Az irodalom Herczege

Publikálás dátuma
2019.09.22. 16:20

Bánáti sváb polgárcsaládba született 156 évvel ezelőtt, 1863. szeptember 22-én Herczeg Ferenc (1863-1954) író. Érdemes megismerkedni életművével, hiszen kevés író volt, aki ennyire otthonosan mozgott a dualizmus kori és a két háború közötti dzsentri és az „úri” középosztály világában. Herczeg nevét manapság megint fölkapták, igaz, inkább az aktuálpolitika szintjén, mint a „konzervatív irodalmi kánon” alakját. Pedig egyetlen író sem azért ír, hogy bekerüljön bármilyen kánonba, akár Ady Endrének, Móricz Zsigmondnak, akár Herczeg Ferencnek, Szabó Dezsőnek vagy éppen Rejtő Jenőnek hívják az illetőt. Sőt, semmi nem tesz rosszabbat egy író hírnevének, mint az, ha egy rendszer fölmagasztalja hivatalos kultuszfigurává. Ez történt már életében Herczeggel is, aki a Horthy-korszakban megkapta a hivatalos elismerés és megbecsülés minden lehetséges formáját, a 40 kötetes díszkiadásban való megjelenéstől a Corvin-láncig, a Nobel-díjra jelöléstől kezdve számos rangos társadalmi egyesületben való reprezentatív szerepvállalásig. 1945 után a Herczeg által magasztalt ún. „keresztény középosztály” végleges háttérbe szorulásával, szétesésével aztán a Horthy-kori megbecsültség visszaütött. Sokszor fölemlegették élcelődve, hogy Herczeg a Horthy-korszakban „írófejedelem” volt és legalábbis a Bethlen-rendszer aszerint is bánt vele. Az aránytalan reprezentatív tisztelet minden írónak tehertétele még életében. Ettől persze az a közönség, amelynek írt, vagyis a „keresztény középosztály”, falta a színdarabjait, tárcáit, regényeit. Herczeget nem érdemes bárkihez hasonlítani, legfeljebb Jókaihoz és Mikszáthhoz, akiknek mesélő kedvét, színes jellemábrázolását, derűjét, fordulatos meseszövését örökölte. Kétségtelen, hogy nem a társadalmi hibák leleplezésének vagy a korabeli modern eszmei-művészi irányzatok hazai földre átültetésének szándéka vezette a tollát. Ezért egy Ady Endre vagy egy Móricz Zsigmond társadalomkritikáját várni tőle értelmetlen. Azt a feladatot viszont, amit maga elé tűzött – a középosztály szórakoztatását –, dicsérendően teljesítette. Ma már a herczegi termés jelentős részét kitevő társadalmi színdarabok és novellák többsége bizonyára elavult. Elveszítették aktualitásukat, párhuzamosan azzal, ahogyan szereplőjük, a dzsentri meg az „úri” középosztály eltűnt a horizontról, sajátos problémáival és konfliktusaival együtt. Ám akadnak maradandó, érdekes alkotások is életművében. Ha semmi mást nem írt volna hosszú életében, mint A kék róka című színdarabot (amelyből 1920-ban Mauritz Stiller svéd filmrendező Erotikon címmel forgatott egy ízig-vérig romantikus komédiát), a Bizánc című drámát és történelmi regényeit (pl. Pogányok, A hét sváb, Az élet kapuja), már azzal beírta volna nevét a magyar irodalom nagykönyvébe. Herczeg konzervatív, pontosabban konzervatív-liberális volt. Nem szerette sem a Nyugat által megjelenített „modernizmust”, sem a Jászi Oszkár és Ady által megtestesített polgári radikalizmust, sem – egy rövid időszak, 1918 ősze kivételével – a 49-es függetlenségi irányzatot. Ebben a tekintetben a konzervatív kulturális felfogás és a status quo-t védő, állagőrző 1867-es társadalmi konzervativizmus jellemezte a nézetrendszerét. A szociáldemokráciától, a népi írók és falukutatók mozgalmától, valamint ezeknek az irányzatoknak a bátor kérdésfeltevéseitől meg éppenséggel egy egész világ választotta el. A reprezentatív konzervativizmus mai napig kísért Herczeg megítélése kapcsán. Sokan fölemlegetik gúnnyal, hogy a Horthy-korszakban Nobel-díjra jelölték. Más magyar írókat is jelöltek, és A kék rókából forgatott Stiller-film, valamint ennek svédországi népszerűsége adott alapot a díjazásra. Aránytalan