Nem gyakran fordul elő az ötven esztendeje alapított közgazdasági Nobel-emlékdíj történetében, hogy egy valóban közérdeklődésre számot tartó, és mindenki által érthető tudományos teljesítményt elismerjenek. A szegénység elleni küzdelem azonban úgy látszik kivétel. Négy esztendővel azután, hogy Angus Deaton, brit közgazdászt díjazták a globális szegénység felmérésére használt modell megalkotásáért, hétfőn a Svéd Királyi Tudományos Akadémia bejelentette, ismét ennek a kutatási témának az elismerését látta időszerűnek. Idén az indiai Abhijit Banerjee és a francia Esther Duflo házaspárt, valamint az amerikai Michael Kremert – mindhárman az Egyesült Államokban kutatnak – díjazza. A három közgazdász a globális szegénység enyhítésére irányuló kísérleti megközelítésükért – a kisebb, kezelhető problémákra bontják le az összetett kérdést – kapják a Svéd Nemzeti Bank által alapított elismerést.
A három közgazdász többek között Indiában, Nyugat-Kenyában hosszú ideig tartó vizsgálatot folytatott a szegénység valóságos elemeit kutatva.
Molnár György, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontja főmunkatársa a Népszava érdeklődésére egy példával világította meg a díjazottak tudományos eredményeinek lényegét. A közgazdászok körében állandó vitatéma, hogy a szegénység az úgynevezett „egészségcsapdával” jellemezhető. Vagyis azáltal válnak tömegek valóságosan szegénnyé, ha az már egészségük romlásával jár együtt. (Shoppenauer szerint ,,Az egészség nem minden, de az egészség nélkül minden semmi”. ) A most díjazott kutatók több millió szegénységben élő közül véletlenszerűen választottak ki egy nagyobb csoportot, akiknek az otthonát ellátták olcsó maláriaszúnyog elleni hálóval. Egy másik csoportnak nem lett hálója. Egy esztendő múlva orvosok megvizsgálták mind a két csoportot. Számukra nem a konkrét megbetegedés volt az érdekes, hanem az, hogy az egészség és a szegénység közötti kapcsolat miként alakult. Kiderült, a szúnyoghálót használókat kisebb mértékben sújtotta a szegénység, mint a kontrollcsoportot.
A Nobel-emlékdíjjal elismert közgazdászok azt hirdetik, hogy a szegénységcsökkentő programokat hasonló hatásvizsgálatok alá kellene vetni, mint az orvosságokat, hogy megértsük működésüket. Véletlenszerűen választanak egy-egy program célkitűzései alapján jogosultak közül olyanokat, akik részt vehetnek a programban, és egy kontrollcsoportot, amelynek tagjai ugyanolyan jellemzőkkel bírnak, de nem részesülhetnek a segítségnyújtásban, legyen szó ingyen maláriahálóról, iskolaköpenyről vagy mikrohitelről. Duflo és Banerjee 2011-ben kiadott közös könyvükben mutatták be, hogy nem találni olyan szegénységi csapdákat, amikből a kitörés csak a segély mennyiségén múlna. Viszont azonosítottak egy sor olyan programot (oltások, táplálékkiegészítés, megtakarításösztönzés), ahol kevés pénzzel nagyon sokat lehet segíteni. Szerintük a nagy költés gyakran pazarláshoz vezet, és forrást von el a bevált, költséghatékony programoktól.
