Boris lakcímkártyája

Államférfi ilyet nem tesz, politikus is csak nagyon ritkán. Boris Johnson brit kormányfő levélben kérte Brüsszeltől, hogy halasszák el az október 31-re kitűzött Brexitet, mert nincs megállapodás az unióból való kilépés feltételeiről. A levelet nem írta alá, csak azt jelezte, hogy a feladó őfelsége miniszterelnöke. És írt egy másik levelet, amelyben kifejti, hogy nagyon nem lenne jó, ha teljesítenék az első levélben foglalt kérését. Ezt már sajátkezűleg írta alá, maradok őszinte és megkülönböztetett satöbbi, ölel Boris. 
A második levélben van benne a véleménye. Az elsőben pedig az, hogy nem szeretne kiköltözni a Downing Street 10. alól. A londoni alsóház ugyanis törvényben kötelezte a miniszterelnököt a halasztási kérelem benyújtására. Nem Boris Johnsonnak, hanem a miniszterelnöknek kötelessége kérni a halasztást. Boris Johnson nem ért egyet a miniszterelnökkel, de azzal igen, hogy ő maradjon a miniszterelnök. 
Bő három esztendeje figyeli döbbenten Európa, ahogy a kergemarhakór egyre-másra szedi áldozatait a korábban idilli nyugalmat árasztó angol tájon, de a jelek szerint a helyzet csak egyre romlik.
Ha Boris Johnson ütődött angol lord lenne, akkor a téma mélyebb ismerői hülyéskedhetnének olyasmivel, hogy "John, cserélje ki a biztosítékot!" "De mit szólnak majd ehhez Belfastban, Uram?" De Boris Johnson nem ütődött angol lord, hanem az uralkodó azon alattvalója, aki azért lakik a fentebb említett lakcímen, hogy legfőbb közszolgaként gondoskodjék az Egyesült Királyság virágzásáról. Amit viszont művel, azzal hamarosan tönkretesz mindent, nemcsak a monarchiát, hanem a brit demokráciának azt a bizonyos sokszor emlegetett, évszázadok óta locsolt, harsogó zöld gyepét is. 
Hacsak nem szólítják sürgősen ismét a szavazófülkékbe a lakosságot, hogy döntse el végre, mit akar.

Káosz

Égő barikádok, a tüntetők által elzárt pályaudvarok, megközelíthetetlen repülőtér. Nem Hongkongban járunk, hanem a katalánok székhelyén, Barcelonában, ahol a hét eleje óta tartanak az erőszakos megmozdulások. A radikális elszakadáspártiak sokat tanultak a hongkongi tüntetőktől, például azt, hogy elsődlegesen a helyi repülőteret kell elzárni a külvilágtól, vagy hogy mobilapplikációval lehet segíteni egymást. 
Már a katalán függetlenségpárti vezetőkkel szembeni hétfői ítélet előtt tudni lehetett: nagy megmozdulások várhatóak - arra azonban a regionális vezetés sem számított, hogy ilyen mértékben elharapózik az erőszak. Ami nem véletlen, hiszen a madridi legfelsőbb bíróság rendkívül kemény döntést hozott, 9-től 13 évig terjedő börtönnel sújtotta a két évvel ezelőtti függetlenségi népszavazás szervezőit. Annak ellenére, hogy ez esetben nem egyszerű büntetőjogi kérdésről van szó, hanem arról, hogy Katalóniában a lakosságnak majdnem a fele nem kíván Spanyolország állampolgára maradni. Ebben a helyzetben tehát nem ártana Madridnak némi kompromisszumkészséget tanúsítani. Ennek azonban nyoma sincs.
Hozzátesszük, távolról sem csak Madrid hibája, hogy idáig fajult a helyzet. A katalán vezetésnek is megvan a maga sara: két éve elhitették a közvéleménnyel, hogy a függetlenség kikiáltása karnyújtásnyira van, és a spanyol kormány kénytelen meghajolni a választók akarata előtt. Nem vették figyelembe azonban a maradáspártiak érdekeit, s azt sem, hogy a spanyol törvények alapján milyen következményekre számíthatnak a katalánok. A vezetés úgy viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban, amivel azt érte el, hogy egyetlen ország vagy szervezet sem állt ki a függetlenségi törekvéseik mellett. 
A katalán vezetők azóta is Madrid ellen hergelték a közvéleményt, most viszont csodálkoznak, hogy a tüntetők egy része a város felgyújtásától sem riad vissza. Megnyugvás akkor várható, ha Barcelona és Madrid hajlandó lenne valamiféle közeledésre. Erre azonban egyelőre nem sok esély látszik.

Bicikli

Amióta 1989-ben a reformkörös Fábry Béla betolatott Trabantjával az MSZMP székházának parkolójába, nincs nagyobb  közhely annál, mint hogy egy magyar politikus biciklivel érkezzen meg a munkahelyére. Csütörtökön Karácsony Gergely is betolta kerékpárját a budapesti Városháza udvarára. Karácsony betolta hát a biciklinket a Városháza udvarára. Valamit azért sejthet a jövőből, mert miután leszállt róla, gondosan leláncolta. Még  a lakatot is látni véltük.
Talán érdemes lenne felfigyelnünk arra az apróságra, hogy harminc éve minden reményünk ebben a Trabant-bicikli kombóban van. Abban, hogy olyan politikusok vezessék az országot, akik megválasztásuk után is mi vagyunk, akik a mi Trabatunkon, biciklinken érkeznek meg a hatalom sáncai mögé, s ott azonnal nekilátnak lebontani a szóban forgó sáncokat, így tudatván velünk, hogy a hatalom mi vagyunk.
Karácsony biciklis képe bejárta a sokezernyi mamelukja feneke alá állami autót pattintó kormánypárt sajtóját is, amely, talán az előbbiek miatt, némi gúnnyal szokta a nyugati politikusok kerékpáros képeit közölni. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy demokratikusan megérkeztünk Karácsonnyal mi is a Városházára, hogy elbúcsúzzunk Tarlós főpolgármestertől. Túl gyors volt a búcsú, pedig talán azon sem ártana eltöprengenünk: miért ad hálát a Jóistennek, hogy megkímélte a folytatástól. 
A megkönnyebbülés figyelmeztetés: amíg a kormányfő szükségesnek tartja, hogy együttműködési szándékát fejezze ki, s feladatának tekintse egy közvetlenül választott önkormányzati vezető munkafeltételeit biztosítani, addig nem hogy csodát, de semmi jót nem várhatunk. A miniszterelnök békejobbja talán még az öklénél is veszélyesebb, mert elaltatja az embert. 
Ha a kormánypárti Tarlós hálás a távozásért, akkor milyen küzdelmekre számíthatunk az ellenzéki főváros és a kormány között?
Szerző
Friss Róbert