Fordulat a devizahiteles ügyben?

Publikálás dátuma
2019.10.06. 19:56

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Az Európai Unió Bírósága az elmúlt héten az eddigieknél egyértelműbben mondta ki, hogy semmisek azok a devizahitel-szerződések, amelyekben tisztességtelenek az árfolyamrés alkalmazását előíró rendelkezések.
Ismét halvány remény csillant fel a magyar devizahiteladósok számára. Az Európai Unió Bírósága az elmúlt héten az eddigieknél egyértelműbben mondta ki, hogy kijavíthatatlanul semmisek azok a deviza-hitelszerződések, amelyekben tisztességtelenek az árfolyamrés alkalmazását előíró rendelkezések.  Ezzel egy régóta húzódó kérdésben adott testület most határozott választ - vélik a devizahitlesek pártfogói.  Ezúttal egy lengyel házaspár által kezdeményezett ügy előzetes döntéshozatali eljárása során arról foglaltak állást, hogy helyettesíthetők-e a devizás hitelszerződések hiányos rendelkezései. A bíróság álláspontja szerint: nem! A döntés 700 ezer lengyel devizahiteles 18 milliárd eurónyi (hozzávetőleg 6 ezer milliárd forint) hitelét érinti.  A magyar devizahiteles adósoknak ennek nyomán nagyobb esélyük nyílt arra, hogy erre a döntésre hivatkozzanak, és ugyancsak az Európai Bírósághoz forduljanak. Ha ez megtörténik, akkor - hivatkozva a "lengyel ítéletre" - a luxemburgi testület megvizsgálhatja egy hasonló ügyben, hogy lát-e hasonlóságot vagy azonosságot, viszont semmi sem garantálja, hogy azonos módon fognak dönteni. Emlékezetes, hogy a magyar Kúria egy  jogegységi ítéletben elrendelte az árfolyamrésre vonatkozó szerződések pontosítását és kiegészítését, és úgy foglalt állást, hogy a kijavított pontok érvényben maradnak. Most viszont az Európai Bíróság ítélete már nem ezt sugallja. A devizában eladósodott Kásler Árpádnak módja nyílott arra, hogy idén szeptemberben az Európai Parlament Petíciós Bizottsága előtt kifejtse véleményét. A magyar károsult ott a kilakoltatások és végrehajtások leállítását kérte, és többek között egy nemzetközi bizottság felállítását a devizahiteles ügyek kivizsgálására. Akkor az Európai Bizottság képviselője azt válaszolta felvetésére, október végéig várják a választ a magyar kormánytól, hogy milyen lépéseket tett az európai fogyasztóvédelmi elvek betartása érdekében. A Magyar Hang szerint Kásler október 10-én reggel 8-ig adott ultimátumot a kormánynak, hogy követeléseiket teljesítse, különben „erőszak alkalmazásával, ha kell mártírhalál árán is megteszek mindent ennek megfékezésére”- közölte a sorstársaiért aggódó devizahiteles.
Szepesházi Péter devizahiteles ügyvéd a magyarhang.org portálnak azt nyilatkozta, hogy a lengyel ügyben hozott döntés az unió egész területén érvényes, a mostani döntés megerősítette az idén tavasszal a hasonló magyar ügyben hozott ítéletet. Ugyanis az Európai Bíróság álláspontja mindkét esetben az volt, hogy a szerződés érvénytelensége egyben azt jelenti, vissza kell állítani az eredeti állapotot. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az eredetileg felvett összeget kell visszafizetni kamatok nélkül, de abból le kell vonni az adós által korábban már fizetett törlesztőrészleteket. Így az ügyvéd szerint hibás a második devizahiteles törvénynek az a paragrafusa, amely szerint a tisztességtelen feltételek miatt érvénytelen devizahiteles szerződések esetében az adósok nem kérhetik az eredeti álláspont visszaállítását. 
Szerző

Évente 3,2 millió magyar felnőtt vásárol az interneten keresztül, ezt rendelik a legtöbben

Publikálás dátuma
2019.10.06. 16:06

Fotó: Shutterstock
A rendszeresen internetező felnőttek 6 millióan vannak az országban.
