„Ki fogadja el a világot úgy, ahogy van?!”

Publikálás dátuma
2019.10.03. 21:31

Fotó: URÁNIA NEMZETI FILMSZÍNHÁZ
„Nagy baj, hogy nem olvasták a könyveimet, mert nincsenek lefordítva” – fogalmazta meg a Diálogos: Spanyol-magyar irodalmi találkozások sorozat első estjének legnagyobb nehézségét a spanyol író, Alicia Giménez Bartlett szerdán este az Uránia Nemzeti Filmszínház emeleti kávézójában.
Két nagyon különböző női író, különböző mentalitással, hőfokkal és irodalmi múlttal egy színpadon – eredményessé vált kísérlet részese lehetett a meglepően nagy számú közönség. A bűnügyi regény spanyol nagyasszonyának titulált, 2015-ben Meztelen férfiak című, férfiprostituáltakról szóló regényével a Nobel-díj után a legnagyobb pénzjutalommal járó, álnévvel és álcímmel megpályázható Planeta-díjat nyert Alicia Giménez Bartlett magyar „párjaként” a Verseim című novelláskötetével Libri -díjas Szvoren Edina szerepelt, a beszélgetést Scholz László, az ELTE irodalomprofesszora vezette. Az irodalmi estsorozat ötletgazdája nem véletlenül Spanyolország Magyarországra akkreditált nagykövete, elvégre a kultúra kapcsolatteremtő képességének erejében hívő Anunciada Fernández de Córdova nem „csupán” diplomata, hanem költő, irodalmár is. A közönség jelentős része mindkét nyelven tudott, legalábbis ezt mutatta, hogy kevesen használták a szinkrontolmács hallgatását segítő szerkezetet. Ők talán olvastak már néhányat Alicia Giménez Bartlett regényei közül és ismerhetik a ronda nőkről készült esszékötetét is, amellyel kapcsolatban a szépség megfogalmazhatatlanságáról, elfogadásról és idejétmúlt mentalitásról beszélt. A két női író közötti kevés azonosság egyike, hogy mindketten tanárok, Szvoren Edina most is tanít szolfézst és zeneelméletet a Bartók konziban, Alicia Giménez Bartlett pedig 13 évig tanított irodalomtanárként középiskolásokat. Bartlett a kamaszok érdeklődését akarta felkelteni, és megmutatni az irodalom varázsát, Szvoren Edina pedig arról mesélt, hogy „védekező pózba” került, amikor egy diákja saját írását akarta megmutatni.  Egyikük könnyen kitárulkozott, másikuk teljesen elzárkózott. Az alapvetően derűlátó Alicia Bartlett mindig meglepetten tapasztalja, hogy amikor gondolkodik, fokozatosan borúlátóvá válik, de a kérdésre, miszerint lázadó vagy inkább elfogadó-e, kérdéssel felelt: Ki fogadja el a világot úgy, ahogy van?! Szvoren Edina viszont – mint a Scholz László által többször idézett interjúk szinte mindegyikében is – kiemelte, mennyire nem akar arról beszélni, hogy mit gondol a világról, mert ezt magánügynek tartja. Szó esett a novellista – a hiányok az olvasói képzeletnek felkínált hiányok inkább - és a krimiíró - a krimi kérdése, hogy ki a gyilkos, más titkot a végére sem osztok meg - a rejtélyhez fűződő viszonyáról. Az est végére pedig morális problémákig, bűnig, bűnelkövetőig, ítéletig és Dosztojevszkijig jutott a beszélgetés. „Megértem a gyilkost, de fel nem mentem” - reagált Alicia Giménez Bartlett a közönség soraiból tovább-boncolt kérdésre.  Infó: Diálogos: Spanyol-magyar irodalmi találkozások október 2. Alicia Giménez Bartlett és Szvoren Edina november 6. Elvira Lindo és Ugron Zsolna december 5. Rosa Montero és Szécsi Noémi Uránia Nemzeti Filmszínház A részvétel ingyenes, de előre regisztrálni kell

Alfons Mucha valósága

Publikálás dátuma
2019.10.03. 12:30
A „ruha” teszi: a Lefévre-Utile ostya csomagolása 1897-ből
Hosszú combú, karcsú leányok, fedetlen mellű asszonyok: Prágából érkezett vendégkiállítás Kecskemétre.
Akármilyen meglepő, Alfons Mucha modelljei valójában tramplik voltak. A körültekintő kecskeméti kiállítás a fő- és remekművek mellett bemutatja a mester készítette modellfotókat is, és látnunk kell nagy hasú hisztérikákat, férfias tekintetű nagyasszonyokat és naivát, aki úgy ragad meg egy hegedűt, ahogyan egy hegedűművész háztartási alkalmazottja tenné ura távollétében.

Ezekből lettek a tavasz karcsú nemtői, a napszakok virágövezte nimfái és a Nectar márkájú likőrt, meg a Job cigarettapapírt üdvözítő istennők. Mert ha valakiben kétely támadna, és a lefényképezettek nem épp csábító alakját az ideáltörténeti különbséggel, a turnűr- és florentinkalap-korszak sajátos nőeszményével mentegetné, ahhoz a mester teljes munkássága a cáfolat. A mindig hosszú combú, karcsú leányok, a decensen fedetlen mellű asszonyok, amelyekkel-akikkel nemcsak folyóiratot, kekszet és litográfiát, hanem életérzést, hangulatot, vágyakozást is el lehetett eladni.