volt a jelölés, de a Stiller-film tudatában a hazai közönség okkal reménykedhetett. Mindazonáltal a Herczeg-féle konzervativizmus nem volt egynemű. Szerepet játszott benne a szülői ház és a lokális mikroközösség indíttatása és stratégiája. A bánáti sváb népesség, amelynek ősei a XVIII. században érkeztek az akkori Dél-Magyarországra, érzelmileg és gazdasági érdekei alapján nyitott volt az 1867-es, kiegyezéspárti politika elfogadására. Másrészt Herczeg egy nézőpontból még baloldaliak számára is rokonszenves lehet. Elvégre sváb, azaz nemzetiségi mikrokörnyezete ellenére nemcsak nyelvileg, kulturálisan, hanem érzelmileg is lelkesen azonosult a magyarsággal – beleértve: a magyar parasztsággal. Még ha nem is az utóbbiak számára írt. Igaz, Rózsa Sándor ritkán kapott olyan ironikus, de szeretetteljes ábrázolást, mint Herczegtől A hét svábban: „A híres haramiavezér volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás közepette ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár katonái ellen. (…) Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet (ti. szerb határőrt – P. Á.) ölt meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta: - Jólesik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.” Herczeg, a huszáros, dzsentris és dzsentrilányos novellák és darabok írója még egy ilyen színes életképet is képes volt alkotni. Amikor az 1930-as években és a 40-es évek elején, a hitleri Harmadik Birodalom bokacsattogtató expanziója idején a disszimilációra való hajlandóság bizonyos személyes előnyökkel kecsegtetett, Herczeg akkor is hű magyar hazafi maradt. Mindig visszautasította, hogy kulturálisan a németséghez kössék a személyét. Magyar jellemeket, magyar sorsokat írt meg. Bár nem Herczeget szokás azonosítani a realizmussal, Herczeg józan, reális ön- és társadalmi ismeretéről árulkodik az, ahogyan emlékiratában megfogalmazta a németséghez való kapcsolatát: „Az én családom kétszáz esztendővel ezelőtt jött ki Németországból, egy német fejedelem elől menekült, olyan időszakban, amikor az őshazában a nemzeti érzés ismeretlen fogalom volt.” A nemzeti érzés kora a Herzog famíliát már Magyarországon érte, egy befogadó környezetben. Ahogyan az anyai ágon szintén német származású – és egyébként tőle eszmeileg és művészileg távoli – Tersánszky Józsi Jenő, Herczeg sem volt hajlandó behódolni a német disszimilációs nyomásnak. Herczeg talán önmaga lelkes magyarrá válására is gondolt, amikor ugyancsak A hét svábban megidézte Damjanich Jánost, a „rácok ostorát”, aki szerb születésűként, ám magyarországi polgárként lelkesen azonosult a magyar alkotmányosság és szabadságharc ügyével: „A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár. (…) Egypár nap múlva már azt mondták a svábok: ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. (…) Az emberek ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot.” Nyilvánvaló, hogy Herczeg társadalmi nézeteinek nagy része ma már nem állja meg a helyét, ám ez nem lehet perdöntő egy író esetében, aki nem volt politikus. Másrészt például Margaret Mitchell Elfújta a szél című regénye éppúgy a déli társadalom egyetlen osztálya szempontjából mutatja és egyszerűsíti le a sokszálú, bonyolult társadalmi és politikai kérdéseket, ahogyan Herczeg is a dzsentri és „úri” középosztály nézőpontjából elemezte az 1918-19-es eseményeket (például az Északi fény című regényben), vagy éppen a dualizmus társadalmát. Ez nem érdem és nem bűn, de nyilván az összetett valóságnak csak egyetlen eleme.
Szerző
Témák
Herczeg Ferenc

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:26

2014-ben első magyarként hazajöttem a selyemúton. A több mint tízezer lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd hazarepültem.