Magyarországon alacsony az online vásárlók száma, a felnőtt lakosság csupán 33 százaléka, 3,2 millió ember vásárol évente minimum 1 alkalommal terméket webáruházból, miközben az aktív, heti rendszerességgel internetező, 18 év feletti lakosság száma megközelíti a 6 milliót - derül ki a Bónusz Brigád és a GKI Digital elemzéséből az MTI szerint. A felmérésben részt vevők 90 százaléka vásárolt már idén a neten, a legtöbben, 37 százalékuk 3-6 alkalommal, míg 15 százalékuk több mint 20-szor. Az elemzésből kiderül az is, hogy míg tíz évvel ezelőtt, a bónuszos/kuponos oldalak indulásakor szinte kizárólag a 25-49 év közöttiek vásároltak ezeken az oldalakon, ma már a vásárlók ötöde az 50 év feletti, tizede pedig a 25 év alatti korosztályba tartozik. A vevők 47 százaléka konkrét terméket vagy szolgáltatást keresgél az oldalakon, és csak minden harmadik válaszadó mondta magát impulzusvásárlónak. Mintegy 38 százalékuk lassan, átgondoltan választ, 31 százalékuk pedig célirányosan vesz olyasmit, amit bónusz, kedvezmény nélkül is megvásárolna. A felmérésben részt vevők legnagyobb arányban (66 százalék) éttermi szolgáltatást, 65 százalékuk terméket, 53 százalékuk élményt, 51 százalékuk utazást vásárolt már az oldalon. A válaszadók több mint 60 százaléka számára az utazások és élmények kiválasztásánál az ár a fő szempont, a minőség 39 százaléknál fontosabb ennél. Termékek vásárlásánál a válaszadók 54 százaléka számára döntő az ár, míg éttermek esetében fordul az arány és 58 százalék már a minőséget helyezi előtérbe. A közlemény idézi Kaprinay Zoltánt, a Bónusz Brigád egyik alapítóját, aki elmondta: vásárláskor nem nagyon kíváncsiak az emberek a kedvezmény mértékére, inkább az számít, hogy alapos vizsgálódás után a kiválasztott termék ár-érték aránya mit mutat. Úgy vélte, egyre tudatosabbak a vásárló, pontosan tudják, hogy mit keresnek, és ezért mennyit hajlandók fizetni.
Szerző

„Nem vagyunk felkészülve egy válságra” – Interjú Chikán Attilával

Publikálás dátuma
2019.10.05. 07:40

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Nem optimista a makrogazdasági folyamatok megalapozottságát illetően Chikán Attila. Az első Orbán kormány egykori gazdasági minisztere, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora az úgynevezett „magyar modellről” úgy vélekedik, hogy a rövid távú sikerekért a kormány feláldozza a hosszú távú gazdasági és társadalmi érdekeket.
Egy olyan időszakban ülünk le beszélgetni, amikor Magyarország legfontosabb makrogazdasági adatai jónak mondhatók. Jogosan merül fel a kérdés: meddig tartható fenn ez a lendület, és kellően megalapozott-e, amikor szerte Európában a dekonjunktúra jelei mutatkoznak? Azt senki nem vitatja, hogy ezeknek a mutatóknak jó része elfogadható állapotban van. Az a kérdés, hogy ezt milyen eszközökkel és áron érjük el. Ebből a szempontból a mértékadó hazai közgazdászok nagy többsége nem optimista a kedvező folyamatok megalapozottságát és tartósságát illetően. Magam is ezen az állásponton vagyok. A kormányzati kommunikáció eltérő mutatókat használva szemben áll a véleményünkkel. A kormány 2010 óta mindig ügyelt arra. hogy a gazdasági sikeresség látszatát fenntartsa. Ez általában jellemző a kormányokra, most azonban különösen fontos ezt sugallni mind belpolitikai szempontból, mind pedig a külvilág számára is, hiszen ezzel az úgynevezett „magyar modell” eredményességét kívánják igazolni. Ennek azonban ára van, a rövid távú sikerekért a kormány feláldozza a hosszú távú gazdasági és társadalmi érdekeket. Igaz, lehet a sikerességet a szokásostól teljesen eltérő módon is értelmezni, de ehhez olyan új, következetes fogalmi és intézményi rendszert kellene felvázolni, amit én nem