Természetesen bőség, derű és boldogság életérzését egy gyümölcskoszorút pazarlón szétpotyogtató, saját hajáradatában fürdő Ősz, és ígéretes, fényes nap hangulatát egy sziromzuhataggal koronázott szőke Reggel figurájában. Mucha titka, hogy mestere volt a dolgok megszépítésének és mestere e szépség elhihetővé tételének. Maga írja az isteni Sarah Bernhardtról, hogy a tragika „mindig szégyellte kissé alacsony homlokát”, és módszerei voltak viszonylag kis szemeinek érvényesítésére, de ezekből a hátrányokból mi sem látszott a színpadon, és persze Mucha korszakalkotó, hosszú plakátjain sem.

A Médea plakátján a megrettenő szem, a Musset-darabén a tépelődő Lorenzaccio tekintete csaknem naturális; Mucha, mint mindig, hatalmas fölénnyel váltogatja, ötvözi a szecesszió (Párizsban vagyunk: az art nouveau) és a reális ábrázolás eszközeit. A Musset-darab háttere (háttér-kárpitja?) úgy érett reneszánsz, úgy korhű, hogy palmettáit és gránátalma-motívumait laposra és vastag kontúrúvá préseli a szecesszió, Médea lába előtt az áldozat textildarabok, ruhadíszek és kicsavart végtagok halálos kalligráfiája, a legmeghökkentőbben azonban a szimbolikus napszak és évszak nyomatokon él egymás mellett (mert együtt él!) gyöngéden részletező nőarc és szeszélyesen örvénylő lepel-, vagy virágözön.

Eddig tart Mucha valósága, és ennyi elég is. Több egyrészt azért nem kell, mert életműve – sose feledjük – reklámművészet, és addig nagy művészet, amíg megmarad reklámművészetnek. Célja, akárhogy is, figyelmet irányítani, bemutatni és vágyat kelteni dobozos keksz, pezsgő és irodalmi folyóirat iránt. Másrészt piktúrája-grafikája egyszerre korától független és korának csúcsteljesítménye.

Függetlennek bizonyul, ha tisztázzuk, hogy fénykora évtizedeiben mi minden történik az örvénylően áradó képzőművészetben. A Sarah Bernhardt-sorozat kezdetével egy időben a főműveit festi Cézanne, a Médea után egy évvel az Ermitázs Saint Victoire-ját, és az egyébként jó barát Gauguin nem kevésbé főművét „tahiti feleségéről”, a Nevermore-t. 1912-ben viszont, amikor Mucha a Le Mois folyóirat megvesztegetően tűnődő, érzelmeket és virágfüzéreket összefonó, szecessziós borítóit komponálja, a kubizmus éppen analitikus periódusát végzi.

És mégis, a fenyegető német expresszionisták és a rohamozó orosz avantgárdok évtizedében is, a szecesszió utódai általi súlyos megtagadás idején is Mucha szecessziója él. Nem hanyatlik, hiteles, akárcsak Klimt és Schiele lényegében azonos égöv alatt született szecessziója.
Tragédia akkor történik, amikor mindez megszűnik szecesszió lenni. A Párizsból hazatelepült hazafi Mucha Csehszlovákiában és Csehszlovákiának megvalósítja azt a Szláv eposz című monumentális falképciklusát, amelyre úgyszólván egész életében készült, és amely tartózkodóan nyilatkozó szemtanúk és művészettörténeti fejezetek szerint sem mérhető a maradandó plakátokhoz.

A kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Prágából érkezett, nagyon látványos és elegáns eligazító szövegekkel irányított vendégkiállítása csupán tapintatosan utal a már korántsem szecessziós munkák meglétére. Infó:
Alfons Mucha. A szecesszió vonzásában Kecskemét, Bozsó Gyűjtemény, 2019. december 1-ig gyularozsa.com
A Job cigarettapapír 1898-as plakátja máig örökzöldnek számít.

