Sose lepi dermedt álom

Publikálás dátuma
2019.09.16. 14:18

Bár már többekben felvetődött, hogy jó lenne szobrot állítani Weöres Sándornak Budapesten is, egyelőre csak egy emléktábla és az idén 110 éve született Károlyi Amyval közös sírja idézi meg a 30 éve elhunyt költő alakját. Városképileg legalábbis. Szombathelyen a Perint patak mellett ücsörög egy padon, kedvenc macskájával, Pécsett a Király utcában, egy kávézó előtt elmélkedik márvány asztalra könyökölve, Székesfehérváron a Szent István Király Múzeum falán kialakított Panteonban domborodik, Budapesten viszont „csak” anekdoták, versidézetek és őszbe piruló városi galagonyabokrok emlékeznek rá. No meg egy óriási fenyőfa, ami a mai napig ott ágaskodik az egykori, Muraközi utcai Weöres-lak kertjében, közvetlenül a ház mellett. A Törökvész útról költöztek át ide Amyval a hetvenes évek közepén – ott máig emléktábla jelzi, hogy 1947-től 1974-ig ott élt és alkotott a költőházaspár, a Muraközi utca 10/a azonban jelöletlenül őrzi a Budai gyümölcsös című Weöres-vers egykor volt helyszínét. Az otthont, ahonnan, „A kert felső szögéből lelátni a Dunára / hol hidak emelkednek szónoki lendülettel, / s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára / hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel.” Az említett fenyőfa, azon túl, hogy a Weöres-vers tanúsága szerint szép, télen-nyáron, és „sose lepi dermedt álom”, 1989 egyik téli reggelén nyert különös jelentőséget: Károlyi Amy lesétált a kertbe, levágott róla egy harsogó gallyat, és beküldte az akkor még létező, Lipótnak vagy sárga háznak csúfolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe, ahol Weöres Sándor tíz nap kóma után éppen feladta a harcot. Holtan, bepúderezett arccal várta, hogy megérkezzen az MTI fotósa, hogy felvételeket készítsen a halottas ágyáról, melynek alapján elvben halotti maszk készült volna a költő arcáról. A fenyőágat az intézetben dolgozó Polcz Alaine vette át, aki a boncasztalon fekvő Sanyika mellére helyezte a gallyat. Szobrászt is intézett (volna), hogy levegye a mintát, csak aztán, ahogy jó néhány évvel később egy a Holmiban megjelent visszaemlékezésben írja, a szobrász félt, nem mert a tetem közelébe menni, azt mondta, majd a képek után fest vagy rajzol. Nehezen, de kijárta a belépési engedélyt a kórbonctanra, és bevitte Weöreshez a remegő kezű, végtelenül zavarban lévő 24 éves fényképészt. Ő sebbel-lobbal körbefotózta a költőt, mellén a fenyőággal, amit Károlyi Amy a kertjükből küldött, majd a képeket leadta az MTI-nek, ahonnan minden expozícióról egy-egy kópia Polcz Alaine-hez került. Alaine a felvételeket átadta Amynak, aki állítólag azt mondta, hogy Sanyika arca enigmatikus rajtuk. A képeket a biedermeier szekrény tetején lévő könyvek közé csúsztatták, ám amikor két-három hét múlva Alaine szerette volna elmerülten megnézni őket, Amynak már fogalma sem volt róla, hol vannak. Bár Polcz Alaine erősködöt, hogy a lexikonok közé rejtették őket, Amy nem engedte, hogy megnézze. Azt kérte, ne keressék, majd kiadja a ház.
Bár a képek az MTI archívumában vannak a mai napig, Polcz Alaine később már nem látta őket. Weöres Sándor haláláról és halottas ágyáról részletes hanganyagot készített, hogy a legaprólékosabb részletekig tudósítson a megdermedt pillanatról. Arról, amit a képeken látni lehetett. Magnóra mondta például, hogy amikor a boncteremben megsimogatta Sanyikát, és rátette azt a zöld fenyőgallyat a mellére, azt mondta a boncmester, hogy fertőtlenítse a kezét, és mossa le vízzel. „Nekem különös volt – írja –, mert az van bennem, a lelkem mélyén – és ez nagyon furcsa –, mint tanatológus úgy érzem, nem piszkítja be az ember kezét a holttest. Az csak babonás félelem. Különösen, mikor friss a halott. És Sanyika akkor friss halott volt.” Ott a boncteremben csodálkozva nézte – egy idegen arc nézett vissza rá. Idegen volt. Nem kisimult, nem szép, nem megnemesedett. „A legtöbb halott arcán fényt látok. Azt mondták az orvosok, hogy ez a mimikai izomzat ellazulása. Mert hatszáz izom dolgozik az arcunkon, vagy még több. De nem – mert van, ahol éppen mást találunk. A kutatási eredmények szerint az utolsó percekben boldogsághormon, endorfin önti el az agyat. Sanyikának mégis idegen volt az arca.” Állítólag Polcz Alaine éveken át kereste a fotóst, nem jutott eszébe az MTI-ben utána menni a felvételeknek. A képek a fényképész, Fényes Gábor segítségével előkotorhatók voltak a raktár mélyéről, szerettük volna legalább a mellkasán lévő fenyőgallyat megmutatni, mely Károlyi Amy visszaemlékezése alapján a Muraközi utcai ház kertjéből való, de kegyeleti okokra hivatkozva a hírügynökség nem bocsátotta azt a Népszava rendelkezésére. Ekképpen látványnak marad a fa, mely Budapesten, a Törökvész úti ház emléktábláját leszámítva, az egyetlen „Weöres-emlékmű”.
Szerző
Témák
Weöres Sándor

