Két fal között

Ülünk az állatkórház várójában, öten ötféle bajjal. A rottweilernek a bal első lába van bebugyolálva, piszkosszürke fásli rajta. Mellette egy piros műanyag hordozóban orosz kék cica, a gazdája tán Vasas-drukker lehet, hogy így összepasszolnak a színek, persze inkább csak névleg, mint tartalmilag, hisz a kék macska valójában hamvas szürke, akár a pincéket borító puha penésztakaró. Míg a férfi meglehetősen hallgatag, a jószág annál inkább beszédes, két percenként, hosszan elnyújtott morgó hangon siránkozik. Mintha nem is panasz lenne, inkább csak jelzése annak, hogy itt van ebben a térben, ahová cseppet sem kívánkozott, pláne, hogy a méltóságát övező figyelem ebben a fehér csempékkel kirakott helyiségben nem érvényesül. Mellételepszünk a magunk macskájával, aki szótlan, mint mindig, s akinek nyávogását csak akkor hallani, ha kicsinyeit hívja össze enni, játszani. 
Felnőtt cirmost nagy zöldséges ládában vigyáz tagbaszakadt gazdája, látszik, ismeretlen terep neki ez a városi rendelő, s az is, hogy állat gyógyítása zajlik itt, nem emberé. Hogy zavarát oldja, félhangosan meséli a mellette ülő kontyos úriasszonynak, mi történt az állattal, akit a szomszéd valamiért megutált, ezért a kerítése aljába, pont oda, ahol a macska időnként landol, ha nála egerész, tüskés drótot rakott, kiálló szőlőkarókat. – Ember az ilyen? – ingatta a fejét, s nem is a kérdésre várt választ, inkább arra, hogyan lesz most tovább a mindennapi élet, mi történik, ha találkoznak majd a kapuban, ha csomagot hoz a postás, de nincs, aki átvegye, kell-e a megátalkodottnak mostantól köszönni, vagy köszönését fogadni egyáltalán. 
Az asszony nem szól, csak néha bólint. Kezei finomak, ápoltak, körmei szolidan kifestve, ujján karikagyűrű. Pasztellszínű nadrágban, fekete garbóban ül, öltözéke makulátlan, mintha nem is ide készült volna, hanem be a városba, bankba, postára, ügyet intézni. Megnyugtató levendulaillat veszi körbe szelíden, ilyen illata volt mindig, akkor is, amikor még a katedra mögött állt, s onnan mesélt jambusokról és daktilusokról, na meg anapesztusokról, amiket inkább virágnévnek képzelni, mint verslábnak. Udvariasan hallgatja a férfit, aki épp ott tart, hogy mi lesz most a disznóvágásokkal, hisz azokat is együtt csinálták eddig, minden karácsony előtt, a szomszédnak volt pörzsölője, nekik meg füstölőjük, töltötték a hurkát, a kolbászt, itták mellé a birspálinkát, ez most itt ködbe vesz, venni kell új pörzsölőt, az a minimum.
A nő csak az ajtót nézi, miközben a távolba tűnő falusi történet úgy szalad át egyik fülén a másikig, hogy abból még foszlányokra sem emlékszik, nemhogy szavakra. Odabent, a hideg fehér csempék túloldalán ott van az egyetlen lény, akiért még érdemes reggelenként felkelnie, akiért egyáltalán még levegőt vesz, mióta az egész családja egy autóbalesetben odalett, egyedül ez a kutya maradt meg, isteni gondviselés, mondta neki valaki inkább csak homályosan, hangfoszlányokban, amikor kezébe adta a remegő kölyköt.
Szerző
Doros Judit

