"Nem akciózni akarunk, hanem egy jobb egészségügyet"

Nekünk a legnagyobb ellenfelünk nem Éger István, hanem a közöny – mondja Kincses Gyula, akit az Újratervezés csoport jelöl a Magyar Orvosi Kamara elnökének.

Az önt jelölő Újratervezés csoportot főleg harmincas, negyvenes, dinamikus orvosok alkotják. Ön 67 éves. Nem találtak fiatalabbat?

Nem vállalták. Olyan főállású jelöltet kerestek, akinek sokféle tapasztalata van, ismeri a kormányzati döntési mechanizmust is. A jelölésemben az is benne volt, hogy tudják: a szakma, az orvoslás elég arisztokratikus, és fiatal, ismeretlen kollégát nem biztos, hogy megválasztanának.

Rendre keménykedik az Újratervezés, ám emögött nem látszik az orvosok eltökéltsége. Amikor a kamara megmérte azt, hogy milyen részvételre hajlandóak, több mint ötezren voksoltak a nagygyűlés mellett, majd arra már csak alig ezren regisztráltak és odaérkeztek 900-an. Hogyan gondolja erősíteni az orvosok kockázatvállalási kedvét?

Mi nagyon örültünk annak, hogy nem írtuk hiába leveleinket és a jelenlegi elnök úr megkérdezte a tagságot. Nekünk sem lehet más dolgunk, minthogy ezt az utat folytatjuk. A tagságnak kell eldöntenie azt, hogy mit vállal be. Tehát az elnökség akár régi, akár új, önmagában nem tud semmilyen olyan akciót csinálni, aminek társadalmi hatása van. Mi nem forradalmi szabadcsapat vagyunk. Nem akciózni akarunk, hanem egy jobb egészségügyet szeretnénk. Hogy egy szakmai program megvalósulhasson, vagy az ellátórendszer másként működjön, a kollégáknak is más felelőssége legyen, változzon az etika, de ennek előfeltétele a magasabb bér.

Azért csak szükség lenne nagyobb aktivitásra...

Így van. A kamara eddigi működéséhez képest az, hogy eljött ezer orvos a nagygyűlésre nagyon komoly eredmény. Nekünk a legnagyobb ellenfelünk nem Éger István, hanem a közöny. A kamara elmúlt évei leszoktatták a kollégákat arról, hogy a köztestületnek van súlya. Legutóbb a szociális népszavazás meg a Molnár Lajos-féle törvény volt az, ami ellen a kamara mozgósítani tudta a tagjait. Akkor volt valamilyen közösségi élménye a kamarának.

Ön épp akkor volt államtitkár.

Úgy éreztem, hogy a Molnár Lajostól egészségügyi minisztertől kapott pofonért így akar elégtételt venni a kamara. Ezért mindent ellenzett, amit az akkori politika csinált. Sértettség alapú, és nem programalapú tiltakozás volt, de a sértettséget megértem.

A nagygyűlésre jellemzően a hierarchia alsó fokain álló orvosok mentek el. Miközben a jelenlegi helyzet éppúgy megfelel az orvosbáróknak mint az érdekeiket nem sértő kormányzatnak. Hogyan gondolja ellensúlyozni az orvosbárók hatalmát?

Éger úrral ellentétben úgy gondolom, hogy vannak orvosbárók, de mindig azt szoktam mondani, hogy báró Hatvany Lajos is báró volt. A bárók nem degenerált nemesek, hanem a szakma csúcsán lévő emberek, akik a saját munkájuk alapján jutottak oda. De ebből a helyzetükből tudnak olyan előnyöket is faragni, ami a szakmának, a társadalomnak egyáltalán nem hasznos. Ugyanakkor – pont azért, mert a szakmai munkájuk emelte őket oda a csúcsra – jelentős részüket meg lehet nyerni a jó szakmai céloknak, és az általunk szorgalmazott nyilvánosság korlátozza mozgásterüket. Én most is kapok biztatásokat a szakma tetején levő emberektől, tehát nem igaz az, hogy a „nagyok” mind ellenérdekeltek.

Nincs ennél ütősebb eszköze?

Nekem vannak nagyon pozitív élményeim az orvostársadalommal kapcsolatban. Amikor például a 90-es évek elején volt politikai akarat az egészségügy megváltoztatására, akkor a szakma fel tudott mellé sorakozni. A kamara programja most annyi, hogy legyen több pénz, de ne változzon semmi. Mi azt mondjuk, hogy több pénz kell, de azért, hogy valami változzon. Már nem elegendőek a korrekciók, mert azok csak részérdekeket tudnak korrigálni vagy sérteni, most a teljes működést át kellene alakítani. Másként kellene az egész egészségügyről gondolkodni. A mai finanszírozási rendszer ’92-93-as bevezetése óta a gyógyításra kifizetett összegek mind távolabb kerültek a valóságtól. A jelenlegi finanszírozási rendszerben az az elv, hogy annyi pénzt kapsz, amennyit dolgozol, de ennek az összegnek van egy maximuma, ami kevés a szükséges ellátásokhoz. Ez szüli a kórházak adósságát. Más modell kell. Horváth Ildikó is nagyon jó példákat mondott a szombati nem túl sikeres előadásban, hogy Magyarországon a szívkatéteres gyógyításban az egy hónapos eredmények világszínvonalúak. Ám ha azt nézzük, hogy az érintett betegek közül hányan élnek még egy év múlva is, már nincs mire büszkének lennünk. Követni és mérni kellene a rendszerben minden egyes beteget: mivel jelentkezett, mi történt vele, és változtatott-e az életmódján, és mindez mennyibe került. Ha sikerülne a szereplőket érdekeltté tenni abban, hogy az egész folyamatot nézzék és mérjék, és ezt leképezni a finanszírozási, az érdekeltségi rendszerekben, akkor mondhatjuk, hogy tettünk valamit.

