Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa (Részlet egy készülő regényből)

Publikálás dátuma
2019.10.19. 10:15

Amikor Marika átment, Meixner Józsefné nem kapcsolta le a tévét, csak leültette szomszédját a kanapéra, lerakott a dohányzóasztalkára egy tál bolti pogácsát és egy bögre kávét, aztán kiment a konyhába, és néhány percig a konyhapultba kapaszkodva bámulta a mikró digitális kijelzőjét. Édesem, sipított Marika a nappaliból, hoznál egy kis tejet? Nagyon forró ez a kávé. Meixner Józsefné kinyitotta az evőeszközös fiókot, elővett egy villát, és lassan a mikró melletti konnektor felé tolta. Mielőtt a fém találkozhatott volna a csatlakozóval, a villát a mosogatóba ejtette. Kifújta magát, aztán kivette a hűtőből a tejet, és bevitte a nappaliba. Jaj, édesem, köszönöm, mondta Marika, miközben Meixner Józsefné tejet töltött a bögréjébe. Tudod, nem szeretem megégetni a számat. Megértem, Marikám. Meixner Józsefné visszarakta a tejet a hűtőbe, a konnektor felé pillantott, aztán bement a nappaliba, és leült Marika mellé. Nem értem én ezt a Kristófot, bökött Marika a képernyő felé, szájából pogácsadarabok repültek szerteszét. A Kármennel kéne randevúznia, ahelyett, hogy azzal a hülye kis Lindával cicázik. Igen, Marika, igazad lehet. Az én Balázskám egyébként simán megnyerné ezt a játékot, bólogatott Marika, mert ő tudja, hogy kell bánni a nőkkel. Igen, a Balázs egy nagyon rendes fiú. Ugye? Na, de nem ezért jöttem át, édesem! Marika előre hajolt, és a lábánál heverő műanyagszatyorban kotorászott. A csipkés függöny mögött, az ablakon túl, a panelházak fölött egy fekete árny suhant át a narancsmintás égbolton. Meixner Józsefné pillantása éppen elkapta. Ez az, ezt akartam megmutatni neked! Marika egy apró hegedűt tartott a tenyerében, akkora volt, mint a kisujja. Ezt találtam ma a postaládámban. Szép, mondta Meixner Józsefné, kitől kaptad? Hát ez az! Nem tudom, nem volt becsomagolva, nem kötöttek rá egy cetlit sem! Neked nem dobtak be semmi ilyesmit? Nem, rázta meg a fejét Meixner Józsefné, és a picike hegedűt bámulta. Egyszerűen nem értem, nem tudom mire vélni a dolgot. Lehet, hogy van egy titkos hódolóm, sandított Marika Meixner Józsefnére. Lehet, Marika, ez is elképzelhető. Gondolod? Mert a százforintos boltban van egy pasas, aki nagyon gyanúsan szokott mosolyogni. És a megállóban is többször találkoztam már egy bicebóca fickóval, aki mindig hangosan köszön. Csak tudod, mi a furcsa, kérdezte Meixner Józsefné, és tekintete szinte összeforrt a hegedűvel. Micsoda? Hogy nem kaptál hozzá vonót. Marika úgy nézett a tenyerében lévő kis hangszerre, mintha most látná először. Ez igaz. Tényleg nincs hozzá vonó. De miért? Meixner Józsefné átható tekintettel meredt szomszédjára. Miért nincs hozzá vonó? Meixner Józsefné a konyhában ült, előtte egy tál hideg lecsó. Néha a mikró digitális kijelzőjére pillantott, néha a mosogató alatti szekrényre, ahol a pálinkát tartotta. De nem mozdult. Hallotta, ahogy a bejárati ajtó nyílik, majd csukódik. Hallotta a