A kormányfő nyomában - Németh Miklós a rendszerváltás másfél évéről

545 nap: az RTL Klub dokumentumfilmje nemcsak a rendszerváltás másfél évét idézte meg Németh Miklóssal. Az egykori miniszterelnök őszintesége meglepő és megnyerő.

Gárdonyi Géza után – Egri csillagok, Hol terem a magyar vitéz? – kérdezzük meg: hol terem a magyar miniszterelnök? Hát például Monokon, amely Kossuth Lajost is adta a nemzetnek. 545 nap – A rendszerváltás miniszterelnöke címmel vetítette tegnap késő este az RTL Klub Borsody István és Kotroczó Róbert dokumentumfilmjét Németh Miklósról, a rendszerváltozás miniszterelnökéről. Több mint érdemes volt megnézni.

Németh Magyarország egyik legnépszerűbb politikusa volt a rendszerváltás idején. Évtizedekkel később is sokan ösztönözték, térjen vissza, legyen újra kormányfő, de ő visszavonult, nemcsak a közélettől, a nyilvánosságtól is. Az RTL Klub mindannyiunk épülésére valahogy mégis rávette, hogy adjon majd’ egy-órás interjút harminc évvel a köztársaság kikiáltása után. Németh Miklós politikusi tevékenységéről szinte már minden tudható, ami a nézőt mégis a készülék elé kényszeríti, nem is csak az életút „meséje”, hanem az az őszinte egyszerűség, amellyel a volt miniszterelnök az életéről, a pályájáról beszél. „Mesél” szegénységben töltött gyerekkoráról, katolikus családjáról, már a Kádár-rendszerben téeszbe kényszerített egyéni gazda apjáról, aki annyira utálta a kommunistákat, hogy fél évig nem állt szóba a fiával, aki már közgazdasági egyetemistaként belépett a pártba.

Nem csak Németh Miklós őszinte, Kotroczóék is tudják, mi a szakmai dolguk, visszakérdeznek: ilyen családi örökséggel, hogyan válhatott a pártapparátus részévé? A válasz is egyszerű: a kitörés vágya, a tanulás megnyitotta az utat egy másik élet felé, a politikacsinálás sűrűjébe, annak a rendszernek a legfelsőbb köreibe, aztán a csúcsra, a kormányfői székbe, amelyről felismerte, hogy nincs jövője, zsákutca. Megtudunk persze néhány „titkot” is, amely megmutatja, hogyan működött a rendszer. Hogy, amikor a 80-as években Pekingbe kellett utaznia, hogy kínai hitelért folyamodjanak, Kádár János tanácsára nem a rövidebb, Moszkván át vezető utat kellett választania. Rómán, Mumbain keresztül érkezett Pekingbe, mert a szovjet elvtársak figyeltek. Megismerjük a lehallgatott irodája titkát, a Károlyi-szobor környéki sétákat, ahol senki nem hallhatta, miről van szó, Kádár János vezetési stílusát, „mindenkiről tudott mindent”, s hogy ez a vezetési módszer – a páncélszekrényben őrzött dossziék – Horn Gyulát is elkísérte, aminek tarthatatlanságát ő el is mondta. Megismerjük Grósz Károly egyenesen soha nem beszélő módszerét, „kicsit mocskos” politikai praktikáit, az Antall Józsefre hagyott politikai hagyatékot, amiből semmi nem lett, s azt is, hogy bár – sokak kérésére – 2000-ben fontolgatta visszatérését a politikába, „az akkori szocialista vezetők csapdák tömkelegét állították eléje”.

Németh Miklós ma ritka őszintesége meglepő és megnyerő. „Fel kell tudni állni, belenézni a kamerába meg az emberek szemébe. Igen, hibáztunk, amikor azt mondtuk, hogy 22–23 millió román fog bennünket megvenni... Hibáztunk a nemzeti-nemzetiségi kérdések kezelésében... El kell tudni mondani.” S, hogy miért vonult végleg vissza a politikától? „Nem éreztem az őszinteséget, a tisztaságot, a felkészültséget és a hozzáállást. Na, most ezek után az ember eljut egy döntési ponthoz, meghozta a döntését és ehhez tartja magát. Hát én ebben leledzem per pillanat.”

Ha az ember végignézi a Németh-interjút, aztán eszébe jut az a néhány – mentalitásban hozzá hasonló – ember, aki ennek az országnak az élén állt, vagy alkalmasnak bizonyulhatott volna az ország vezetésére, de a politika praktikái lehetetlenné tették, hogy lelkiismeretük szerint vállalják a terhet, akkor azt kell kérdeznünk: mi lehet vajon az az önsorsrontó hiba a magyar politikai rendszerben, amely szó szerint kiöli a politikai tisztességet hordozókat a politika gyakorlásából?

Mert megterem a kormányfő, csak életben maradni nem tud.