Az út vége

Publikálás dátuma
2019.10.31. 13:30

Fotó: STELA CINE
Láthatatlan háború, amely lenyűgöz és elbizonytalanít.
A Monos megdöbbentő film. Nem azért, mert olyat nyújtana, vagy azt mesélné el, amit még sohasem láttunk, hallottunk – erről szó sincs. Láttunk már dél-amerikai gerillákat, akik egy gazdagnak vagy értékesnek vélt fehér embert tartanak fogságban. Ezekben a filmekben a gerillák általában nagyon gonoszak, a vezérük valami hatásvadász monológban tüzeli fel az embereit. Alejandro Landes rendező azonban úgy döntött, hogy a klisék helyett inkább afféle egyetemes abszurditásba emeli a művét. A lenyűgöző, civilizációtól elzárt kolumbiainak tűnő hegyek közt (nem tudjuk meg a pontos helyszínt) nyolc fiatalt (név szerint: Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum) képez ki a szemünk előtt a nagy feladatra, a harcra a Szervezet embere – aki egy törpe. A fiatalok még szinte gyerekek, akik imádnak bulizni és szerelembe esni. A kötelező fogoly a doktornő, a lehetőségeihez képest elvan, hiszen nem is ő központi „feladat”, hanem egy Shakira nevű tehén. A fiatalok azonban egy tomboló éjszakai buli hevében véletlenül megölik a VIP tehenet, és ezen után kénytelenek tovább állni a dzsungel mélyére. Miközben tartanak a következményektől, különböző kartellektől és politikai csoportoktól való konfliktustól, minden megtörténik, ami (el)várható: hatalmi harcoktól kezdve az árulásig. Miközben nem tudjuk meg soha, hogy ezek a fiatalok miért is radikalizálódtak, az atmoszféra az, ami Landes művének erejét adja. A tempó, a gyönyörű képek, az energikus zene és William Golding A legyek ura című klasszikusának egyre erősödő parabolikus parafrázisai. Landes gyerekkatonái láthatatlan háborút játszanak, amely annyira lenyűgöz és elbizonytalanít, hogy dermedve nézzük, hogyan válnak időzített bombaként fiatalokból kitörő idegroncsok. A mű lezárása pedig tökéletes indok arra, hogy a néző feltegye a kérdést: innen mégis hogyan tovább? Infó: Monos Bemutatja a Magyarhangya

Múzsák találkája a Szépművészeti Múzeumban

Publikálás dátuma
2019.10.31. 12:30
Bagi Marcell Dragomán György Zebracsont című monológjával ütötte szíven a nézőt
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Képzőművészet, irodalom és színház egy időben és térben: visszaköltözött a Textúra a Szépművészeti Múzeumba.
Oroszlán, feszület, koponya és bíborosi kalap: Szent Jeromos jelképei mind megtalálhatók azon a XVI. századi flamand festményen, amely a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában látható. De egyszerű ikonográfiai megközelítéssel nem írható le e képnek a szépsége sem. Lehet, hogy a hatalmas múzeumot járva csak néhány pillanatot töltenénk el a mű előtt és nem tűnődnénk el azon, az inkább emberarcú oroszlán miért mosolyog a bibliafordító mögött, és miért van a Szentírás kinyitva az okos és a balga szüzek példázatánál. Ha közelebb akarunk kerülni egy – akár találomra – kiválasztott műalkotáshoz, muszáj vissza-visszajárni a múzeumba. „Egyszerűen csak megpróbálom nézni a képet. Elfelejteni az ikonográfiát. Rájönni, hogyan működik… Ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről” – írja Daniel Arasse művészettörténész Festménytalányok című művében. 
Flamand festő: Szent Jeromos cellájában című képe a XVI. század harmadik negyedében készült
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A Szépművészeti Múzeum öt éve indult sorozata, a Textúra egy kicsit még ennél is tovább lép: a képzőművészeti alkotások kortárs irodalmi és színházi parafrázisával kívánja ráirányítani a figyelmet egy-egy klasszikus műre, és megmutatni, azok milyen új jelentést hordozhatnak a XXI. század emberének. A kiválasztott alkotások, az előttük zajló irodalmi szövegek és színházi jelenetek segítségével időben és térben végigjárja a látogató a múzeum állandó gyűjteményeit is, de a Textúra inkább szellemi és érzéki utazás. (Ez érvényes a gyerekeknek szóló változatra, a Mini Textúrára is.) A múzeum rekonstrukciója idején a Textúra a Magyar Nemzeti Galériában volt látható, a november 5-én induló új évad újra a Szépművészetiben lesz. A Kossuth-díjas Valló Péter rendezésében hét író-költő – köztük a júniusban elhunyt Térey János – irodalmi szövegeit mutatják be színészek. A feltehetően legifjabbik, Bagi Marcell tegnap Szent Jeromos képe előtt Dragomán György Zebracsont című monológjával ütötte szíven a nézőt. „Mióta nagymama senkit nem ismer meg és kórházba került, azóta nagyapa nem akar velem oroszlánosat játszani” – hallhattuk a plüssoroszlánt szorongató fiútól.