látok. Fontos, hogy a legnemesebb nemzeti célok sem valósíthatók meg a gazdaság alapvető működési szabályainak betartása nélkül. A kritikus észrevételeket persze lehet azzal elhárítani, hogy „a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk.” Vagyis azt, hogy hogyan alkalmazkodik a magyar gazdaság egy számára kedvezőtlen fordulathoz, azt majd eldöntik akkor, amikor ennek szükségessége bekövetkezik. Az tudvalévő azonban, hogy a gazdasági változások nem egyik napról a másikra következnek be, fokozatosan épülnek fel, s az alkalmazkodáshoz is időre van szükség.  Mi áll a „sikerek” mögött? A kormányzat által elkönyvelhető sikerek hátterében egyrészt a fogyasztás, a másrészt a beruházások elmúlt évekbeni serkentése áll. Mindkettőt ösztönzik az alacsony kamatok, az előbbieket emellett a gyors reálbérnövekedéssel, az utóbbit az állami beruházásokkal támogatták meg, de természetesen az uniós támogatásokról sem szabad megfeledkezni, amelyeket gyorsított ütemben használtak fel. S egészen a közelmúltig a külpiaci konjunktúrára is számítani lehetett, most meg már mutatkoznak gazdaságunkban a zavarjelek: a növekvő infláció, a külső egyensúly romlása, a termelékenység gondjai. Az innovációs ráfordítások nem növekedtek a szükséges mértékben, de még nagyobb fájdalom az oktatási és az egészségügyi rendszer leromlása. Bár ez közismert - de azért szinte kötelességszerű ezt újra és újra szóba hozni. Azokat az előnyöket, amelyeket ebben a konjunkturális időszakban lehetett szerezni, más országokban sokkal inkább felhasználták a gazdaság erősítésére, mint nálunk, például az államháztartás pozíciójának javítására Mi meg szépen elfogyasztottuk. Amihez jelentékeny mértékben hozzájárult a béreknek a korábbinál nagyobb ütemű emelkedése is. Azt is lehet mondani, hogy a kormány rákényszerült a munkaerőhiány orvoslására, a minimálbér jelentős mértékű emelésére. Ez igaz, de ugyanakkor arról a szigorú közgazdasági tételről sem szabad megfeledkezni, hogy a piacgazdaságban a béreknek csak olyan mértékben szabad növekedniük, mint a termelékenységnek, különben a munkaerő nem termeli ki a saját költségeit. Azt is mondhatjuk, hogy ilyenkor a versenyszféra "áldozatot vállal", és a saját profitja csökkentése árán emeli a béreket? Ez valóban így lehetne, ha nem lenne egyre növekvő infláció, de van, bár most még épp elfogadható határok közötti. A felpörgő beruházások ugyanakkor hozzájárulnak a fogyasztás növekedéséhez, előbb-utóbb belépnek a termelésbe is. De nem mindegy milyen hatékonysággal, csak megemlíteném a tervezett Paks 2 atomerőművet vagy a Budapest-Belgrád vasútvonalat, vagy a megvásárolt trieszti kikötő dokkot, ahol a megtérülési követelmények mintha nem játszanának szerepet. A hírhedt stadionépítésekről csak annyit, hogy a jövőben jelentős gondot okoz majd a költségvetés számára ezeknek a sportlétesítményeknek az üzemeltetése. Összességében elmondható: nem vagyunk felkészülve egy válságra. Nincsenek jól mozgósítható eszközeink az európai dekonjunktúra esetére sem a monetáris, sem a fiskális politikában. Ön az első Orbán-kormány időszakában állt a gazdasági tárca élén. Ha most lenne miniszter, akkor mit tenne? Ezzel a gondolattal nem szoktam eljátszani. A magyar egy kis nyitott gazdaság, számára a jövőt a nemzetközi piacokon való hatékony megjelenés jelenti, gazdaságpolitikai oldalról kiemelhetők ennek innovációs és szervezetfejlesztési feltételei. Másként viszonyulnék persze a külgazdasághoz, mint a jelenlegi vonalvezetés, de ez már nagyon mélyen a politikába hatoló kérdés. Mindenféleképpen a külső piacokra jutás, és az ottani megkapaszkodás felé terelném a gazdaságot, mégpedig úgy, hogy - elismerve a nagyok gazdasági jelenőségét - ez erőteljesen