Sose lepi dermedt álom

Bár már többekben felvetődött, hogy jó lenne szobrot állítani Weöres Sándornak Budapesten is, egyelőre csak egy emléktábla és az idén 110 éve született Károlyi Amyval közös sírja idézi meg a 30 éve elhunyt költő alakját. Városképileg legalábbis.

Szombathelyen a Perint patak mellett ücsörög egy padon, kedvenc macskájával, Pécsett a Király utcában, egy kávézó előtt elmélkedik márvány asztalra könyökölve, Székesfehérváron a Szent István Király Múzeum falán kialakított Panteonban domborodik, Budapesten viszont „csak” anekdoták, versidézetek és őszbe piruló városi galagonyabokrok emlékeznek rá. No meg egy óriási fenyőfa, ami a mai napig ott ágaskodik az egykori, Muraközi utcai Weöres-lak kertjében, közvetlenül a ház mellett. A Törökvész útról költöztek át ide Amyval a hetvenes évek közepén – ott máig emléktábla jelzi, hogy 1947-től 1974-ig ott élt és alkotott a költőházaspár, a Muraközi utca 10/a azonban jelöletlenül őrzi a Budai gyümölcsös című Weöres-vers egykor volt helyszínét. Az otthont, ahonnan, „A kert felső szögéből lelátni a Dunára / hol hidak emelkednek szónoki lendülettel, / s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára / hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel.”

Az említett fenyőfa, azon túl, hogy a Weöres-vers tanúsága szerint szép, télen-nyáron, és „sose lepi dermedt álom”, 1989 egyik téli reggelén nyert különös jelentőséget: Károlyi Amy lesétált a kertbe, levágott róla egy harsogó gallyat, és beküldte az akkor még létező, Lipótnak vagy sárga háznak csúfolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe, ahol Weöres Sándor tíz nap kóma után éppen feladta a harcot. Holtan, bepúderezett arccal várta, hogy megérkezzen az MTI fotósa, hogy felvételeket készítsen a halottas ágyáról, melynek alapján elvben halotti maszk készült volna a költő arcáról. A fenyőágat az intézetben dolgozó Polcz Alaine vette át, aki a boncasztalon fekvő Sanyika mellére helyezte a gallyat. Szobrászt is intézett (volna), hogy levegye a mintát, csak aztán, ahogy jó néhány évvel később egy a Holmiban megjelent visszaemlékezésben írja, a szobrász félt, nem mert a tetem közelébe menni, azt mondta, majd a képek után fest vagy rajzol. Nehezen, de kijárta a belépési engedélyt a kórbonctanra, és bevitte Weöreshez a remegő kezű, végtelenül zavarban lévő 24 éves fényképészt. Ő sebbel-lobbal körbefotózta a költőt, mellén a fenyőággal, amit Károlyi Amy a kertjükből küldött, majd a képeket leadta az MTI-nek, ahonnan minden expozícióról egy-egy kópia Polcz Alaine-hez került. Alaine a felvételeket átadta Amynak, aki állítólag azt mondta, hogy Sanyika arca enigmatikus rajtuk. A képeket a biedermeier szekrény tetején lévő könyvek közé csúsztatták, ám amikor két-három hét múlva Alaine szerette volna elmerülten megnézni őket, Amynak már fogalma sem volt róla, hol vannak. Bár Polcz Alaine erősködöt, hogy a lexikonok közé rejtették őket, Amy nem engedte, hogy megnézze. Azt kérte, ne keressék, majd kiadja a ház.

Bár a képek az MTI archívumában vannak a mai napig, Polcz Alaine később már nem látta őket. Weöres Sándor haláláról és halottas ágyáról részletes hanganyagot készített, hogy a legaprólékosabb részletekig tudósítson a megdermedt pillanatról. Arról, amit a képeken látni lehetett. Magnóra mondta például, hogy amikor a boncteremben megsimogatta Sanyikát, és rátette azt a zöld fenyőgallyat a mellére, azt mondta a boncmester, hogy fertőtlenítse a kezét, és mossa le vízzel. „Nekem különös volt – írja –, mert az van bennem, a lelkem mélyén – és ez nagyon furcsa –, mint tanatológus úgy érzem, nem piszkítja be az ember kezét a holttest. Az csak babonás félelem. Különösen, mikor friss a halott. És Sanyika akkor friss halott volt.” Ott a boncteremben csodálkozva nézte – egy idegen arc nézett vissza rá. Idegen volt. Nem kisimult, nem szép, nem megnemesedett. „A legtöbb halott arcán fényt látok. Azt mondták az orvosok, hogy ez a mimikai izomzat ellazulása. Mert hatszáz izom dolgozik az arcunkon, vagy még több. De nem – mert van, ahol éppen mást találunk. A kutatási eredmények szerint az utolsó percekben boldogsághormon, endorfin önti el az agyat. Sanyikának mégis idegen volt az arca.”

Állítólag Polcz Alaine éveken át kereste a fotóst, nem jutott eszébe az MTI-ben utána menni a felvételeknek. A képek a fényképész, Fényes Gábor segítségével előkotorhatók voltak a raktár mélyéről, szerettük volna legalább a mellkasán lévő fenyőgallyat megmutatni, mely Károlyi Amy visszaemlékezése alapján a Muraközi utcai ház kertjéből való, de kegyeleti okokra hivatkozva a hírügynökség nem bocsátotta azt a Népszava rendelkezésére. Ekképpen látványnak marad a fa, mely Budapesten, a Törökvész úti ház emléktábláját leszámítva, az egyetlen „Weöres-emlékmű”.