A török selyemúton

… és kijöttem a Sabiha Gökçen nemzetközi repülőtér üvegajtóján, majd beléptem Isztambulba. Most nem akartam a városban időzni, már többször jártam itt, ezért buszra szálltam, és elindultam Ankarába. Éjfél körül érkeztem meg a hatalmas buszpályaudvarra, ahol már kétszer is jártam 2011-ben, de Törökország fővárosában még egyszer sem. Bő negyedórás kóválygás után megtaláltam azt a kijáratot, ami a helyi buszokhoz vezetett. A parkolóban már csak dolmusok, minibuszok várakoztak. Mivel nem volt szállásfoglalásom, ezért odamentem a sofőrökhöz és a magam török nyelvtudásával a következőket mondtam: sehír merkez, azaz városközpont, hotel, kücsük money, azaz kis pénz. Így kértem meg őket arra, hogy a belvárosban egy olcsó szálloda mellett tegyenek ki. A sok (rém)hírrel ellentétben a keleti emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, főleg akkor, ha azt látják, hogy az ember vadidegen. Rajtam látszott. Az út során az egész dolmus velem foglalkozott, majd a megfelelő helyen többen is mondták, hogy itt és most kell leszállnom. Aztán jött egy taxis, aki 10 líráért elvitt egy kb. két percre lévő szállodába. Pár nap múlva, megismerve az árakat rájöttem, hogy ha ötöt kér, akkor is jól jár. De ez engem akkor hajnalban nem zavart, úgy megörültem annak, hogy ilyen jól kezdődik a hetem, hogy 20 lírából nem kértem vissza. A selyemút tulajdonképpen selyemutakat jelent, mert a karavánok nem csak egy utat használtak, hanem többet is az évezredek során. Már a Kína ősi fővárosából, Csanganból, a mai Hsziánból induló selyemút a Tarim-medencénél a Takla-Makán sivatag miatt három nagy ágra oszlott. A karavánok a sivatag északi peremén a Turfán-Ürümcsi vonalon közlekedtek, délen pedig Hotan, Jarkand, Kasgar városokat érintve, és ha nem volt biztonságos valamelyik útvonal, akkor az áruk gyakran a sivatagon át, az ottani oázisokon keresztül jutottak el a mai Kirgizisztán területére. Én 2014-ben a Peking–Hszián-Lancsou-Linsziá-Turfán-Hotan-Jarkang-Kasgar vonalat utaztam be, azaz Turfán után átbuszoztam a sivatagon, és a déli útvonalon folytattam az utam. Törökország területén is több selyemút van, én 2014-ben a Fekete-tenger melletti Trabzonba mentem, ahol az árut hajóra tették, és innen vitték tovább nyugatra, többek között Európába. A másik útvonal Törökország déli részén halad át – erről majd később –, de gyakran a karavánok Anatólia nagyobb városain mentek keresztül. Kayseri, Ankara, Bursa, mindig is e távolsági kereskedelem fontos csomópontja volt, Bursa még ma is a selyméről híres! A gyors gazdasági fejlődésnek köszönhetően, ezeket a városokat ma „Anatóliai Tigriseknek” is nevezik. 2014-ben Isztambulban lefényképeztem egy selyemszövő műhelyt, ugyanis a selymet a kereskedők nem szövetként szállították, hanem fonálként. A fonal szállítása sokkal könnyebb, mint a kész szöveté, és rablótámadás esetén a rablók a gombolyagokkal nem tudtak mit kezdeni. De a selyemcérnából nem csak selymet szőttek, selyem az alapja a damasztnak, ami a nevében őrzi Szíria fővárosának, Damaszkusznak a nevét, a muszlin pedig az iraki Moszulon át - a város neve magyarul találkozási hely - érkezett Európába.

