Handabandázás helyett

Eszembe jutott egy régi vicc az átkosból. Ceausescu csak beszél és beszél a TV-ben. Kovács átkapcsol a másik csatornára. Ott foci megy, de a képernyőn hirtelen felbukkan a hírhedt politikai rendőrség embere. „Kovács, nincs elég baja itt magyarként, még rátesz azzal, hogy nem hallgatja végig Ceausescu elvtárs beszédét?”

Kétlem, hogy a román állam akkoriban valóban tudta, hogy Kovács a két csatorna közül melyiket nézi, de az biztos, hogy itt, Amerikában a TV vállalatok pontosan tudják, hogy az előfizetőiket mi érdekli. Az egyik nap, miután a TV-m nem működött rendesen, telefonáltam és elpanaszoltam a hibát. A vállalat (Verizon) technikusa kérte az engedélyemet ahhoz, hogy megnézze a számlámat (amit SMS-ként továbbítottam). Így – ismétlem: az engedélyemmel – hozzákezdett a probléma megoldásához. Kiderítette, hogy én leggyakrabban a két éjjel-nappali hírcsatornát nézem (CNN és MSNBC), bár az utóbbi időben nem olyan gyakran, mint korábban. A többnyire kormánypárti Fox hírcsatornát, Trump kedvencét, nemigen kapcsolom be.

Nem örültem annak, hogy ennek a pacáknak csak egy SMS kellett ahhoz, hogy a titkaimba belelásson. Igaz, a Verizon egyelőre nem akarja és nem is tudná felhasználni az információt ellenem, de ha Trumpot újraválasztja az Istenadta Nép, ki tudja mi lesz itt? Paranoiás nem vagyok, de a pesszimizmusomat több mint hatvan évi amerikai élet sem törölte el. A balsors emlékei kísértenek.

A Verizon tehát tudja, hogy kevesebb hírt nézek, de azt nem, hogy mikor kapcsolom ki a készüléket, vagy mikor kapcsolok át egy másik csatornára - és miért. A válasz az, hogy akkor, amikor meglátom Trump, Boris Johnson, Putyin vagy Netanjahu arcát a képernyőn. Ezek az alávaló nacionalisták ugyanis azon dolgoznak, hogy megfosszanak attól az idealizmustól és optimizmustól, amely áthatott az 1980-as és 90-es évtizedben. Miért fizessek én kemény dollárokat azért, hogy ezeket a félrevezető, öntelt, egoista és mérhetetlenül korrupt alakokat nézzem és hallgassam? Fizessenek ők nekem, ha azt akarják, hogy odafigyeljek az úgynevezett mondanivalójukra.

A minap találtam is egy jobb műsort. Többek között arról szólt, hogy egyre több nő vállalja a politikai élet nehézségeit (és örömeit). Az Európai Unió új elnöke nő, az Európai Bank elnöke volt washingtoni szomszédom lesz, az öt legvalószínűbb Demokrata-párti elnökjelölt között két nő van, és a kongresszus padsorai - egyelőre csak Demokrata-pártiak - tele vannak (fiatal!) nőkkel. De a műsor második része tetszett igazán: ez fiatal házaspárokról szólt, főleg arról, hogy az apák manapság másképp látják el apai feladataikat, mint elődeik. Nemcsak „segítenek” otthon, mint én tettem, hanem aktív apák – és csak azután férjek és pénzkeresők.

Vasárnapi sétám során húsz babakocsit számoltam meg, s ebből tizennyolcat egy papa tolt. Ez, önmagában, semmit se bizonyít, de valami lényeges mégis változóban van. Valami szép és pozitív történik az amerikai társadalomban az orrunk előtt, amit a nagyszájú politikusok handabandázása sem fedhet el.