Átverés

Megnyugodhatnak a Fidesz szavazói. Mindannyian, akár Győrben – és így Borkai Zsoltra – voksoltak, akár bárhol az országban. A pártban rend van, ott áll az élén a nagy vezér, és nem hagyja a kilengéseket. Bár kicsit megkésve, de Orbán Viktor üzent valamennyiüknek, őszintén és lényegre törően. Még akkor is érdemes szó szerint idézni szavait, ha tőle tudjuk, hogy nem arra kell figyelni, amit mond, hanem amit tesz. „Én vagyok ennek a politikai közösségnek, a Fidesznek a vezetője, és bizonyos dolgok nálunk nem megengedhetőek. Ezért Borkai Zsolt már nem tagja a pártnak” – így a főnök. 
Ha jól értjük, az a lényeg, hogy a párt legyen tiszta. Vagy legalább tűnjék annak. A győri polgármester már elég bajt csinált, meg kellett szabadulni tőle. Egy kicsit. Szükség azért van rá, mert hiába győztek vasárnap összességében, a veszteségek – a budapesti kerületekben és a megyei jogú városokban – számottevőek. Még a voksolás előtt gondosan felmérték, hogy Győrt semmiképpen sem hagyhatják. Vagyis aki nem méltó arra, hogy a politikai közösség (Fidesz) tagja legyen, arra azért jó, hogy egy nagyvárost vezessen. 
Biztos hosszasan mérlegelték a láthatóvá vált tényeket, valamint azokat az összetevőket, amelyeket az egyszerű halandók – a választópolgárok – jelenleg aligha tudhatnak. A végeredmény ismert. Az erkölcsi bukást felülírja az a haszon, amelyet a polgármesternek személy szerint, de – eddigi – pártjának is hozott a város vezetése. Még csak az kellene, hogy valami kiderüljön a mutyikból, netán a korrupciós ügyletekből. Borkai elvtárs hátra- és kilép, ezzel minden el van boronálva. Az okvetetlenkedő ellenzékiek meg majd elhallgatnak. 
Az a fontos, hogy a Fidesz szavazói lássák, még mindig egy a tábor és egy a zászló, a párt és vezére nem hagyja magukra őket. Az átverés folytatódik.
Szerző
Sebes György

Lokális ügy

Aki nem olvassa, de most mégis kíváncsi lett rá, mi is az a Lokál, nézzen utána, mi lett a lapban közölt „Sorossal koccintott a Jobbik” című iromány sorsa. Az ingyen osztogatott Lokálban az uszító álhír után a leggyakoribb műfaj a helyreigazítás, de az említett anyag különösen tanulságos: a 23 soros szöveget 17 sorban korrigálták egy bírósági ítélet után, ami nagyjából azt jelenti, hogy egyetlen igaz állítás sem volt benne.
Ugorjunk most vissza az időben odáig, amikor a Horn-kormány idején a kereskedelmi tévéfrekvenciákat meghirdették. Akkor a jobb- és a baloldal teljes egyetértésben (!) kaszálta el a legmagasabb pontszámú pályázót, abból a vélelemből kiindulva, hogy az amerikai hátterű Írisz TV „túl liberális” lenne. A jogilag védhetetlen döntés mögött az a védhető érv állt, hogy egy korlátosan igénybe vehető nyilvánosság-szeletet nem lehet egyetlen ideológia szolgálatába állítani. Ha ez a liberalizmusra igaz volt, akkor az illiberalizmusra is igaznak kell lennie.
A BKK területén és az aluljárókban történő újságterjesztési jog közgazdasági értelemben ugyanolyan szűk jószág, mint a tévéfrekvencia. Amennyiben az állam – az önkormányzat – köztájékoztatási célra akarja használni, akkor a használatot egyrészt átlátható módon meg kell pályáztatni, másrészt a kiírásban ki kell kötni feltételként a hatályos médiaszabályozás betartását, mindenekelőtt az alkotmányban és a sajtótörvényben rögzített állampolgári alapjog, a sokszínű és pártatlan tájékoztatás biztosítását. Amikor ugyanis az állam – az önkormányzat – egy szűk jószágot osztogat, neki magának kell gondoskodnia (lehetőség szerint) a versenyről, és (mindenképpen) a teljes állampolgári közösség érdekében történő fölhasználásról. 
Ha lesz ilyen pályázat, azon a Lokál ugyanúgy hátránnyal indul majd, mint az NMHH tenderein a jogsértő múltú tévék és rádiók. Akár ki is lehet zárni, erre is van számos példa a médiahatóság gyakorlatában. A főváros egyet nem tehet meg: nem cserélheti le az egyik párt monopóliumát egy másik pártmonopóliumra.
Szerző
Hargitai Miklós