Előfizetés

Össznemzeti trehányság

Van valami elképesztő abban, ahogy furtonfurt használják, használjuk a nemzet fogalmát. Mert mi is a nemzet? Modern politikai közösség. Egyik típusa, a kulturális nemzet, a Rajnától Keletre: az anyanyelv, kultúra és történelem közösségén alapul. Ez a mi nemzetfogalmunk: németeké, cseheké, lengyeleké, magyaroké. A másik típus az államnemzet. Eszerint azok tartoznak egy nemzetbe, akiket az alkotmány, törvények, politikai intézmények, vagyis az állam összekapcsol. Ilyen nemzet a francia, brit, svájci, amerikai, kanadai. Egy erdélyi magyar a kulturális nemzet logikája szerint a magyar, az államnemzet logikája szerint a román nemzethez tartozik. Tessék megkérdezni, hová sorolja magát!
Vagy tizenöt éve Nemzeti Alaptantervet hozott létre az akkori kormány. Csak hát, ha valóban nemzeti volna, a romániai, szlovákiai magyarokra is vonatkozna ez a tanterv – holott csak azokra érvényes, akik ezen a 93 ezer négyzetkilométeren élnek. Ez bizony országos alaptanterv, és nem nemzeti. Mai kormányunk nemzeti tanévnyitót tart. Pedig ez az ünnepség a határon túl élő magyarokra nem vonatkozik, míg Magyarországon azokra is érvényes, akik nem magyar anyanyelvűek. Nem nemzeti, hanem országos tanévnyitóról van hát szó. Nemzetközi labdarúgó mérkőzést játszunk Szlovákiával? Akkor a felvidéki magyar focistának a magyar csapatban lenne a helye, hiszen a magyar anyanyelvűek, kultúrájúak közösségébe tartozik – de ő a szlovák válogatott játékosa lesz. Merthogy igazából országok közötti labdarúgó mérkőzésről volna szó. És a csallóközi magyar országa Szlovákia, noha nemzete a magyar. 
Miniszterelnökünk nemzetépítésről beszél. Valójában a nemzet már felépült. A nemzetté válás (nemzeti ébredés, nemzeti újjászületés, vagy, ám legyen, nemzetépítés) a XIX. század első felében zajlott le – 1848-ra a magyar (és a legtöbb európai) nemzet már készen állt. Jól mutatja ezt az 1844-es nyelvtörvény, elkészült két himnuszunk, vagy az a nemzeti érzés, amelynek szerepe volt abban, hogy százhetvenezres honvédséget gyűjthettünk össze félév alatt. 
Honnan a nemzet szó mindenáron való alkalmazása? Nyilván szerepe van ebben a tudatlanságnak is. No meg annak, hogy politikai szótárunk jó része tükörfordítás németből és angolból. Ezért lehet az ENSZ Egyesült Nemzetek Szervezete (egy amerikai, holland vagy svájci számára tényleg az!), holott a kulturális nemzetek nézőpontjából valójában egyesült országok szervezetéről van szó. Ha nemzetek lennének a tagjai, miért nincs képviselete az ENSZ-ben a huszonötmillió kurdnak, és miért van Nigériának, ahol 270 nyelvet beszélnek? 
Ennél is fontosabb azonban a nagyotmondás szándéka, a propaganda önmozgása. Ha jobboldaliak vagyunk, lehetőleg minden második mondatunkban szerepelnie kell a nemzet fogalmának. (Azért nem mindegyikben, mert a migránsoknak és Sorosnak is kell a hely). Ha meg baloldaliak vagyunk, ott az örök bizonyítási kényszer, hogy mi is a nemzet tagjai vagyunk ám! (Mintha bizony a nemzethez tartozást joggal vehetné el bárki). 
Mi hát a teendő? Nemzetközi (valójában persze országok közötti) szerződések szövegén éppúgy nem változtathatunk, mint az ENSZ nevén. De legalább a sajtóban, a művelt emberek magánbeszélgetéseiben, az iskolában odafigyelhetnénk a nemzetfogalom okszerű használatára. Nem akkor vagyunk jó magyarok, ha naponta százszor használjuk a szót: nemzet. Elegendő volna akkor alkalmazni, amikor tényleg nemzet(ek)ről beszélünk. A szerző tanár

