Bár már többekben felvetődött, hogy jó lenne szobrot állítani Weöres Sándornak Budapesten is, egyelőre csak egy emléktábla és az idén 110 éve született Károlyi Amyval közös sírja idézi meg a 30 éve elhunyt költő alakját. Városképileg legalábbis.
Szombathelyen a Perint patak mellett ücsörög egy padon, kedvenc macskájával, Pécsett a Király utcában, egy kávézó előtt elmélkedik márvány asztalra könyökölve, Székesfehérváron a Szent István Király Múzeum falán kialakított Panteonban domborodik, Budapesten viszont „csak” anekdoták, versidézetek és őszbe piruló városi galagonyabokrok emlékeznek rá. No meg egy óriási fenyőfa, ami a mai napig ott ágaskodik az egykori, Muraközi utcai Weöres-lak kertjében, közvetlenül a ház mellett. A Törökvész útról költöztek át ide Amyval a hetvenes évek közepén – ott máig emléktábla jelzi, hogy 1947-től 1974-ig ott élt és alkotott a költőházaspár, a Muraközi utca 10/a azonban jelöletlenül őrzi a Budai gyümölcsös című Weöres-vers egykor volt helyszínét. Az otthont, ahonnan, „A kert felső szögéből lelátni a Dunára / hol hidak emelkednek szónoki lendülettel, / s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára / hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel.”
Az említett fenyőfa, azon túl, hogy a Weöres-vers tanúsága szerint szép, télen-nyáron, és „sose lepi dermedt álom”, 1989 egyik téli reggelén nyert különös jelentőséget: Károlyi Amy lesétált a kertbe, levágott róla egy harsogó gallyat, és beküldte az akkor még létező, Lipótnak vagy sárga háznak csúfolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe, ahol Weöres Sándor tíz nap kóma után éppen feladta a harcot. Holtan, bepúderezett arccal várta, hogy megérkezzen az MTI fotósa, hogy felvételeket készítsen a halottas ágyáról, melynek alapján elvben halotti maszk készült volna a költő arcáról. A fenyőágat az intézetben dolgozó Polcz Alaine vette át, aki a boncasztalon fekvő Sanyika mellére helyezte a gallyat. Szobrászt is intézett (volna), hogy levegye a mintát, csak aztán, ahogy jó néhány évvel később egy a Holmiban megjelent visszaemlékezésben írja, a szobrász félt, nem mert a tetem közelébe menni, azt mondta, majd a képek után fest vagy rajzol. Nehezen, de kijárta a belépési engedélyt a kórbonctanra, és bevitte Weöreshez a remegő kezű, végtelenül zavarban lévő 24 éves fényképészt. Ő sebbel-lobbal körbefotózta a költőt, mellén a fenyőággal, amit Károlyi Amy a kertjükből küldött, majd a képeket leadta az MTI-nek, ahonnan minden expozícióról egy-egy kópia Polcz Alaine-hez került. Alaine a felvételeket átadta Amynak, aki állítólag azt mondta, hogy Sanyika arca enigmatikus rajtuk. A képeket a biedermeier szekrény tetején lévő könyvek közé csúsztatták, ám amikor két-három hét múlva Alaine szerette volna elmerülten megnézni őket, Amynak már fogalma sem volt róla, hol vannak. Bár Polcz Alaine erősködöt, hogy a lexikonok közé rejtették őket, Amy nem engedte, hogy megnézze. Azt kérte, ne keressék, majd kiadja a ház.
Bár a képek az MTI archívumában vannak a mai napig, Polcz Alaine később már nem látta őket. Weöres Sándor haláláról és halottas ágyáról részletes hanganyagot készített, hogy a legaprólékosabb részletekig tudósítson a megdermedt pillanatról. Arról, amit a képeken látni lehetett. Magnóra mondta például, hogy amikor a boncteremben megsimogatta Sanyikát, és rátette azt a zöld fenyőgallyat a mellére, azt mondta a boncmester, hogy fertőtlenítse a kezét, és mossa le vízzel. „Nekem különös volt – írja –, mert az van bennem, a lelkem mélyén – és ez nagyon furcsa –, mint tanatológus úgy érzem, nem piszkítja be az ember kezét a holttest. Az csak babonás félelem. Különösen, mikor friss a halott. És Sanyika akkor friss halott volt.” Ott a boncteremben csodálkozva nézte – egy idegen arc nézett vissza rá. Idegen volt. Nem kisimult, nem szép, nem megnemesedett. „A legtöbb halott arcán fényt látok. Azt mondták az orvosok, hogy ez a mimikai izomzat ellazulása. Mert hatszáz izom dolgozik az arcunkon, vagy még több. De nem – mert van, ahol éppen mást találunk. A kutatási eredmények szerint az utolsó percekben boldogsághormon, endorfin önti el az agyat. Sanyikának mégis idegen volt az arca.”
Állítólag Polcz Alaine éveken át kereste a fotóst, nem jutott eszébe az MTI-ben utána menni a felvételeknek. A képek a fényképész, Fényes Gábor segítségével előkotorhatók voltak a raktár mélyéről, szerettük volna legalább a mellkasán lévő fenyőgallyat megmutatni, mely Károlyi Amy visszaemlékezése alapján a Muraközi utcai ház kertjéből való, de kegyeleti okokra hivatkozva a hírügynökség nem bocsátotta azt a Népszava rendelkezésére. Ekképpen látványnak marad a fa, mely Budapesten, a Törökvész úti ház emléktábláját leszámítva, az egyetlen „Weöres-emlékmű”.