kulcszörgést, a cipők koppanását a linóleumon, a rekedt sóhajt, aztán lánya döngő lépteit, ahogy a konyha felé igyekszik. Mindjárt éjfél, dörmögte Meixner Józsefné, tekintetét a lecsóba fúrva. Jézusom, anya! Andika megtorpant a küszöbön, aztán óvatosan belépett a konyhába. Miért vagy még fent? Megijesztettél, tudod? Már régen haza kellett volna érned. Megbeszéltük. Akkor miért nem hívtál fel, kérdezte Andika, és leült az anyjával szemben. Azért van a mobilom, nem? És azért van a fejed, hogy használd. Ígértél nekem valamit. Ezért nem kell, hogy hívogassalak. De ha aggódsz, anya, akkor nyugodtan hívj fel, és elmondom, hogy jól vagyok. Aggódok? Meixner Józsefné felkacagott. Mintha egy kotyogós kávéfőző készülne felrobbanni. Nem aggódok én miattad, de tudnom kell, hogy hol vagy. Andika az anyjára nézett, aztán a terítőre meredt. Kiválasztott magának egy virágszirmot, egy vöröset, és azt képzelte, hogy lecsúszik rajta. Újra meg újra. A lányom vagy, ezért nem veszíthetlek el, mondta Meixner Józsefné kimérten. Ez nem arról szól, hogy aggódok-e érted. Ez arról szól, hogy életben kell lenned minden egyes este, minden egyes nap, amíg az én lakásomban laksz. Megértetted? Andika felpillantott az anyjára, aztán némán bólintott. Helyes, mondta Meixner Józsefné, és feltápászkodott a székéből. Egyél lecsót. Melegítsd meg. Elcsoszogott a lánya mellett, és a küszöbről visszanézett rá. Mikor kelsz holnap? Andika nyelt egyet. A Tibi bá. A főnök azt mondta, hogy elég, ha tízre beérek. Szóval, kilenc körül. Jó, mondta Meixner Józsefné. Andika még hallotta a papucsa csattogását egy darabig. Aztán csönd telepedett a lakásra. Meixner Józsefné a konyhában ült, amikor megcsörrent a telefon. Összerezzent, aztán visszatöltötte az üvegbe a fél deci pálinkát, amit kitöltött magának. Megigazította a kontyát, bement a nappaliba, és felemelte a kagylót. Zauber doktor kereste, a hogyléte felől érdeklődött. Jól vagyok, Ábrahám, nincs panaszom, mondta Meixner Józsefné, közben a szoknyája szegélyével babrált. Jó, jó, lehet az ember fizikailag kitűnő állapotban, mondta Zauber doktor harsányan, no de mi van a lélekkel? Mert azt sem szabad ám elhanyagolni, sőt! Ha a lélek szűkölködik, azt a test sínyli meg végül. Tudom, Ábrahám, de én tényleg jól vagyok. Nincs szüksége társaságra? Van kivel beszélgetnie? Itt van a lányom, sóhajtott Meixner Józsefné, vele minden nap beszélgetek. És a szomszédom is gyakran meglátogat. Nem vagyok magányos. De hisz, így csak a világ egy kis szeletével érintkezik! Így csak a női princípium képviseltetik a mindennapjaiban! Hol marad a férfi oldal? Bizonyos mennyiségű maszkulin energiának is jelen kell lennie az életében, különben kiegyensúlyozatlan lesz, és tudja, hogy az hova vezet. Van egy férjem, Ábrahám. No de, kedvesem, a férje. Viszonthallásra, Ábrahám. Meixner Józsefné letette a telefont. Egy darabig némán ült a kanapén, a sötét tévéképernyőt bámulta. Aztán kiment a konyhába, és töltött egy fél decit a pálinkából. Nézte a mikró digitális kijelzőjét