Atatürk öröksége

Miután kijöttem a szálloda ajtaján elindultam Musztafa Kemál mauzóleumához. A török katonatiszt akkor vette kezébe népe sorsát, amikor egy több mint 600 éves birodalmat akartak eltörölni a térképekről. Az első világháborúból vesztesen kikerülő Oszmán Birodalom területét a győztesek felosztották az angolok, a franciák, az olaszok, a görögök, és az oroszok között. Musztafa Kemál nem fogadta el a döntést és felszabadította a törökök lakta területeket a nem muzulmánok uralma alól. Ezért kapta a Gázi, azaz a hitéért harcoló, a Hős melléknevet. Így lett a modern Törökország megalapítója az iszlám harcosa, akárcsak 600 évvel korábban a születő Oszmán Birodalom (1299/1301-1923) első uralkodói, Oszmán és fia Orhán. Musztafa Kemál születésének az évében, 1881-ben az Oszmán Birodalom területe majd 5 millió négyzetkilométeres volt, ebből 1920-ra egy 300.000 négyzetkilométeres ország lett, majd 1938-ban Atatürköt (a "törökök atyja") a 783.562 km területű Török Köztársaság tekintette halottjának. Atatürk egy modern világi, török államot akart. Ez viszont nem tetszett az iszlámhoz és a származásukhoz ragaszkodó kurdoknak. Szaid sejk lázadásáról (1925) a mauzóleum melletti múzeumban is olvastam, azt viszont a korábbi olvasmányaimból tudtam, hogy Sabiha Gökçen, Musztafa Kemál nevelt lánya (1913-2001), akiről a már említett repülőteret elnevezték, pilóta volt, és pilótaként részt vett a kurdok utolsó, 1936-os lázadásának a leverésében. Atatürk mauzóleumában található a Török Köztársaság második államfőjének,a félig kurd származású Musztafa Iszmet pasának (1884-1973) a sírja. Ő is katona volt, és az előbb említett török függetlenségi háborúban kétszer is megverte a görög csapatokat Inönü település mellett - így lett Musztafa Iszmet Inönü. A felszabadító harcokból több nagyváros is hősiesen kivette a részét. Antep város lakossága olyan bátran harcolt a francia megszállók ellen, hogy 1928-tól Gaziantep lett a város neve (a már említett Gázi szó), Urfát (egykor Edessza) pedig 1982-ben nevezték el Győzedelmes Urfának, Sanliurfának.