Mátyás király reinkarnációja

Napok óta a győri fideszeseken röhögök. Borkai Zsolt hátat fordított nekik, meztelen seggel a képükbe fingott, ezek meg rohantak, hogy őrá szavazzanak. Tizenhét ezer ember. Mátyás király fele ennyi katona élén vonult be Bécsbe, ennek folyományaként Ausztria uralkodójának tekintette magát, és fölvette az osztrák hercegi címet. Mit csinált volna, ha nem 7-8 ezer, hanem 17 ezer fegyveres kíséri? Orgiát például aligha. Ez már ötszáz éve is kínos lett volna a keresztény kurzus számára.
Kivéve persze Győrt. 
Furcsa egy város ez. Az egyetlen település az országban, ahol Napóleon császár személyében maga a hegeli világszellem is megszállt egy éjszakára, és az ilyesmi egy kisváros életében nem múlik el nyomtalanul. Azon igéző éjszaka óta ezek a győriek különös anyagból vannak gyúrva, főleg az a 17 ezer keresztény fideszes, aki azóta is a világszellem igézetében él, s akin emiatt napok óta röhögök. Hiszen ezek a szegény győriek vélhetően nem is Borkaira szavaztak, hanem újra fölesküdtek a legkegyelmesebb és legjóságosabb Orbán Viktorra, és az ő keresztényien szabad országára. Elképzelem az arcukat, ahogy a szavazófülkében behúzzák az ikszet a kurvapecér neve mellé, s közben arra gondolnak, hogy a picsába a migránsokkal, a buzikkal, a drogosokkal, Brüsszellel, Sorossal, a komcsikkal és Gyurcsánynéval, nekünk akkor is a legkegyelmesebb és legjóságosabb Orbán Viktor kell, ha 2010 óta folyton a képünkbe fingik. Tizenhét ezer elszánt ember. Egy egész fanatikus hadsereg.
Orbán Viktorról a legmámorosabb hívei úgy vélik, hogy Mátyás óta nem volt ily dicső királyunk, s ez a párhuzam mindenképpen áll, ha tekintetbe vesszük, hogy Mátyás annak idején milyen arcpirító módon alázta évtizedeken át az ország népét, ami alatt akkoriban csak a nemességet értették. A király 1478-ban úgy hívott össze országgyűlést, hogy a napirendi pontokat nem közölte előre, a legkegyelmesebb és legjóságosabb úr mindössze annyit írt, hogy az ország rendjei hivatva lesznek mindazt megtenni, amit az ország tekintélye és java (értsd: maga Mátyás) követel. Ismerős hang. 
Természetesen a rendkívüli adóemelés volt napirenden, amit a legkegyelmesebb és legjóságosabb úr kérésére a rendek „önként” megszavaztak, méghozzá öt évre előre, egyúttal tudomásul véve azt a szomorú tényt, hogy emiatt a következő öt évben a legkegyelmesebb és legjóságosabb úr nem fogja összehívni az országgyűlést. Minek is, ha a rendkívüli adó már ki van vetve? Ráadásul a rendek „javaslatára” azontúl a vármegyei gyűléseket és törvényszékeket se tartották meg. Nincs rá pénz, ez volt az indok. Úgyhogy a rendek azzal a legalázatosabb és hódolatteljes kérelmükkel esedeztek a felséghez, hogy hűséges szolgálataikat és országunk pusztulását tekintetbe véve a felség módját ejteni méltóztassék, hogy az ország némiképpen föllélegzeni bírjon és erőhöz juthasson.
Mátyás azonban nem méltóztatta ennek módját ejteni, amit azzal jelzett, hogy erre a nagy horderejű országgyűlésre még csak el se ment.
Ez is olyan ismerős valahonnan.