Nyilván követte az alapellátó fogorvosok küzdelmét. Az ő kamarai elnökeként értük mit tenne? Indokoltnak tartja, hogy más szakmák akár tevőlegesen is szolidaritást vállaljanak?

Mindenképpen. Aki szót emel magáért, a saját problémájáért, az megérdemel egyfajta szolidaritást, de mi nem szeretnénk, ha a külön alkuk uralnák el az egészségügyet. A fogászat sajnos egy kicsit a magára hagyott jövőt szimulálja, magyarul minél alulfinanszírozottabb az „állami” rendszer, annál kevesebb orvos marad benne. Inkább átmegy a magánellátásba és onnantól kezdve a közellátás szegényellátássá silányul vagy megszűnik azokon a helyeken ahol nincs fizetőképes kereslet a kiegészítésére. A közellátás megerősítése nélkül nem lehet rendet csinálni a két szektor között.

Sok más orvoscsoport jelzi az elégedetlenségét.

Mi abban bízunk, hogy ezek a jelzések összegződnek és elérik a kormányzat ingerküszöbét, amely megérti, már nem elég azt mantrázni. mennyi pénzt tettek 2010 óta az egészségügybe, meg mennyi béremelés volt. Ez amúgy igaz, de mit értek el vele? Elégedettebbek lettek az egészségügyi dolgozók, vagy a betegek? Csökkentek a várólisták? Bízom abban, hogy a kormányzat egyszer azt mondja, hogy most tényleg rendet kellene tenni, és érdemi összeget társít egy megfelelő szakmai program mellé. Mi ebben a programban partnerek akarunk lenni.

Mit csinál most rosszul a kamara?

Alapvetően szakszervezeti funkciókat lát el, tehát bérharcban áll, 9 éve „sztrájk-tárgyal”. Ez nem elsődlegesen kamarai feladat, és ugyanakkor meg olyan szükségszerű változásokat opponál, amiket meg nem kellene. Nem kellene például az ellen tiltakozni, hogy a sürgősségi osztályon az osztályozást, a „triázs beosztást” mentőtiszt, vagy erre képzett diplomás nővér végezze. Egy jól szabályozott egészségügyben már egyre inkább team-munka van, ahol az orvos, a nővér, az egyéb diplomások együtt gyógyítanak. Kizárólagosan orvosi feladat a döntés, a diagnózis felállítása, a terápia megtervezése, de ha továbbra is mindent magunk akarunk végezni, akkor ránk borul az egész.

Az Újratervezés 12 pontjában önálló egészségügyi minisztériumot követelnek. Miért gondolják, hogy azzal többre jutnak, mint az orvosminiszterrel?

Bízunk benne, hogy van olyan orvos, aki miniszterként is kellő érzékenységgel fordul majd az ágazata felé és nem pedig a haza bölcse akar lenni. Most a miniszternek annyi a feladata, hogy nem jut kellő figyelme az egészségügyre. Pedig azok közé tartoztam, akik örültek a kinevezésének, mert a leginkább protokollok szerint működő szakterület vezetője volt, és bíztam, hogy ezt akarja kiterjeszteni.

Amikor pénzt akarnak a politikától, mit tudnak cserébe kínálni nekik?

Minőségi egészségügyet számon kérhető indikátorok alapján, nagyobb betegelégedettséget.

Ehhez nem túl rövid a kormányzati ciklus?

Ha csak kevés érhető el ebben a ciklusban, akkor 2022-ig ne is csináljunk semmit? El lehet indítani a folyamatokat. Olyan irányba kellene indulni, mint a szlovákok: politikai közmegegyezés és minőségi paraméterek mentén alakítják át a saját egészségügyüket.

A hálapénzt a beteg félelme mozgatja, ha nem ad, még nagyobb bajba kerül. Hogyan lehet felszámolni ezt a rettegést?

A hálapénzt csak elfogadói oldalról nem lehet megszüntetni, mert amíg hiány van, annak a pótlását meg is akarják vásárolni. De azt gondoljuk, hogy ha vannak minőségi mutatók, és van tisztességes, a gyógyulást nem veszélyeztető időn belüli hozzáférés, akkor ez a fajta nyomás érdemben csökken. Ezt a félelmet csak úgy lehet oldani, ha nem lesz alapja.

Hogy állnak a választással? Mennyi az esélye, hogy elfoglalhatják a kamarát?

Maradjunk annyiban, hogy a lelkes csoportból az esélyes csapattá váltunk.