Az Eurostat 2017-es adatai összegző jelentése szerint Magyarország költi arányaiban a legtöbbet sportra az Európai Unióban: a büdzsé 2,5 százaléka megy valamilyen sportfejlesztésre, ami az uniós átlag három és félszerese. Az évenkénti több száz milliárdban mérhető összeg azonban komoly megütközést kelt a társadalom egyes részeiben. Ennek tudható be minden olyan kezdeményezés népszerűsége, amely a kormány kedvenc pénzköltésének kordába terelését célozza. Ilyen volt anno a Nolimpia című momentumos indítvány sikere, valamint az, hogy a főpolgármester-választási kampányba beemelt – és jelenleg is tartó – stadionstopot ugyancsak tömegek támogatják aláírásukkal.
Információink szerint az állami százmilliárdok hasznosulásának sikerét ma már a kormányzat felsőbb szintjén is megkérdőjelezik, de legalábbis látják a rendszer hibáit. Ezt jelzi a Népszava információja, mely szerint jövő év elején kormányrendelettel igyekeznek egységesíteni a sportakadémiák működését. Ezzel az állam tulajdonképpen tulajdonosként próbál majd beleszólni a ma gyakorlatilag teljes függetlenséget élvező akadémiák életébe.
A pénzügyi elszámolás szigorítása mellett a humánerőforrásra, az infrastruktúra-üzemeltetésre és magára a szakmai munkára is kiterjedne az ellenőrzés. Már magát az akadémia elnevezés kiérdemlését is egy minőségellenőrző feltételrendszer teljesítéséhez kötnék, ami mutatja: az ilyen-olyan akadémiákon folytatott szakmai munka nem mindenhol üti meg azt a szintet, amit a milliárdos támogatások után elvárni lehetne.
A számonkérés teljes hiánya miatt például bevett gyakorlat a szövetségek részéről a légből kapott és vad ígérgetések bemondása; a valótlanságoknak és az eredménytelenségnek azonban soha sincs semmilyen következménye. Az ellenőrzés elmaradása lehet az egyik magyarázata, hogy az akadémiai képzés egyelőre nem hozta el a várt sikert: olyannyira, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság a második világháború utáni játékokat tekintve a legkevesebb magyar éremmel számol Tokióban. A MOB szerint tizenhárom dobogós helyezés várható, ez kettővel kevesebb az egyértelműen kudarcnak nevezett 2016-os riói éremszámnál (8 arany, 3 ezüst, 4 bronz).
„A MOB fontosnak tartja, hogy a rendelkezésre álló tényekből kiindulva reális kép szülessen a kilátásokról” – olvasható a MOB összegzése abban a szakmai anyagban, amely az olimpiai sportági szövetségek beszámolói alapján készült.
A képet lehetne azzal árnyalni, hogy a brutálisan nehéz kvalifikációs sorozatok miatt a következő olimpiára sokkal nehezebb kijutni, mint bármelyik korábbira, ami igaz is. Csakhogy a legtöbb ellenfél a magyarhoz képest akár nagyságrendekkel szerényebb körülmények között éri el a tokiói repülőjegyet. Az elfolyó összegek nagyságának érzékeltetésére egyetlen adat: a felsőoktatásra fordított évenkénti keretösszeg nagyjából a fele a sporttámogatásokra fordított összegeknek, ami egyúttal mutatja a kormányzat felfogását a minőségi oktatásról.
A miniszterelnöki vízió szerint a sport ügye olyan nemzetépítő stratégia, amelynek felkarolása minden magyar érdeke. De a kilenc éve tartó „nemzetépítés” sikere egyelőre nehezen mutatható ki, jelenleg egyetlen olyan sportág sincs, ahol a majd évtizednyi kiugró sporttámogatás nemzetközi szinten is érzékelhető áttörést hozott volna. Ráadásul a pénzt sokszor nem oda csoportosítják, ahol a legjobban hasznosulna, és akkor még a rendszer ügyeskedőit, haszonlesőit nem is vettük bele a szórásba. Van olyan sportág, ahol nemrégiben még 22 akadémia működött, ami az ország méretéből, lakosainak számából adódóan teljességgel indokolatlan pénzszórás. Tudtunkkal eddig egyetlen szövetség (a kosarasoké) akadt a magyar sportban, ahol önkorlátozást vezettek be, és minőségellenőrzéshez kötötték az akadémiai működést, illetve ezt a titulust a pénzügyi támogatással együtt megvonták az arra alkalmatlan intézményektől.