és várt. Marika ezúttal sokkal korábban jött át. Feldúlt volt, a haja rendezetlen, és nem is volt kisminkelve. Meixner Józsefné nem akart rákérdezni, de úgy tűnt, mintha pizsamát viselt volna fekete szatén köntöse alatt. Napok óta nem érem el a fiamat, mondta, miután leült a kanapéra egy bögre kávéval. Nem szoktunk minden este beszélni, de az még nem fordult elő, hogy ilyen sokáig ne jelentkezzen. Biztosan csak elfoglalt, mondta Meixner Józsefné, és bátorítóan a szomszédjára mosolygott. Annyira nem lehet elfoglalt, hogy ne tudja felhívni az anyját! Nagyon aggódom miatta. És akkor ott van még az a levél is. Milyen levél? Marika az asztalra tette a bögrét, aztán előhúzott egy gyűrött papírlapot a köntöse zsebéből. Emlékszel a kis hegedűre? Persze, amihez nem kaptál vonót. Igen. Tegnap kaptam egy levelet. Ugyanúgy címzés és feladó nélkül dobták be a postaládámba. És hát. Marika elhallgatott, könnybe lábadt szemmel meredt az összehajtogatott papírra. Nem tudom, olyan furcsa. Olyan ijesztő. Elolvasnád? Marika kétségbeesett tekintettel nézett Meixner Józsefnére, aki elvette tőle a levelet, és olvasni kezdte. Sötét fellegek gyülekeznek a Duna fölött, és aranyló villámokat szórnak. És a Duna partján áll egy kos, a fején két hatalmas szarv. És az egyik hosszabb a másiknál, és még mindig nő, és az ég felé törekszik. Az erdőből kilép egy másik kos, és a szőre tarka, a fején négy apró szarvacska. És a kisebb kos rátámad a nagyobbra, és felökleli, és eltapossa, és az már mozdulni sem bír. Ekkor a győzedelmes kos fején nőni kezdenek a szarvak, a villámok édes aranyszínnel vonják be a tájat, és a Duna vize fehér lesz és sima, mint egy üres papírlap. A kos zenét akar. A kos mulatni akar. A kos meg kívánja ünnepelni győzelmét. Ezt nem értem, motyogta Meixner Józsefné. Én sem értem, mondta Marika, és elsírta magát. Lehet, hogy a fiamról van szó? Ez valami fenyegetés? Vagy mi lehet ez? Nem tudom, Marika. Szerintem el kéne menned a rendőrségre. Ez nem vicc. Azt gondolod? Azt gondolod, hogy tényleg baj van? Azt gondolom, hogy ez nem normális, rázta a fejét Meixner Józsefné. Ez egyáltalán nem normális. Jól van, igazad lehet, mondta Marika, kézfejével megtörölte a szemét, aztán felállt és visszatömte a papírt a zsebébe. Összeszedem magamat, aztán elmegyek a rendőrségre. Jól teszed, Marika. Köszönöm, nézett hálásan Marika a szomszédjára. Majd jelentkezem. Mindenképpen.

"Magamat láttam viszont" - Láng Zsolt egy nemeuklideszi kolostori élményéről

Publikálás dátuma
2019.10.19. 08:47

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Bolyai János soha nem kételkedett abban, hogy amit csinál, az jó, vagy hogy a világ ne hagyná magát megismerni, elzárkózna előle, netán rosszindulatúan viszonyulna hozzá – mondja Láng Zsolt, aki úgy érzi, ezek az érzések benne is visszhangra találtak. Új, Bolyai Jánosról szóló regényének ezért is része a megírásának története. Az inspiráló hagyatékról, Esterházy Péter terveiről, párhuzamosokról és prímszámokról is kérdeztük a szerzőt.