Ankarai történetek

Ankarának a múltja a nehezen datálható időkig nyúlik vissza. Aki ezt nem hiszi, annak érdemes megnéznie az Anatóliai Népek Múzeumát, ahol az őskor első emlékeitől a bibliai időkig nyomon követhetjük a térség történelmét. A folytatásért már sétálnunk kell egy kicsit. Az internet szerint Róma és Ankara között a távolság légvonalban 1721 km, országúton egy ezressel több. De ez a nagy távolság semmivé lesz Augustus császár (i.e. 63- i.sz. 14) temploma mellett. A templom falait nézve eszembe jutott egy történet. A XVI. század elejétől a törökök európai terjeszkedését a szomszédos Iránban (Perzsia) megszülető Szafávida állam veszélyeztette. Az oszmánok törökök voltak és szunniták, a Szafávidák pedig perzsák és síiták. De a két birodalom közötti csatáknak nem csak vallási és etnikai okai voltak, az oszmánok jól tudták, hogy a megszülető és terjeszkedő keleti szomszéd és Európa között többször is felvetődött a katonai szövetség terve Isztambul ellen. II. Gyula pápa már 1507-ben Perzsia új uraiban látta Európa megmentőjét. „Itt a nagy alkalom, hogy az átkozott törökök ellen valami nagyszabású vállalkozást hajtsunk végre, mivel erejüket a perzsa király felettébb meggyengítette s napról napra tovább gyengíti.” – írta egyik levelében a portugál királynak. A pápa a magyar királynak, II. Ulászlónak is írt, akinek akkorra már az egyik követe megfordult Perzsiában, s a pápa épp a magyar követ beszámolója alapján próbált meg tájékozódni. Miután I. Szelim hatalomra került (1512), 1514-ben legyőzte a perzsákat, három évvel később pedig a déli szunnita riválist, az egyiptomi mamlúkokat is (1517). Mindezek ellenére a török győzelmek nem vették el a Vatikán és II. Lajos kedvét a perzsa szövetségtől. A magyar király követe, egy maronita szerzetes, a következő levéllel tért vissza 1523-ban Perzsiából a magyar királyhoz: „Ezért tehát megfogadom, hogy én a törökök királya ellen, de bármely más ellenségetekkel szemben is segítséget nyújtok nektek, ha április havában gondotok lesz arra, hogy túlfelől megtámadjátok az ellenséget, aminthogy erről az oldalról ezt mi is meg fogjuk cselekedni.” Az 1532-1555-ös perzsa-török háború után a két birodalom igazságosan felosztotta egymás között Grúziát, Örményországot, a kurdok lakta területeket, az oszmánok megtartották a perzsáktól elfoglalt Bagdadot is. A két keleti birodalom békekötésnek nem örültek Európában, mert sejthető volt, hogy I. Szulejmán így sokkal nagyobb haderővel fog majd támadni. A békét abban az Amaszia nevű városban írták alá, ahol korábban I. Szelim született. Az eseményre (1555), egy magyar követség is a városba indult Sztambulból. Verancsics Antal (1504-1573), mint egyházi méltóság, jól ismerte a latin, és az ógörög nyelvet, és kíváncsian tanulmányozta az ókor megmaradt romjait, epigráfiáit. Ankarában, a már említett templomban találtak egy latin-ógörög nyelvű feliratot, s ezzel beírták a nevüket a tudomány nagy könyvébe. Augustus császár halála előtt négy írást adott át a Vesta-szüzeknek. Az egyik a temetéséről rendelkezett, a másik tetteit sorolta fel, volt egy írás ami a birodalom helyzetét tárgyalta, a negyedik pedig a császár memoárja volt. A császár tetteit soroló eredeti felirat Rómában volt, négy bronztáblára vésve. Ez a felirat elveszett, viszont minden nagyobb városba küldtek róla másolatot, ezt találta meg a magyar küldöttség. A pogány szentély mellett áll egy török zarándokhely, Hádzsi Bayrám Veli sírja, és mellette egy dzsámi. Bayrám Veli a hagyomány szerint II. Murád szultán spirituális vezetője és tanácsadója volt, egy anekdota szerint megjósolta, a szultán nem, viszont a az ő fia már el fogja foglalni Konstantinápolyt. És igaza lett.