Ligeti menőség

Publikálás dátuma
2019.09.16. 12:58

Fotó: Dürer Kert Facebook-oldala
Egy magyar származású német reneszánsz festőről elnevezett út, apácák nevelőintézete, a rendszerváltás előtt pártfőiskola, és a XXI. századi Budapest egyik alternatív közösségi tere a Városliget szélén – a Dürer Kert sokszor szürreális valósága megengedi az idő- és térbeli kalandozást.
A klub és kertje az Ajtósi Dürer soron található, a nagy hírű Szent István Gimnázium mellett. Az utca névadója az egyik leghíresebb magyar származású reneszánsz festőművész – derült ki tizenegy évvel ezelőtt azok számára, akik ott voltak névtábla-avatón. Albrecht Dürer, a reneszánsz festészet kiemelkedő alakjának édesapja a Gyula melletti Ajtósról származott, a község németesített nevét (Türer) nemesi előnévként használta a család. A művész a németországi Nürnbergben született 1471-ben, és ott is halt meg 57 évesen – magyarázta Kéri György, a kerület művészeti szakreferense még 2008-ban. Abban az évben, amikor az Ajtósi Dürer sor 19-21. alatti több mint 35 ezer négyzetméteres területen megalakult a hazai underground később kultikussá váló klubja, a Dürer Kert. Az ideológiailag változatos múltú helyen – ott kapott helyet a XIX. századi párizsi Sacré Coeur apácái által nyitott iskola és nevelőintézet, majd az MSZMP főiskolája, ahol a legendák szerint Kádár János is szívesen úszott – tizenegy esztendeje alakult intézményben hol a magyar médiatörténet egyik legszimbolikusabb darabja, a Tilos Rádió ünnepel születésnapot, hol lemezbörze, gasztrofesztivál vagy táncház zajlik. Egyszer magyar, máskor nemzetközi rock-, indie, hip-hop, elektronikus vagy metál koncert erősíti a programot az ezer ember befogadására alkalmas helyen. Két koncertterem, kezdő és kevésbé kezdő együttesek próbahelyiségei, stúdió és egy nagy kert, ahol filmvetítéssel, irodalmi esttel, képzőművészek installációival, de pingpongasztallal és csocsóval is várják a város legmenőbb figuráit. Mert a Dürerbe beugrani cool akkor is, ha hétköznap délután fut össze valakivel az ember és akkor is, ha szombaton kutyás pikniken vesz részt, játszóházba hozza csemetéit, vagy a liget átépítése miatt kialakult akadályokat kell biciklivel megkerülnie, és szívesen fújná ki magát. Tavaly arról szóltak a hírek, hogy a Dürer Kert is a politika és az üzlet sajátosan magyar kapcsolatának áldozatává válik, 2018. júliusában – a 24.hu beszámolója szerint - egy NER-közeli tőkealap és Garancsi István ingatlanbefektető cége tette rá a kezét. Felmerült, hogy odaköltözik a Fővárosi Nagycirkusz, amelyről azóta kiderült, hogy a Nyugati pályaudvar mellett kap majd új helyet. A Dürer Kertnek 2020-ig szóló szerződése van az épületre, és azóta is a hazai kultúra egyik legkarakteresebb klubjaként működik, amelynek kavicsos kertjében fázva bárki kaphat egy takarót. Kivéve, ha nincs még tizenhat éves és felnőtt kísérő nélkül érkezik.
Témák
Városliget