Több általános iskola is viseli Bolyai János nevét, évente megrendezik a kisiskolások Bolyai matematikai csapatversenyét, a Magyar Tudományos Akadémia a matematikus halálának évfordulóján, január 27-én, a Bolyai-napon osztja ki a Bolyai János Kutatási Ösztöndíjakat, pár szobor, egy holdkráter – első pillantásra ennyi látszik az emlékezetkultúra Bolyai János felé irányuló eleven tiszteletadásából. Kihagytam valamit?  Nemrég bukkantam rá, hogy létezik egy róla elnevezett kisbolygó is, amit egy magyar csillagász fedezett fel a ’30-as évek végén, ám amikor hivatalosan is bejegyeztette, ott már Bolyai Farkas nevét írták be a lajstromba, mert az apa sokkal ismertebb matematikusként a nyugati világban. Ez az apa-fia viszony mindig zavart szül, például amikor egy intézményről elsőre, a vezetéknév alapján nem dönthető el, hogy melyikükről is van elnevezve. Erdélyben sokkal több minden emlékezik Farkasra, mint Jánosra. Ennek oka, hogy az apjáéval szemben az ő munkásságát sokáig nem is ismerték, a Gauss leveleit a XIX. század fordulóján feldolgozó Paul Stäckel monográfiája irányította rá végül a figyelmet, mert az apa 1831-ben elküldte a német matematikusnak fia munkáját is, a magáéhoz csatolva. Habár mindig el tudjuk mondani, hogy „már a régi görögök is”, Bolyai János matematikai-filozófiai-tudományos felfedezése „az új, más világ”-ról mennyire volt forradalmi a felvilágosodás éledő eszméivel tarkított keresztény világkép tükrében?  Az evolúció elmélete mellett az euklideszi–nemeuklideszi vita tölti ki a könyvtárak legnagyobb részét a mai napig, 2000 éve dúl a vita arról, hogy vannak-e párhuzamosok vagy nincsenek. Bolyai azt mondta, vannak terek, amelyekben vannak párhuzamosok, és vannak, amikben nincsenek. Ezenkívül zseniális intuícióval megérezte és megfogalmazta, hogy a tér alakja a térben lévő testek közti viszonyoktól függ. Ez pedig már morálfilozófiai gondolatként is felfogható elképzelés.
A kortársai, gondolom, nem voltak elragadtatva, nehezen fért ez össze a teremtett világ gondolatával. Gauss, aki maga is rájött minderre, azaz arra, hogy az euklideszi matematika 5. posztulátuma nem tartható tovább, azt írja Bolyai Farkasnak szóló levelében, hogy ha ezt nyilvánosságra hozná, neki vége lenne. Mondhatni, nagy volt az ellenállás. Sokan sokféleképpen írtak már a Bo­lyaiakról, az életükről, a tudományos munkáikról. Önt mi hajtotta a regényírás felé? János feljegyzéseinek halma, amit a marosvásárhelyi Teleki Tékában őriznek. Annak idején véletlenül beléjük botlottam, két, fénymásolt lapokból emelt toronyba, ottjártamkor ráadásul az egyik ledőlt. A lapok szedegetése közben elkezdtem nézegetni, olvasgatni a jegyzeteit – a hol gyönyörűen kidolgozott, hol teljesen kusza részeket. Ez mind a zsenié, az őrült figuráé, aki a világot egyetlen Tanba kívánta megfogalmazni? Mi akar ez lenni, tettem fel magamnak a kérdést, és ahogy gyakorló szerkesztőként már az írásképből ki tudok alakítani valamiféle képet az írójáról, nagyon eltérő benyomásom alakult ki róla, mint akiről korábban olvashattam. Mi volt a Bolyai tevékenységét feldolgozó megelőző monográfiák, irodalmi művek vakfoltja? Egyrészt a szerzők nem ismerték, mert nem jutottak hozzá ezekhez a feljegyzésekhez. Németh László drámájának keletkezéséről tudjuk, hogy ő is csak részlegesen nyert betekintést a hagyatékba, az irodalomtörténész Fodor Ilona édesapja másolt le belőlük néhányat kézzel, azokat olvasta csak. Másrészt az évfordulókra megjelentetett tanulmánykötetek, akár az 1952-es, a születésének 150. évfordulójára készült, akár a 2002-es, ami a 200.