Ahová a turul se jár

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:03

La Ciotat, ahol jelenleg lakunk, két dologról nevezetes. Az egyik igazából a franciák számára fontos, a másik az egész világot megváltoztatta. Ebben a kikötővárosban találták fel a pétanque (kb. „mozdulatlan lábak”) nevű, szinte nemzeti játéknak tekinthető golyózást, másrészt a település ezer szállal kötődik a film és a mozi születéséhez, hiszen itt állt (és áll most is) a Lumiére fivérek villája. Az előttünk húzódó plázs is az ő nevüket viseli, és két utcányira van a Lumiére fasor, amely egyenesen a villába torkollik. Talán ez a kisváros legszebb utcája; egy-egy sor pálma és platán szegélyezi. Magyar tekintetnek csak az a furcsa, hogy az itteni (másutt is) platánok vastag törzsük ellenére mennyire törpék, még a pálmák is lehagyják. Mintha a sok fény és nap miatt már nem is lenne kedvük az ég felé törni. A bennem élő filmkritikus persze azonnal a villához húzott, mert azt hitte, hogy majd egy jó kis múzeumban élheti ki a gyökerek iránt érzett kultúrborzongását, ám a díszes kapu egyik oldalán a palota neve, míg a másikon – ugyanolyan díszes betűkkel – az állt, hogy: Magánterület. Onnan már csak az hajthat tovább a pár tízméteres szakaszon a villáig, aki ott, vagy a közvetlen környezetében lakik. A villa körül ugyanis csinos házak állnak, nyilván az olyan kultúrborzongók élnek ott, mint én. A palota neve alá azért kifüggesztettek egy kis tájékoztató táblát, dióhéjnyi történelmet, és azt is, hogy virtuálisan bármikor szétnézhetünk a házban, majd megadtak egy linket. Slussz. Körbejárva a lekerített tömböt, már az is feltűnt, hogy a villa egyik részét felállványozták, de semmilyen utalást nem találtunk rá, hogy mindez azért történne, mert mégiscsak lesz itt a közeljövőben egy bárki által felkereshető kiállítótér. Marseille-i vendéglátónk szerint a pénz áll e mögött is, valakik jó üzletet láttak ebben, és győzött a kalmárszellem. Erre már mi is megnyugodva bólogattunk. Végre valami egészen ismerős. A város persze több szempontból is a fivérekből él. Bár az internet bugyraiban más infók is keringenek, a helyiek ragaszkodnak hozzá, hogy itt volt az első zárt körű vetítés (a nyilvános, fizetős, vagyis már tényleg mozira hasonlító, viszont Párizsban) 1895 szeptemberében, és itt forgatták az első filmet, A vonat érkezését. A la ciotati pályaudvar ma is szerény, vendéglátónk szerint „alig változott” az évtizedek során, talán csak a peron és a pálya masszívabb. Néhány mai kelléket kidobva (például az eseményre emlékeztető márványtáblát vagy az automatát), akár ma is le lehetne forgatni az ötven másodperces filmecskét. Az első vetítés helyszíne: a villa. Vagy a tengerre néző pompás, ám mégis szerény Eden Theatre, amely egyébként ma is mozi. Most épp a Volt egyszer egy Hollywoodot vetítik… De ezektől függetlenül is lépten-nyomon beléjük ütközünk. A pár percre lévő pékség kirakata a történelmi vetítést örökíti meg: előtérben a fivérek, mögöttük a hüledező nézők, akik épp a Megöntözött öntözőt nézik. De van persze Lumiére ingatlanos és filmsztárokkal csalogató optikus is, és többször is elsütik azt a poént, mintha a menü amolyan mozgókép lenne, amelyet az adott hely „mutat be”, ahogy ma is hallani a filmek elején. Szóval mindent átitat a hetedik művészet, hogy itt takarja el a traumát, hogy itt vált véglegesen ketté a világ, itt kellett megszokni azt, ami számunkra már nyilvánvaló: a valóság megkettőzhető, és néha nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi. Ezt addig csak művészet tudta „pillanatképek” révén, vagy az álmok. Más kérdés, hogy azóta – még tovább sokszorozva a kettéhasadt világot – az álmok is megjelentek a vásznon, épp olyan hihetően, mint bármi más. (Talán már a kedvenc mondatom sem igaz a filozófia szakról, mely ontológia órán hangzott el a sárkányról, amely „a »van« értelmében nincs, a »nincs« értelmében viszont van”. Ízlelgessék csak nyugodtan, de egy biztos: a mozi révén a képzelt lények is köztünk járnak már.) És persze, hogy van szobor is. Két percre tőlünk áll a part mentén. Letisztult, egyszerű, mégis minden benne van. A kőtömb olyan, mintha egyetlen celluloidkockát látnánk, alul-felül masszív sáv, és közte az eleven kép: a folyton változó tenger. Ennyi. Megszólalt bennem a kisördög, és elképzeltem, hogy miként nézne ez ki otthon mai felfogásban, amely irtózik minden nonfiguratívtól, mert nem érti. A két fivér talpig lobogó köpenyben állna, heroikus tekintettel, a kamerára szálló turullal, amely az ideát lopta át a mi világunkba. És ennek ezer verziója Wass Albert-idézettel. Szerencsére itt a tenger minden nagyzolást leleplez, egyből megmutatja a trükkök mélyén bujkáló kicsinyességet. Nem lehet alibizni, művészkedni. Itt tényleg csak a valódi ötletek élnek meg. Talán ezért is indult innen, a természetes fény városából a film. És ez a szerény büszkeség rám is átragadt. Kihúzott derékkal veszem meg a bagettet, tanulmányozom át az étlapot, s tán még szemüveget is válogatok majd. Vagy lottónyeremény esetén veszek egy villát nem messze a tengerparttól. Hátha nekem is támad itt egy kellőképpen szerény, ám mégis korszakalkotó ötletem.