Szokolay Ádám kijött a Zeneakadémia színpadára és kirobbanó, valóban „barbár" módon támadta le a zongorát, azonban ez itt helyén volt, az ikonikus Allegro barbaro bőven elviseli ezt. Így vette kezdetét a harmadik Bartók Világverseny és Fesztivál díjkiosztója és gálaestje. A hegedűsök és zeneszerzők után most a zongoristák méretődtek meg, az elődöntőkre végül huszonnyolcan jöttek el. Bartók és Liszt alkotásai első helyen szerepeltek a kötelezően játszandó művek között, de olyanok, mint Haydn, Mozart, Beethoven sem hiányozhattak, a döntőben pedig egy jelentős romantikus dara mellé a huszadik század nagyjaitól kellett választaniuk a résztvevőknek Raveltől Sztravinszkijig. A kortárs zenét pedig Dobos Dániel és Stark János Mátyás, a tavalyi verseny első és egyik harmadik díjasának művei képviselték. Hatan jutottak a döntő szóló szakaszába, a zenekari döntőbe hárman kerültek, közöttük osztották ki díjakat. Szokolay Ádám lett az első, Balogh Ádám a második, Peter Klimo pedig a harmadik, aki mint a játék előtt levetített bemutatkozó kisfilmben elmondta, bár Los Angelesben született, mindkét szülője magyar. A negyedik-hatodik helyezettek is játszottak a gálán, bár őket nem rangsorolták. Kocsis Krisztián nem tudott eljönni, így az első részben Szokolay után Alberto Greer Menjon Bohanna spanyol művész előadásában Bartók Három burleszkjét precízen kidolgozott előadásban, és az ukrán Darya Dadykina félelmetesen virtuóz, ugyanakkor zeneileg és mélyen magalapozott olvasatában Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjének zongorára átdolgozott részleteit hallhattuk még.
A nyolctagú zsűri elnöke Kenji Watanabe japán zongoraművész volt, aki a hetvenes évek végén Budapesten tanult az Akadémián, mellette olyanok ítéltek, mint a zenetudós Talián Tibor vagy a karmesterként, zongoristaként is kiváló Vásáry Tamás, valamint egy sor kitűnő magyar és külföldi művész. Watanabe magyarul szólt a közönséghez, és bár udvariasan dicsérte az összes résztvevőt, megjegyezte, a gyors játék helyett az éneklő előadásmódot kell mindenek felé helyezni, a dalolás a zene alapja, abban rejtőzik a lélek. Felhívta a figyelmet arra is, Bartók műveinek játszásához elengedhetetlen fennmaradt felvételeinek tanulmányozása – úgy látszik ezen a téren találtak kritizálni valót az ítészek.
Sokszor felmerülő kérdés, hogy kell-e magyarnak születni egy olyan zeneszerző értő játékához, mint Bartók. Nyilvánvalóan alapos tanulmányozása szükséges nem csak Bartók saját játékának, hanem a magyar népzenének is, ha valaki a szerzővel alaposan meg akar ismerkedni. Nehezen vitatható, hogy sokkal könnyebb magyarként közeledni hozzá. De a zeneszerző alkotásainak jó része a kor egyetemes nyelvén szól, amit sok művész beszél anyanyelvi szinten. Éppen két éve hallhattunk Pesten a Bécsi filharmonikusok és Zubin Mehta révén egy tökéletes Concertót. Ám talán mégsem véletlen, hogy most a hat döntős közül négyen is magyarok, magyar gyökerűek voltak.
Szünet után hirdették ki a győztesek névsorát, Peter Klimo harmadikként a Harmadik zongoraverseny harmadik tételét játszotta, Balogh Ádám, a második helyezett pedig Liszt A-dúr zongoraversenyével remekelt. Szokolay Ádám, az első díjas - bizonyítván, hogy Allegro barbaro felfogása nagyon is tudatosan volt olyan, amilyen -, az Első zongoraverseny első tételében is azt fejezte ki, hogy pontosan érti, hova, milyen játékstílus való, és ezzel komoly művészi egyéniséget is felmutatott. A gálaesten hallott öt művész mindenesetre nem csak gyorsan, virtuózan tudott játszani, ha úgy kellett, de az éneklésről sem feledkezett meg.