-ra, mindig több eszmét tartalmazott, semmint matériát. Miért döntött úgy, hogy a regénye nemcsak Bolyai János élettörténetének egyes epizódjait, hanem a megírásuk körülményeit is tartalmazza? Ennek megválaszolásához hozzátartozik, hogy valamikor a ’90-es években, amikor már betekinthettem a feljegyzésekbe, Esterházy Péter Vásárhelyre látogatott egy irodalmi estre, én pedig elvittem a Teleki Tékába. Amikor meglátta a kéziratokat, azt mondta, szívesen eljönne ide hosszabb időkre, mert szeretne írni egy Bolyai-regényt. Ezek után nem jöhettem elő azzal, hogy majd én megírom. Esterházy halálát követően sem terveztem a megírását. Ám amikor meghívtak fél évre Svájcba, éppen akkor kaptam kézhez a kéziratok digitalizált változatát egy pendrive-on. No, akkor végre eldöntöttem, jó, a kolostorban töltött fél év alatt, ezeket fogom olvasgatni-nézegetni, és megírom a regényt. Ami pedig a regény kettős szerkezetét illeti, azt gondoltam, hogy legyen ott az is benne, aki írja a Bolyai-történeteket, a megírás története is, mint egy hitelesítő vízjel. Ezáltal a regény szerkezetében is megvalósult Bolyai nemeuklideszi elképzelése? Annyiban érzem megvalósultnak, ahogy a Bolyai-féle bizonyítás forradalmi újdonságát kiemelik a későbbi matematikusok: hogy miként közelítek ahhoz a tételhez, amit bizonyítani akarok, már meghatározza a végeredményt, hogy végül is hova jutok. Ahogy Heisenbergnél olvasható: a kapható válaszok pontosságát eleve behatárolják a kísérleti körülmények. Bolyai ezt ennyire világosan nem fogalmazta meg, de miközben a párhuzamosság tételét leírja, nem használja magát a párhuzamosság fogalmat. Ilyen módon ez a nemeuklideszi szál mutatja a módszert, ahogy közeledtem a figurához. A fejezetek prímszámokkal való jelzése is ennek tükröződése? Bolyai, kicsit autista módon, mindig számolt magában, még szeretkezés közben is, de nem egyesével, hanem a prímszámokat sorolta. Az élet számos területén észrevette a prímszámok jelenlétét, a prímszámok és az élet összekapcsolódását. Ennek jegyében én a fejezetszámokkal jelzem, hogy most is a prímszámok írják a könyvet. A gyilkossággal tarkított krimiszál afféle zsebuniverzum egy lehetséges más világban a nemeuklideszi térben? A valóság elemeiből építkezik ez is, és abból a megfontolásból került a regénybe, hogy megmutassa, ugyanabból a nyersanyagból dolgozva mennyire más is ki tud kerekedni, ha például együvé kerül Bolyai, Erdély és Drakula. A regényben egy helyütt megkérdezik a Láng nevű írót, azért ír-e Bolyairól, mert valamiféle rokonságot érez vele. Mit mond a szerző? Azt, hogy igen, és a rokonság nemcsak lelki. Egy kis történetem van erre. Bolyai Jánosról nem maradt fenn egyetlen arckép sem, nem tudjuk, hogyan nézett ki. Amikor aztán megláttam a borítót, egészen megdöbbentem, mert magamat láttam viszont rajta, mintha az érettségi tablómon szereplő képemet néztem volna. A haj, a szem, az orr… És erről a hasonlatosságról a borító tervezője nem tudhatott. Bolyai térelméletét figyelembe véve, mit gondol, az a tér, amit ön tölt be, mekkora gravitációval görbíti a környezetét, azaz mennyivel és hogyan változtatta meg maga körül a világot? A könyv vonatkozásában tudok erre felelni: és ebben az esetben is igyekszem minimalizálni a személyem keltette gravitációs mezőt. A könyv számít, a szerzőt én mindig kihagynám. Akkor – mint új Bolyai-világok létre­hozójának – a belső terének változásait firtatnám. A regény írása közben fedeztem föl a világ iránti bizalom érzését. Pontosabban ez megvolt bennem korábban is, de most megerősödött. Bolyaiban is megvolt ez az érzés, az övé – általa – vált visszhangossá bennem. Soha nem kételkedett abban, hogy amit csinál, az jó, vagy hogy a világ ne hagyná magát megismerni, elzárkózna előle, netán rosszindulatúan viszonyulna hozzá. Mindezt gyerekkoromban éreztem annyira erősen, ahogy most, a Bolyaival való foglalkozás kapcsán újra. +1 kérdés 2011-ben A jövő emberei címmel magánkiadásban jelentetett meg egy interjúkötetet, főleg erdélyi írókkal társalog benne a fiktív jövőben (2030 és 2060 között). Ha 10 év múlva meginterjúvolnám, hogyan értékelné a most következő dekádot? Örömmel beszélgetnék akkor is az éppen megjelenő, új regényemről. De még ennél is nagyobb elánnal idézném fel azt a 2022-es kedves emlékemet, hogy mekkora sikert aratott a zürichi Operaházban a Bécsben élő, kubai származású amerikai barátom, Jorge E. López által írt Bolyai-opera, melynek librettója a regényem utolsó fejezetéből íródott.