A fehér has árnyékában

Publikálás dátuma
2019.09.15. 14:58

Szűkös a bolt, ránehezedik az emberre, különösen télen. Így, éppen csak áthajolva az őszbe, legalább nem kabát- és csizmagőzölgésében kell szoronkodni, miközben a nénik komótosan eszmét cserélnek az eladóval. Amikor a sor vége szolid torokköszörüléssel, toporgással, óranézéssel, horribile dictu az eladónő megszólításával próbálja jelezni, hogy vásárolna, akkor évszakfüggetlenül kijár a „minek él az ilyen” egyes számú pillantás. A szem sarkában megbúvó megvetést aztán felváltja a szánalom, amikor a türelmetlenkedő kuncsaft nem oroszul ismerteti bevásárlólistáját (ez a kettes számú „még egy rendes nyelvet sem tud ez az idióta” tekintet). De ha az ember elég rutinos a néma érzelmi zsarolás kezelésében (a tudósító, anyukájának hála, úgy hétéves korára immunissá kérgesedett), akkor nem lesz bűntudat-utóize a halaknak. Mert a Podmaniczky utcai Arbatban remek uszonyosok vannak füstben, pácban és vasban. A halkirály a tok (és Friss szerkesztő úr rehabilitálása okán: igen, hívják belugának is). Aranybarna bőre színét finom, egyre halványuló árnyalatban viszi tovább a hús. Ebben az esetben a hús szó elé nem kívánkozik a hal kitétel, aki hidegen – magától értetődően füstölve – fogyasztja, azt hiheti, megcsalja az ínye, és valami légies-bolondos szalonna viháncol a szájában, különleges utóízzel. (Utóbbit ehelyt nem szpojlerezzük, tessék tapasztalni). Melegen – például gombás varenyikivel (olyan sós derelye-féleség ez) tejfölösen egybesütve – már felfedi magát őhalsága, és utólag is röstelkedni kezdenek a gyomorba küldött lazacok, tőkehalak, miegymások. Pontosabban a lazacoknak csak nyugati fajtái pironkodnak, a Szibériában cseperedő ketalazac nem marad alul a fehérhasú óriással szemben. A tokhal mellett csíkokra metszve terül el a lazac, pontosabban egykori hasalja. Magában csak halfanatikusok mozduljanak rá, borzasztó intenzív – viszont a halkrém legjobb alapanyaga, még a gyári majonézek agresszív ízét is rendre utasítja. A halkínálatról hosszan lehetne értekezni, például a saját levében fürdő tömör orrú makréláról, a paradicsomos szószban merengő halfasírtról, az öklömnyi tőkehalmájdarabokról (mert valahogy úgy alakult, hogy a tankacél-szerű orosz konzerveket tényleg ízletes halakkal töltik), de a végszó legyen inkább a tokhal ellenpárjáé. Ami nem is behemót, nem is édesvízi, nem is füstölt, de mégis huh… A heringnek van egy töppedt fajtája, egyedei legfeljebb pár centire nőnek. Lefejezik őket, forró levegőn kiszárítják, sómedencében megúsztatják és zacskózzák. Az ajóka a legkiválóbb halcsipsz, összetett ízvilágú – csak éppen olyan sós, hogy az ember a Volgát, a Dont és az Irtist egyaránt kiinná egy adag után. De szerencsére az oroszok is főznek sört.
Szerző