Puska helyett fényképezőgép

Publikálás dátuma
2019.10.03. 10:30

Fotó: VADONVILÁG
A Takarék Csoport filmkészítőként és könyvkiadóként is bemutatkozott. A szenvedélyes vadász és író, Széchenyi Zsigmond gróf életművének állítottak emléket.
Nem emlékszem olyan filmbemutatóra, ahol a vetítés előtt és után is a vezető producer olvasta volna fel a gondolatait, miközben az alkotók a háttérben maradtak. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban kedden este sikerült pótolnom ezt az élményt. Nyilván az „elsőfilmes” lámpaláz lehetett az oka: Vida József, a Takarékbank elnök-vezérigazgatója – Magyarország leggazdagabb embere, Mészáros Lőrinc bizalmasa – a Vadonvilág bemutatóján mindkét beszédében megjegyezte: a mű szerény költségvetésből készült. A panaszt nem igazán értettem: a Vadonvilág a Takarék Csoport támogatásából készült, miért nem nyomta meg jobban a ceruzát? Esetleg a médiapartner, a TV2 Csoport adhatott volna többet, ami szintén hozzá tartozik. Aztán felnéztem a páholyok felé: a bemutatón ott ült Mészáros Lőrinc, akinek az érdekeltségébe tartozik a Takarék Csoport. Csak nem most akaszt vele bajszot Vida?! Erről szó sem volt. A szomszéd páholyban ott ült az új filmügyi kormánybiztos, Káel Csaba, a panaszt neki címezhették. Megjegyzendő: a Magyar Nemzeti Filmalap játékfilmeket támogat, dokumentumfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel a Magyar Média Mecenatúrához kell fordulni.
Ilyen prózai gondolatok kavarogtak bennem a briliáns író és szenvedélyes vadász, Széchenyi Zsigmond gróf újabb életrajzi filmje előtt. Továbbá: ha a vezető producer a szűk költségvetésre hivatkozik, akkor a film kompromisszumokkal készült. Lerner János rendező és Tóth Zsolt Marcell operatőr – filmográfiájuk ismeretében – nyilván minden tőle telhetőt megtett, ám a látott kompromisszumok időnként igencsak zavaróak voltak.
A Vadonvilág kerettörténete szerint ifjabb Paul Donnebaum szafarifotós nagyapja és Széchenyi Zsigmond nyomába ered Kenyába. A gróf – politikai rehabilitálása után – egy 1960-as expedícióval térhetett vissza Kelet-Afrikába, hogy pótolja a Magyar Természettudományi Múzeum trófeagyűjteményét. Itt találkozott az osztrák Donnebaummal, akit Denaturált Afrika című könyvében többször említ. „A fényképezés lényegesen olcsóbb a vadászatnál. Szafáriszemélyzet sem kell hozzá, sátortábor sem. Ha jövőre ismét kedvük kerekedne fényképezésre, örömmel állok rendelkezésükre! Vadásztanyáról vadásztanyára járnánk, öreg kocsimon és hármunkon kívül, semmilyen segítségre nem lenne szükségünk! – Persze puskára sem! – De a puska amúgy is divatját veszti Afrikában!” – olvashatjuk a Denaturált Afrikában, és nagyjából e sorokat is hallhatjuk a filmben. Sőt, még többet is. (Amennyiben hallunk valamit – a szövegek alatt szinte mindig szól a zene.) A Vadonvilág nyolcvan-kilencven százaléka ugyanis Széchenyi írásaiból idéz – helyenként az az érzésünk, hogy illusztrált hangoskönyvet nézünk.
Hús-vér emberként egyedül a gróf özvegye, az idén kilencvennégy éves Hertelendy Margit szólal meg a filmvásznon. Mellette van még három narrátor: a gróf, egy rezönőr és az ifjabb Donnebaum, aki a kamerába sosem beszél, csak nézzük, hogy jön-megy a rezervátumban. Ide várja Széchenyi Zsigmond utolsó, nagyapjának írt levelét is, ami életszerűtlen – a szomszédos Bécsbe gyorsabban odaér a posta. Amikor aztán megjön a levél egy osztrák borítékban, végképp nem értjük, mire volt jó ez a mese.
A filmben azért láthatunk néhány rendkívüli felvételt, hallhatunk érdekes, archív felvételeket – és benne van Széchenyi Zsigmond teljes pályája, az első afrikai úttól kezdve a líbiai sivatag felfedezéséig Almásy László gróffal, Alaszka, a megszelídíthetetlen India. Elhangzik az is, hogy évente másfél millió fotós turista 1,2 milliárd dolláros bevételt jelent Kenyának, ezért is baj, hogy már ötven évvel ezelőtt Kenya vadállományának háromnegyed része tönkre ment. A Denaturált Afrikát egyébként újra kiadta a Takarék Csoport – kissé visszatetsző, hogy a kötet pont a cég színeiben pompázik.
Széchenyi Zsigmond könyvéből egyébként az olvasható ki, hogy a fotókirándulás minden szempontból hasznosabb a vadászatnál. A vadászatról is úgy tartotta: az erdőzúgásnak, a természet szeretetének nagyobb hangsúlyt kell kapnia, mint a vad elejtésének. – A film se a vadászat mellett, se ellen nem foglal állást – mondta vadászruhában Vida József.
A vetítés után Hertelendy Margit lapunknak elmondta: a gróf, bár a vadászat mellett mindig fotózott is, élete végén sem cserélte volna le a puskát fényképezőgépre. Csak a hozzá nem értő vadászoktól irtózott. És akkor lelki szemeim előtt megjelent egy kocavadász, aki háziasított rénszarvast üldöz helikopterről abban a hitben, hogy jávorszarvas nyomában jár. És felvetődött bennem a kérdés: vajon mi lesz a sorsa Széchenyi ritka trófeagyűjteményének a kizsuppolásra szánt természettudományi múzeumban?
Infó: Vadonvilág – Széchenyi Zsigmond nyomában Rendező: Lerner János Október 10-től a mozikban
Témák
film kritika