Láng Zsolt

(Szatmárnémeti, 1958) József Attila- és Márai Sándor-díjas író, a Látó folyóirat szerkesztője. Első kötetét 1989-ben Fuccsregény címmel adta ki. Bestiárium Transylvaniae-regénysorozata 1997–2011 között jelent meg. Legújabb regényét, a Bolyait az idei Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron (október 10–13.) mutatták be. Marosvásárhely mellett, Várhegyen él.

Euklidesz (i. e. III. század) Elemek című matematikakönyvének 5. posztulátuma:

„Ha egy egyenes úgy metsz két egyenest, hogy az egyik oldalán keletkező belső szögek összege kisebb két derékszögnél, akkor e két egyenes a metszőnek ezen oldalán meghosszabbítva metszi egymást.”

Szerző

Kugelmass visszatér – Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megolte a férfit, aki megolt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban (recenzió)

Publikálás dátuma
2019.10.12. 14:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
„Azt ösztönzőleg mondhatom, hogy ahogy a kiskutyák terén is meg lehetett fejelni a történetet, úgy Kőhalmi se okozzon csalódást azzal, hogy nem folytatja a regényírást akár 102-re emelve a holt lelkek (és a tétek) számát.”
Azt hiszem, ha én egy jobb üzleti érzékkel rendelkező Kőhalmi Zoltán lennék, akkor nem a saját nevem alatt írnék és adnék ki Jo Nesbø-paródiaregényt, hanem választanék egy könnyen kiejthető norvég nevet és szakmányban gyártanám a skandináv krimiket a magyar könyvfogyasztóknak. Mert ha már ennyire elmélyedtem a legsikeresebb és minden bizonnyal legkvalifikáltabb norvég thrilleríró világában, akkor kisujjból kiráznék számos hasonlót. Igaz, akkor a humor jobbára zárójelbe kerülne, pláne az ab­szurd­féle, de a komoly gyilkosságkedvelők imádnák. És talán még szélesebb közönségrétegeket is meghódíthatnék, mintha csak a televíziós népszerűségemre apellálnék. Ami nyilván nem kevés így sem, habár a kolléga Bödőcs Tibor tavalyelőtt megjelent irodalmi paródiakötete, az Addig sem iszik fogadtatása igazolja, hogy a több százezres, stand up humorra vevő nézőközönségből lett könyvvevőközönség jó része nem adaptív az irodalmi csemegére, mert nem feltétlenül tud, mondjuk az Esterházy-, a Pelevin- vagy a Krúdy-próza finomságaira rezonálni. A humorista Kőhalmi (aki köszöni szépen, nem kér abból, hogy a bőrébe bújjak, fokozott üzleti érzék ide vagy oda) – nem mellesleg – zseniálisan szórakoztató regénye is főleg azoknak fog derültséget okozni, akik messze túllépnek a szentesi lakótelepi család mindennapjait szortírozó komikumon, és csakúgy járatosak a fentebb említett norvég szerző regényeiben, mint az északi pagan black metal ideológiai hétköznapijaiban, kellően gyűlölik a Bogyó és Babóca mesefolyamot, viszolyognak Stephenie Meyer Alkonyat-szériájától, ráadásul kellően tájékozottak és olvasottak ahhoz, hogy élvezni tudják és hangosan kacagják a metanarrációs irodalmi elbeszélések útvesztőit. (Jelzem, én épp ilyen ideális olvasó vagyok.)(Helikon Kiadó, 2019. 274 o.) 