érintse a kkv-kat. Bár a rendszerváltás óta minden kormány kijelentette, hogy fejleszteni kellene ezeket, a szándék nem öltött sikeres konkrét formákat. El kell mondani bátorítólag, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium nemrég elkészült stratégiájában vannak ígéretes elemek. De talán még ennél is fontosabb, hogy bár nem közvetlen a gazdasági tárcák ügye, felkarolnám az egészségügy és az oktatás fejlesztését. Nem nehéz belátni, hogy ezeknek milyen jelentős gazdasági hatásai lehetnének. Másrészről rendkívül fontos lenne a korrupció csökkentése, ha erre lenne hatásom, akkor azt szívesen érvényesíteném. A korrupció nemcsak morális értelemben "csúnya" dolog, de mérhetetlen káros a gazdaságra, elveszi a piaci szereplők kedvét (és lehetőségét) a vállalkozástól. Ha az üzleti világ szereplői azt látják, hogy nem a tényleges teljesítmény a mérvadó a sikerben, hanem a politikai megfelelés, akkor a morális oldal gazdasági tényezővé válik. Az emberek méltán gondolják úgy, hogy jobb lenne olyan társadalomban élni, ahol működik az üzleti élet tisztasága. Mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja, miképpen látja a kutatóintézeti hálózat finanszírozásának ügyét az erőszakos átszervezést követően? Itt több tényező van, ami zavaró. Egyrészt ez az egész átalakítás úgy ment végbe, hogy nem volt egy olyan stratégiai cél vagy terv, amely ezt megalapozta volna, így valójában nem is volt mit megvitatni Csak deklarációkat hallottunk, hogy a kormányzat jobban tudja az innovációt és a kutatás-fejlesztést vezényelni, mint az Akadémia. Én azonban nem láttam olyan stratégiai elképzelést, amely ezt, akár kísérleti jelleggel is alátámasztotta volna. Az új rendszer szeptember 1-jén indult, egy hónap múltán természetesen még nem lehet semmilyen következtetést levonni a működést illetően. Azokkal értek egyet, akik szerint nem áll meg a tudományos kutatások eredménytelenségére való hivatkozás, viszont kétségkívül javítani kellett volna a kutatási eredmények gyakorlatba ültetésének feltételeit. Ennek azonban ez a brutális központosítás nem célszerű eszköze – ugyanakkor rontja az alapkutatások feltételeit. Egyáltalán nem véletlen, hogy amióta az MTA kutatóhálózatának átszervezése szóba került, számos tudós külföldre távozott. Nem, mintha ott fenékig tejfel lenne az élet, erről nincsen szó, de a nagyobb stabilabb kutatói szabadság alapvetően fontos. Vannak olyan vélemények is, hogy az akadémiai kutatóhálózati rendszer korszerűsítésre érett. Most nem ez történik? Egyetértek azon tudóstársaimmal, akik szerint is szükség volt az intézményi hálózat korszerűsítésére. A változtatások menedzsmentjének is megvannak azonban a szakmai és etikai szabályai. Ötven perces átfutási idővel véleményt mondatni azokkal, akiket ez az egész érint, ez lehetetlenség, elfogadhatatlan. A lényeg az, hogy véleményem szerint ezt nem így kellett volna csinálni. Persze abban is van igazság, hogy igen kétséges kimenetelű egy változást kifejezetten azokra bízni, akiket érint, de a két megoldás között van átmenet, amibe a puccszerű döntés semmiképpen sem fér bele. A versenyképességünk gyenge voltát felismerte a kormány, bár eddig sok érdemi lépés nem történt. Mind a jegybank, mind a Pénzügyminisztérium kiadta a kiadványait. Mint a terület szaktekintélye mi a véleménye ezekről? Mindenekelőtt jó, hogy ezek az anyagok megszülettek, mert ebből kiderül, hogy érdemben foglalkoznak vele. A jegybank dokumentuma egy 330 pontos problémaleltár. El lehet és kell gondolkodni rajta, de hiányzik belőle, hogy mit is kellene csinálni. Ehhez stratégiai fókuszok kellenének, ahová pénzt és energiát lenne szükséges összpontosítani. Erre az anyagra lehet ilyeneket