A sebnyalogatás hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban a Demszkynek és Tarlósnak kilátásba helyezett díszpolgárságról), hogy a Demszky-korszakban Budapest koszos, büdös, bűnözéssel telített, fejlődésben elakadt város volt, amelynek 200 milliárd forintos adósságát a kormány vállalta át. A csődért, a város tönkretételéért jár a kitüntetés? – tette föl a kérdést a kormányfő.
Ezzel szemben a tény az, hogy a budapesti adósságon kívül a kormány kifizette a fideszes vezetésű fővárosi V. kerület (Rogán) 11,5 milliárdos, a XII. kerület (Pokorni) 9,5 milliárdos, vagy Zugló (Papcsák) 7,5 milliárd forintos adósságát is, nem beszélve Kósa Lajos Debrecenjének 28, Lázár János Hódmezővásárhelyének 22,5 vagy Szita Károly Kaposvárjának majdnem 20 milliárd forintra rúgó adósságáról. Ők bezzeg díszes polgárok, vagy nem?
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott, a Borkai-botrányról), hogy van valami szánalmasan lehangoló abban, hogy az emberek arról beszélnek, mi történik egy-egy politikus hálószobájában.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem arról beszéltek, mi történik egy politikus hálószobájában, hanem arról, mi zajlott egy adriai jachton. Borkai családi életére nem kíváncsiak, arra viszont igen, hogy a polgármester családi életét és hálószobáját messze hátrahagyva hogyan szórakozik önfeledten olyan összegekért, amelyeket nem engedhetne meg magának. Hálószobai kukkolásnak beállítani egy korrupciógyanús kapcsolat botrányos megnyilvánulását szánalmasan lehangoló.
Azt is állította Orbán (ugyanott, a török-szír konfliktusról), hogy mindössze annyi történt, hogy a NATO legnagyobb tagállama, az Egyesült Államok egy területről kivonta a csapatait, majd a második legnagyobb NATO-tagállam, Törökország bevonult oda. Emiatt nekünk több külpolitikai tennivalónk nincs, mondta.
Ezzel szemben a tény az, hogy eddig sem lett volna, legföljebb annyi, hogy csatlakozzunk az EU Törökországot elítélő álláspontjához, de ezt egy ideig a közös állásfoglalást blokkolva nem tettük meg, közben pedig maga a miniszterelnök arról biztosította a török elnököt, hogy támogatja a török agressziót, ami szerinte magyar érdek is. Mellesleg a második legnagyobb NATO-tagállam (lakosságszám és gazdasági erő alapján) Németország, katonai erőben pedig Franciaország és Nagy-Britannia. És persze nem csupán annyi történt, hogy az egyik NATO-ország helyét átvette a másik, hanem hogy több tízezer szíriai kurd fegyverest kiszorítottak az övezetből, a mintegy ezer amerikai katona helyét viszont átvették a törökök és az oroszok. Gondolom, Putyinnak is elmondja majd Orbán, hogy ez a magyar érdek.
Azt állította Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője (az MTI-nek), hogy ha Törökország nem tudja visszatelepíteni Szíriába a menekülteket, újabb migránshullám szabadulhat az Unióra, és „Magyarország lesz az első uniós tagállam, amely szembesül ezzel a migránsáradattal.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az első uniós tagállamot Görögországnak hívják, vagy egy másik lehetséges útvonalon Bulgáriának. Földrajzból egyes. Tessék leülni!
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.10.26. 19:59

A lyukas ünnep

Lyukas lett az ünnep, mint a zászló. Legalábbis a hivatalos megemlékezés. A miniszterelnök lyukasztotta ki. Kivágott belőle egy darabot, mint egykor 56-ban a Rákosi címert a trikolórból. Csakhogy ő a köztársaságot tépte ki. Sok dolga között valahogy kiment a fejéből, hogy október 23-a kettős ünnep: a forradalomé és a III. Köztársaság 1989-es kikiáltásáé. Az utóbbit simán kivágta az ünnepelni valók közül. Beszédében egy hangot se szólt róla. Van az úgy, hogy az ember szívesen mellőzne egy születésnapot (engem a jeges rémület fog el, ha már megint egy újabb jön), de a harmincadik túl kerek ahhoz, hogy csak úgy véletlenül elfelejtse. Talán úgy gondolta, a köztársaság gyengélkedik, egyre több testrésze mozgásképtelen, néhányat már saját kezűleg amputált is, jobb, ha hagyja csendesen elszenderülni. Kár olyan nagy faksznit csinálni belőle.