A könyvet szerkesztő másik szentesi, Cserna-Szabó András Nesbø, Rejtő Jenő és a Ha egy téli éjszakán az uta­zót jegyző Italo Calvino konstellációját tulajdonítja Kőhalmi íráskészségének, ám még két másik, talán sokkal ideillőbb szerzőt is említhetnénk a regény körvonalazása végett. Az első nem más, mint a hahotára fakasztó A Kugelmass-epizódot író Woody Allen, akinél a nevezett kopasz és medveként szőrös tanár szereplő Emma Bovaryval, Flaubert hősnőjével szűri össze a levet, és a professzortársai ijedten azonosítják be a regény lapjain feltűnve. (A novella végén azonban pórul jár, mert egy régi spanyolnyelvkönyvbe kerül be, ahol egy nyakigláb ige elől menekülhet lélekszakadva.) A másik, ha regényeit nem előbb írta volna, bátran az angol Kőhalminak is aposztrofálható lenne, Jasper Fforde, akinek Thursday Next-sorozatából kettő is napvilágot látott már korábban magyarul (A Jane Eyre-eset, 2008; Egy regény rabjai, ­2013). Az ő regényeiben – éppúgy, mint Kőhalminál – az irodalmi nyomozótestületek parodisztikus módon járnak-kelnek egyik regényből vagy versből a másikba. Felderítik a különféle irodalmi bűneseteket, igyekeznek a különféle kalózkiadások, hamisítások végére járni, az általuk megváltoztatott művek recepcióját ismét a hagyományos útra terelni – miközben nem egy alkalommal „beszorulnak a lapok” közé, azaz maguk is egy-egy irodalmi mű világának foglyaivá válnak. Miközben persze hadakoznak a fordítókkal, korrektorokkal, kiadóval, szerkesztővel, magával az irodalmi szövegekkel – ahogy Kőhalmi(nál) is. Utóbbi esetében például a narrátorok kiléte, váltakozása, a rúnák mai olvashatósága, azaz tipográfiai miazmák is kikezdik az olvasók fantáziáját, de említhető még a morzézást színre vivő megoldás is. Vagy a norvég ø következetes használata a könyvben a „norvégság” vizuális leképezése-lebetűzése végett az ö hangok jelölésére. Szóval a könyvkészítés, az írás, az elbeszélés nemcsak ottliki nehézségei együtthatói az írói fantáziának és meghatározzák az olvasói élvezeteket is. Interjúiban (lásd például Tölgyesi Gábor, Itt vér folyik és kéregzúzmópárlat”, Népszava, 2019. szeptember 5.) a szerző aggodalmát fejezte ki, hogy vajon felróják-e neki némely vérnősző kritikusok, ha a szerkesztővel karöltve végzett többszörös ellenőrzés ellenére, mégiscsak elvétették a – regény eseménymenetében egyébként nem elhanyagolható funkciójú – számolást, s nem 101, hanem csak 99 vagy netán 138 hulla került a szövegbe. Nos, én nem striguláztam, de azt ösztönzőleg mondhatom, hogy ahogy a kiskutyák terén is meg lehetett fejelni a történetet, úgy Kőhalmi se okozzon csalódást azzal, hogy nem folytatja a regényírást akár 102-re emelve a holt lelkek (és a tétek) számát.
Szerző