építeni, de ez nincs kifejtve. A Pénzügyminisztériumé inkább technikai jellegű, konkrétabb javaslatokkal, ez a terv azonban nem áll össze, nincsenek meg az összekötő szálak az egyes javaslatok között, így jóindulattal is nehéz stratégiainak nevezni. Valójában szükség lenne egy olyan versenyképességi tanácsra, amely (a fejlett országok jelentős részének mintájára) összefogná a kormányzat, az üzleti élet, a tudomány, az érdekképviseletek képviselőit, s pártpolitikai szempontoktól minél inkább függetlenül képes lenne valóban komplexen és hosszú távon foglalkozni a versenyképesség fejlesztésével. Július 1-én fontos változások mentek végbe a Budapesti Corvinus Egyetemen, amelynek egyetemi tanára, és korábban rektora is volt. Magánegyetemmé alakult át, fenntartója a Maecenas Universitatis Corvini Alapítvány lesz. Hosszú távon működőképes ez az egyetemi finanszírozási forma? Az alapítvány úgy működik, hogy az állam átadott a birtokában lévő Richter és Mol részvényekből 10-10 százalékot, ez ehhez tartozó 2018. évi osztalékot, illetve az egyetem által használt ingatlanokat. Ez a privatizálás egy érdekes eset, ugyanis ahogy a kormány a BCE-vel kapcsolatban viselkedik az nem konform az egyéb területeken követett gyakorlatával. Amikor mindenütt centralizálnak, akkor van itt egy intézmény, ahol decentralizálnak. Őszintén szólva én nem látom az indítékot és sokan mások sem. A fogadtatása sem egyértelmű: sokan dolgoznak jó meggyőződéssel a sikerért, de megjelent egyik hetilapunkban méltatlan, személyre menő támadás is. Az, hogy egy alapítvány működtet egy egyetemet, a nyugati világban megszokott, egy általánosan elterjedt forma. Másutt persze ez a finanszírozás hosszú évek, évtizedek alatt, szerves fejlődéssel alakult ki. Ezzel szemben nálunk az állam egyik pillanatról a másikra döntött az új intézményi formáról, az MTA-hoz hasonlóan itt is az érintettek bevonása nélkül. Ezzel azonban, legalábbis az eddigi fejlemények alapján most azt remélem, vége a hasonlóságnak. Míg ugyanis az államosító MTA átalakítást károsnak tartom, a privatizálódó Corvinusból lehet sikertörténet, feltéve, hogy nem lesz az átalakítási folyamaton erős politikai-ideológiai nyomás. Jelenleg az érintett vezetőktől azt hallom, nem éreznek ilyet. Az nem szokatlan, hogy a vállalati szférából finanszíroznak egy egyetemet. Az már problémásabb, hogy nálunk mindössze két cég áll emögött. Ez a konstrukció kicsit billeg, remélem nem lesznek ebből problémák. A BCE-nek átutalt összegek hiányoznak majd a költségvetésnek, és hogyan érintik a cégeket? Az állam a saját pénzéről mondott le, ez a cégeket közvetlenül nem érinti. Annyiban viszont igen, hogy amikor döntés születik az osztalékról, akkor nem egyszerűen a tulajdonosoknak történő kifizetésekről van szó, hanem arról is, hogy ez jelentős mértékben a BCE-t finanszírozza. Ez a cégeknél befolyásolhatja az üzleti megfontolást. Ennek a finanszírozásnak az osztalék természetes ingadozása miatt kétségtelenül van mennyiségi kockázata is, bár mivel az első évre az egyetem megkapta az állami támogatás és az osztalék összegét is, van egy évnyi tartalék. Az eredményes átalakításhoz, a fejlesztéshez, azonban további finanszírozások szükségesek. Szervezeti átalakításokra lehet számítani? Az első évben nem, minden úgy megy tovább, mintha nem történt volna intézményi változás. Sokan attól félnek, hogy egy óriási business school-t csinálnak a Corvinusból, különös tekintettel arra, hogy üzleti alapon megy a finanszírozás. Úgy látom ilyen szándék nincsen, a közgazdaságtani, a gazdálkodástudományi és a társadalomtudományi, nemzetközi kapcsolatok képzés megmarad, de hogy milyen szervezeti formában, arról még nem született döntés. 
Szerző