A lyukas zászlót 56-ban először épp egy kormányhivatalra tették ki: a Külügyminisztériumra a Bem téren, a diáktüntetők követelésére. Szép történelmi analógia, hogy a lyukas ünnep látványában először a kormány hivatalos rendezvényén gyönyörködhetünk. Pedig 1989. október 23-ának hétfőjén Magyarországon nemcsak – mint az anyakönyvekből kiderül – 338 kisbaba született, hanem a köztársaság is. És az akkor még közös akarat: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam lesz.” Hát most őszintén: mi a fene tetszene ebben a mai Orbán Viktornak? Pláne, hogy a köztársaság már nevében is a közösség társaságát, szövetségét jelenti, a közügyekről való közös döntést. Ma úgy mondják világszerte: „Semmit rólunk, nélkülünk!” Felforgató eszme. 
Kövér László a napokban tartotta szükségesnek a leendő közszolgák lelkére kötni: szó sem lehet arról a képtelen ötletről, hogy a hatalom kontroll alatt működjön. „A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, Önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el!” Azt is kifejtette: túl nagy nálunk a sajtószabadság. Lehet tippelni, most melyik független orgánum lesz a túlméretezett szabadság karcsúsításának célpontja, mibe vág bele először az olló, amely ilyen bravúrosan nyisszantotta ki a köztársaságot az ünnepből. Azért a házelnök javára írom, hogy egy alkalommal mégiscsak eszébe jutott a „köztársaság” szó. Első elnökéről emlékezett meg: „Nem biztos, hogy jó ötlet volt Göncz Árpádot köztársasági elnökké választani”. Tényleg. Mennyivel jobb lett volna egyenest Schmitt Pállal kezdeni! A nyílt természetű Kövért a Pesti Srácok főszerkesztője nemrég „a nemzet gerincének” nevezte. Ajaj. Már értem, miért nyilall olykor a hátam. Csak nem valami nemzeti gerincferdülés? 
A jogállamról egyébként Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök szólt az új államforma kihirdetésekor. Ezek a komcsik semmit sem értettek az új világból. Fogalmuk sem volt, hogy nem Szűrös, hanem a köztársaság és a jogállam az ideiglenes. Bezzeg Orbán 2006-ban bejelentette –igaz, nem október 23-án, hanem március 15-én, de a republikánus Petőfihez és a liberális Kossuthhoz is pompásan passzolt, persze azok is csak ilyen komcsi-félék -: „Számunkra a köztársaság egy üres szó… az csak egy ruha, valójában a nemzet a test… A mi jövőnk a nemzetben van, nem a köztársaságban”. Pedig hol volt még az Alaptörvény! Ezzel meg is kezdte legromlottabb politikai akcióját: széttépte, ami összetartozik, kettéosztotta a közéletet „nemzetiekre” és „köztársaságpártiakra”. Mintha bizony nem az egyenlő jogokkal bíró polgárok köztársasága emelné be a nemzetbe a korábban onnan kitaszítottakat, szélesítené teljes és ettől erős nemzetté a kiváltságosok csoportját. Vitányi Iván pár éve még azt írta: a köztársaság nemcsak államforma: életforma, erkölcs, ethosz is. Vajda Mihály a minap már félkomolyan ironizált: „Tán tényleg az lenne a jó, ha megkoronáznánk Orbánt, megnyugodna.”
A lyukas hivatalos ünneptől egy kilométerre se, az új főpolgármester éppen hogy a köztársaság újjászületését remélte. Mert „nyerni kis többséggel is lehet, de győzni csak igazi közösséggel”. Budapest azok fővárosa is, akik nem a változásra szavaztak. Mert „ezt jelenti a köztársaság”. Kormánykörökből viszont jönnek a pletykák: a miniszterelnök nem akar találkozni Budapest első emberével. Tanulja meg a helyét! Ha hatalmi monopólium van, és nem köztársaság, hogy is lehetnének partnerek! A mameluk sajtó méltatlankodik: Tarlóst megalázza, ha Demszky is díszpolgár lesz. Nyomják arrafelé: nehogy már elfogadja a címet! Ő az uralkodó kegyéből-kezéből kapta jogköreit, hogy is lehetne egy lapon említeni elődjével, ha egyszer nincs köztársaság. Ne is legyen!
