ma Kelet-Németország sok tekintetben nálunk keletebbre van, s ez nem az ő kudarcuk. Ellenkezőleg. Az ő világuk az ország nyugati felével folyamatosan konfrontálódva, mára szervesebben, valamiképpen autentikusabban állt össze.

A szóképzés politikusok nevéből nem ritkaság sem a németben, sem a franciában (ismert a francia poutiniser, clintoniser kifejezés, de a német obamieren, putinisieren is). Mindezek nem beszédmódokat, stílusjegyeket, hanem inkább politikai viselkedési formákat jelentenek. Putyinizmusról, természetesen, orosz elemzők gyakran beszélnek. De a putyinizmus, mint politizálási stílus jelenléte a nemzetközi médiában a legkülönfélébb szegmensekben is egyelőre határozottan erősödik.

Ugyanakkor Merkel kapcsán sincs szó államvezetői bölcsességekről, különleges jövőképgyártásról. A merkeln ige először a 2002-es választásoknál tűnt fel, fecsegni-értelemben használták. 2005-től már külső európai számonkérést jelent, takarékossági felhívásokat, állami szigort. 2015-ben a merkeln első helyre kerül egy német ifjúsági szleng-vizsgálatban. Itt is inkább negatíve értelme van, de nem politikai keménykedés, inkább ködösítés, kitérés, a döntés eltolása valamikorra. Ha ilyesmi egyáltalán új lehet, a szigor kombinációja rábeszéléssel lenne a friss találmány? Az ígéretek, a puha politikai nyelv egyik változatáról van tehát szó, ez aligha Merkel felfedezése, legfeljebb a fiatalok ilyesmit tőle többet, gyakrabban hallhattak.

2017-ben Frankfurtban szemináriumot rendeztek a “merkelizmus szociális pszichológiájáról”. A német politikai nyelvben inkább semleges szövegkörnyezetekről van szó, de azért negatíve jelzők is szép számmal akadnak. Pozitívumok, mint a mi európai ballib felfogásainkban, ritkábban bukkannak elő. De többször esik szó, még mindig semlegesen, a merkelizmusról, mint “a neo-merkantilizmus” egy formájáról, vagyis kereskedelempolitikáról, sőt általában, Németország általános állapotáról is. A nem-német média óvatosabb. A britek (például a The Guardian) azt hangsúlyozzák, hogy a “thatcherizmusnak” úgy tűnik, volt kemény magja.

A merkelizmusnak azonban nincs, inkább egyensúlykereső intézményi megoldásokról, államigazgatási formulákról lehet inkább szó. Vagy másképpen, Habermas megfogalmazása szerint e politikai stílusnak nincs normatív magja. Mások számára Merkelnél a legfontosabb a hullák hiánya, amelyekhez a németeknek közük lenne Szíriában, vagy a Donyec-vidéken. Egyébként ehhez a kompromisszumbarát politizáláshoz sorolhatunk egy nálunk nem népszerű merkeli formulát, a többsebességes európai integráció hol kevésbé hangsúlyozott, hol jobban kiemelt formáját. Ezek szerint az európai magban keményen kell venni a integrációt (ehhez az euróövezeti tagság szükséges, de nem elégséges). A többiek a peremeken, meg csináljanak, amit akarnak, egyelőre nem érdemes veszekedni velük. Orbánnal mi ehhez az öntudatos peremhez tartozunk. De ez mindenesetre azt is jelenti, hogyha nem vagyunk a szűk mag részei, akkor ki is maradunk valamilyen leosztásokból - a perem másodrendű marad.  

Konfliktuskezelés

A merkelizmus két elemét azért így is világosan felismerjük. A konfliktuskezelés kiemelt fontosságát és az erőfeszítéseket mindenféle polarizáció enyhítésére. Természetesen különböző állapotokban, vagy fázisokban a merkelizmus ilyen képességei eltérőek. A legutolsó időszakban azonban épp a merkelizmus, mint politikai technika kríziskezelési kapacitásai gyorsan fogynak. Ugyanakkor összehasonlítva mondjuk a brit-amerikai kapitalizmussal, a Merkel-csapat két eredménye vitathatatlan, és Nyugat-Európában egyelőre nem kikezdett.

Az első a munkásság viszonylagos stabilitása. A német létszámok is csökkennek, de lényegében sokkal kisebb mértékben, mint a szomszéd országokban. A második, hogy például Amerikához képest, ahol mintaszerűen épült fel a technológiákhoz kötött középosztály, s ahol ez most gyorsulva pusztulni kezdett, itt ilyesmi sokkal lassabban folyik csak. Pedig a németek annak idején az amerikaiakat másolták. Korábban is többféle kapitalizmus létezett, azután az amerikaiak kezdték magyarázni, hogy mindenütt egy maradt, az amerikai. S mire elmagyarázták volna és mindenki csak a kínaiakról kezdett volna beszélni, a német politika megmutatta, hogy ez nem így van.

Egyébként Merkelékre roppantul figyelnek a kínai nagyvárosokban. Ők ugyanis ahol tudták és ahol a technológia is megengedte, megőrizték a nagyobb vállalatokat. Persze, korábban átalakult a Ruhr-vidék és az NDK elolvadása után a szász-türingiai ipar, de az egykori ipar köré települt városszerkezet létezik, megmaradt. S egész Európában egyedülállóan lábon vannak a szakszervezetek, és alkupozícióik nem semmisültek meg. Különben a bevándorlók – kelet-európaiak, törökök, vietnámiak, arabok - a hatalmas kulturális különbségek ellenére Németország e két hagyományos tengelyét kevéssé, vagy nem kezdték ki. Az ország e kemény magját Merkelék egyáltalán nem bontották, borították fel. A magyar, szlovák, lengyel, sőt román mag bevándorlók nélkül is sokkal inkább felbomlott. Nem tudtuk megvédeni, s '89 után láthatóan nem értettük a németek által kitalált német-európai integrációs formákat. Emiatt egyébként csak magunkat okolhatjuk. Meg persze, a helyi rendszerváltó értelmiséget. Egyébként ezért rettegünk oly mértékben az ottani bevándorlási mintáktól, melyek korábbi ipari-mentális keretei (ha nem is minden, de sok) ott átemelődtek és így is egyben tartanak, nálunk meg egyszerűen lepusztultak. Így azután hozzájuk képest sok szempontból házatlan csigák vagyunk. Nem is értjük a logikájukat. Ott az iparosítás, mint történeti korszak, minden áldozattal együtt is megmaradt. Nálunk meg sok eleme, különösen az 1945 után letelepített ipari világ elpusztult. Közben ők lenézik, egyes pontokon meg is vetik a miénket, pontosabban a romok helyén errefelé emelt új Patyomkin-falvakat.