„Ó” és új baloldal

Az önkormányzati választásokon leadott szavazatok aránya érdemben nem változott az elmúlt évtizedben. A voksolók durván fele a Fideszt, a másik fele a különböző ellenzéki pártokat támogatja. Az ellenzék mostani sikereit alapvetően annak köszönheti, hogy Budapesten és számos vidéki városban sikerült megvalósítania az „egy az az egy ellen” felállást. 
Lélektanilag érthető, hogy sokan már a választás éjszakáján arról kezdtek gondolkodni, hogyan lehet legyőzni Orbán Viktort és kompániáját a 2022-es parlamenti választáson. De a kampányláz csillapodtával tudomásul kell venni, hogy addig még hátravan két és fél esztendő. Az ellenzéki többségű testületeknek most össze kell csiszolódniuk, és be kell bizonyítaniuk, hogy a központi kormányzat önkénye ellenére jobban szolgálják a lakosságot, mint fideszes elődeik. És hát a parlamenti választáson nemcsak egyéni körzetek, hanem pártlisták is vannak. 
Október 13-a után remélhetőleg senki sem vonja kétségbe az ellenzéki oldalon, hogy minden országgyűlési választókörzetben egyetlen jelöltet kell majd állítani. Azt hiszem ugyanakkor, hogy egyetlen egységes, minden árnyalatot lefedő ellenzéki pártszövetség létrehozására nem érett meg az idő. Legalábbis nem most: lehet, hogy két év múlva, a valódi kampány kezdetekor mást pörög ki az idő. Most az lenne a legfontosabb, hogy a versenyben maradt ellenzéki pártok megerősödjenek, növelni tudják saját támogatottságukat, éspedig nem egymás, hanem a Fidesz rovására és a közömbösek mozgósításával. A sikeres kormányváltáshoz ugyanis szét kell törni a Fidesz ötven százalék körül befagyott kvázi-többségét. Ennek egyik feltétele az összefogás, a másik pedig új támogatók szerzése.
A mai magyar ellenzék háromosztatú. Van a baloldal, a liberális oldal és az a nemzeti jobboldal, amely az előbbi kettővel is hajlandó összefogni a Fidesz leváltása és a demokrácia helyreállítása érdekében. A magyar baloldal és a liberális erők viszonyával kapcsolatban egy történelmi tényt mindenképp érdemes leszögezni. Magyarországon a liberálisok önmagukban, egy erős baloldali párt és annak holdudvara nélkül soha nem tudták legyőzni a nacionalista jobboldalt. Ezt a Tisza István-féle kurzus ellenfelei már 1905 táján felismerték, és azóta is számtalanszor beigazolódott, hogy egy erős szocialista (és szakszervezeti) mozgalom nélkül a jobboldal a nacionalista kártyával mindig ki tudja ütni a progresszív erőket. Ez ma sincs másképp.
A magyar progresszió szempontjából ezért súlyos öncsonkítás lenne az MSZP tudatos meggyengítése, netán felszámolása, beolvasztása, leszalámizása. A legutóbbi budapesti eredmények ismeretében ez egyébként nem is fenyeget, hiszen hét (a Párbeszéddel együtt kilenc) mandátumával az MSZP lett a harminchárom fős fővárosi közgyűlés legnagyobb ellenzéki pártja. Nélküle, szavazói és aktivistái nélkül bizonyosan a nyakunkon maradt volna a Fidesz-bagázs. 
Súlyos butaságnak tartom az ellenzéki oldalon elterjedt „óbaloldali” kifejezést is. Az „óbaloldali” ellentéte logikusan az „újbaloldali” lenne. A nyugati országokban és szerencsére már néhány szomszédunknál is vannak ilyen újbaloldali pártok. Ezek azonban valójában az MSZP-nél sokkal „óbaloldalibbak”, mert bátran visszatérnek a kapitalizmus rendszerszerű bírálatához, Marxhoz és a társadalmi osztályok fogalmához. A világunkat fenyegető klímakatasztrófához sem zöldeslila szépelgéssel közelítenek, hanem világosan kimondják, hogy a globális kapitalizmus jelenlegi rendje az emberi civilizáció pusztulásával fenyeget. A magyar szocialisták még valóban félénkek ahhoz, hogy végrehajtsanak egy ilyen radikális fordulatot. De ehhez nem a baloldaliság meghaladáshoz, hanem az eredeti kapitalizmus-kritikához való visszatérésre lenne szükség. Szerencsés esetben a Párbeszéd kicsiny csapata is ösztönzést adhat ehhez. 
A liberálisoknak és a Jobbiknak nem kívánok tanácsokat adni, nyilván kiizzadják majd, hogyan tudják növelni a támogatóik számát. A Demokratikus Koalíció láthatóan a baloldali és a liberális tábor összevonására törekszik. Ez nem reménytelen kísérlet, de nyilvánvalóan nem tudja lefedni a baloldali szocialistáktól a neoliberális erőkig a teljes spektrumot. A DK léte önmagában is arra serkenti a szocialistákat, hogy balra fordulva vállalják fel a globális kapitalizmus rendszerszerű kritikáját és a dolgozó osztályok harcos érdekképviseletét. Ez egyszerre kíván „ó” és „új” politikát, a szocialista és a környezettudatos gondolkodás összhangját. És nem csak a saját érdekében, hiszen minél jobban megerősödik a baloldal, annál többet tud hozzátenni a 2022-es kormányváltáshoz is. A szerző publicista, a volt európai parlamenti képviselő