Szerintünk meg igen. Ahol lehet. A szabad városokban, e köztársaság-szigeteken, hiába mossa partjaikat az autokrácia. Talán érdemes volna a sokszínű ellenzék szövetségét Köztársaságpártnak, republikánusnak nevezni. Elő a Kossuth-címerrel! – mondanám, ha nem tartanék a megosztó hatástól. Kitűzőkön, egy-egy nem állami zászlón, levélpapíron, transzparensen. Sőt: akkor is mondom, ha tartok tőle. Ez a címer nem az államé, amely már nem hívja magát Magyar Köztársaságnak. A lelkek köztársaságáé. Abba nincs beleszólása. Befoltozhatjuk vele a lyukas ünnepet. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

A gyáva MOB

Borkai Zsolt a magyar olimpiai család tagja, a vele kapcsolatos történéseket kiemelt figyelemmel követjük – először ezt a választ adta a Magyar Olimpia Bizottság elnöke, Kulcsár Krisztián arra a kérdésre, hogy támogatják-e azt a törvényjavaslatot, amelyet Steinmetz Ádám országgyűlési képviselő, nem mellesleg vízilabda olimpiai bajnok nyújtott be az Országgyűlésnek. A javaslat arról szól, hogy ne kaphasson olimpiai életjáradékot az a sportoló, akinek életmódja erkölcstelen. 
Igazán nem állíthatjuk, hogy a MOB vezetője karakánul, keményen fogalmazott volna. Nagyjából olyan értékű volt ez a nyilatkozat, mintha Havasi Bertalan adta volna; nagyjából ő szokott ilyen válaszokat adni az újságírók kérdéseiére, amelyek a miniszterelnökre vonatkoznak. Így aztán egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy Kulcsár Krisztián is konzultált Orbán Viktor szóvivőjével, esetleg a Fidesz vagy a kormány kommunikációs szakembereivel. Borkai ügyével egyébként már többen legalább két hete a MOB-hoz fordultak – például Szabó Tímea, a Párbeszéd társelnöke és parlamenti frakcióvezetője –, de a testület egészen e hét csütörtökig csak odáig jutott, hogy a majdan létrehozandó független etikai bizottság fog dönteni. 
Belátom: nem könnyű az egész ügy, végülis Borkai megnyerte azt az olimpiát, 1988-ban dicsőséget hozott az országnak. Vajon helyes-e egy elért eredményt ilyen módon semmibe venni, és elvenni tőle azt a pénzt, amiért annak idején megdolgozott? 
Nyilván sokan vannak a sportolók között is, akik osztják Kovács Tamás volt vívóvilágbajnok véleményét. Ő – egyetértve Steinmetz Ádámmal – ugyancsak az olimpiai bizottság eljárását sürgette. A MOB azonban csak húzta az időt. Húzta az időt, annak ellenére, hogy Orbán a törvényjavaslattal kapcsolatban azt ajánlotta Steinmeztnek, hogy forduljon Kulcsárékhoz, vagyis azt javasolta, hogy a törvényjavaslat a MOB-tól érkezzen. Attól a testülettől, amelyet éppen ez a kormányzat fokozott le lényegében egy utazási irodává, a pénzt elvette tőle, és a kiutalásokat a kormány hatáskörébe utalta. És mégis: a MOB és annak vezetője óvatoskodott, azt is megkockáztatom, hogy gyáván viselkedett, még akkor is, ha ez az ügy, normálisan, nem tűrt volna halasztást. Nem abban kell volna ugyanis döntenie az etikai bizottságnak, hogy Borkai korrupt-e vagy sem, hanem abban, hogy a képileg is illusztrált pornográf jelenetek összeegyeztethetőek-e a sport, az olimpia szellemével. Hogy az a bajnok, aki egykoron kiemelkedőt nyújtva a világ legjobbja lett, és ezért élete végéig szép járadékot kap – 300 ezer forint körül havonta –, megérdemli-e továbbra is ezt a társadalmi elismerést.
Végül a tornaszövetség dobott mentőövet a tanácstalan MOB-nak, és visszahívta Borkait. A MOB gyávasága ekkor vált teljes mértékűvé: közleményében azt tudatta, hogy miután Borkai már nem tagja a MOB-nak, a testületnek a jövőben nincs is vele dolga. Ezek szerint már a vele kapcsolatos történésekre sem figyelnek oda. 
A MOB-ot vajon nem lehetne visszahívni a MOB-ból?
Szerző
Németh Péter