A Monos megdöbbentő film. Nem azért, mert olyat nyújtana, vagy azt mesélné el, amit még sohasem láttunk, hallottunk – erről szó sincs. Láttunk már dél-amerikai gerillákat, akik egy gazdagnak vagy értékesnek vélt fehér embert tartanak fogságban. Ezekben a filmekben a gerillák általában nagyon gonoszak, a vezérük valami hatásvadász monológban tüzeli fel az embereit. Alejandro Landes rendező azonban úgy döntött, hogy a klisék helyett inkább afféle egyetemes abszurditásba emeli a művét.
A lenyűgöző, civilizációtól elzárt kolumbiainak tűnő hegyek közt (nem tudjuk meg a pontos helyszínt) nyolc fiatalt (név szerint: Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum) képez ki a szemünk előtt a nagy feladatra, a harcra a Szervezet embere – aki egy törpe. A fiatalok még szinte gyerekek, akik imádnak bulizni és szerelembe esni. A kötelező fogoly a doktornő, a lehetőségeihez képest elvan, hiszen nem is ő központi „feladat”, hanem egy Shakira nevű tehén. A fiatalok azonban egy tomboló éjszakai buli hevében véletlenül megölik a VIP tehenet, és ezen után kénytelenek tovább állni a dzsungel mélyére.
Miközben tartanak a következményektől, különböző kartellektől és politikai csoportoktól való konfliktustól, minden megtörténik, ami (el)várható: hatalmi harcoktól kezdve az árulásig. Miközben nem tudjuk meg soha, hogy ezek a fiatalok miért is radikalizálódtak, az atmoszféra az, ami Landes művének erejét adja. A tempó, a gyönyörű képek, az energikus zene és William Golding A legyek ura című klasszikusának egyre erősödő parabolikus parafrázisai. Landes gyerekkatonái láthatatlan háborút játszanak, amely annyira lenyűgöz és elbizonytalanít, hogy dermedve nézzük, hogyan válnak időzített bombaként fiatalokból kitörő idegroncsok. A mű lezárása pedig tökéletes indok arra, hogy a néző feltegye a kérdést: innen mégis hogyan tovább?
Infó:
Monos
Bemutatja a Magyarhangya