Sírszobrok mint műalkotások

Publikálás dátuma
2019.10.31. 10:00

Fotó: Béres Márton / Népszava
Meglepő lehet, de Budapest egyik legizgalmasabb kulturális élménye egy temető. A Fiumei úti sírkert például rengeteg különleges képzőművészeti alkotást tartogat.
Noha többnyire nem így gondolunk rá, de egy temetkezési hely önmagában képzőművészeti és művészettörténeti értékeket is hordozhat. Nincs ez másként Budapest egyik legrégebbi, ma is használatban lévő temetőjével sem. A Fiumei úti sírkert – korábban Kerepesi úti temető – százhetven éves történelmével, hatalmas parkosított területével, valamint kiemelkedő sírszobraival kultuszhellyé és a turisták kedvelt célpontjává is vált mára. A sírkert megnyitását a pesti városvezetés 1847-ben határozta el azzal a céllal, hogy új köztemetőt alakítson ki Józsefváros szélén, ezzel is tehermentesítve a már meglévő temetkezési helyeket. „A temető másfél évszázada működik, 1885-ös dísztemetővé nyilvánítása óta főként a mindenkori politikai elit reprezentatív sírkertjeként. Az, hogy ki volt szolgáltatva a politikai változásoknak és egyre újabb mítoszok megteremtésének vált fontos színterévé, azt is jelentette, hogy több-kevesebb hatékonysággal valamennyi rendszer megpróbálta önnön képére formálni, saját mártírjai és neves elhunytjai kultuszhelyévé tenni. Ezt azonban egyszer sem sikerült befejezni, innen ma a Kerepesi úti temető egyik fő különlegessége: az, hogy minden kor, minden politikai berendezkedés kialakított a falain belül egy-egy, a hivatalos szándék szerint maradandónak szánt kultikus területet, amelyek torzói ma egymás mellett, egyidejűleg jelentik a temető reprezentatív síremlék-együttesét” – írja Tóth Vilmos a kilencvenes évek végén megjelent, olvasmányos és részletes írásában.
Blaha Lujza síremléke
Fotó: Béres Márton / Népszava
A park összetett történetet őriz: nem csupán az ott nyugvók egyéni sorsa, de a sírkövek tervezői, kivitelezői, a temető kialakításáért és átépítéséért felelős dolgozók, a politikai, történelmi és kulturális eszmék mind-mind együtt vannak itt jelen. Külön parcellát kaptak a művészek, a jakobinusok, az 1848-as és 1956-os forradalmak hősei, és hatalmas mauzóleum emlékeztet a pártállami idők halottkultuszára is. S az elsőre talán meghökkentő, túlzó, vagy épp különösen szép síremlékek és szobrok számos utalást hordozhatnak. Mint arról Tóth Vilmos is beszámol „leegyszerűsítve, vulgarizálva azt mondhatjuk, hogy a temetőben minden képi megjelenítés vagy a halálról szól, vagy az elhaltról, vagy pedig egyszerre a kettőről, a téma tehát vagy allegorikus, vagy a realitást célozza meg, vagy ötvözi – gyakrabban csak egymás mellé helyezi – a kettőt.” S noha a sírkertben a szobrok tematikája nagyon sokféle, érdemes a szerző e gondolata mentén is megfigyelni: az allegória gyakori példája lehet például a gyászoló(k) többnyire női alakja, a halál pillanatának bemutatása, Krisztus-képmás, angyalfigura, esetleg más mitikus, vagy szakrális alak. Megjelenhetnek népszerű nemzeti motívumok is – vitézek, népviseletbe öltöztetett alakok, pásztor- vagy parasztfigurák – allegorikus vagy épp szimbolikus állatalakok, s szintén gyakoriak a különféle portrék is. Ám mivel utóbbi leegyszerűsítő is lehet, kiemelkedő személyiségek esetében ritkábban találkozhatunk vele. Az ismert emberek közül elsők közt temették itt el Vörösmarty Mihályt 1855-ben, s itt nyugszik többek közt Arany János, Munkácsy Mihály, Erkel Ferenc, József Attila, Jancsó Miklós és Kertész Imre is. A jelentős mauzóleumok sorában szerepel Batthyány Lajosé, Deák Ferencé, valamint Kossuth Lajosé, amely hazánk legnagyobb síremléke. Különleges helyszín az 1900-as évek elején épült, két, gyönyörű nőalakokat felvonultató árkádsor, amelynek végén közvetlenül Ady Endre, Jókai Mór és Blaha Lujza síremlékei kerülnek elénk. Innen rövidebb út vezet a művészparcelláig, amelyet 1928-ban alakítottak ki, elsősorban a XIX. században elhunyt neves személyiségek áttemetésével. A díszparcella ma is az ötvenhat hektáron elterülő sírkert egyik legimpozánsabb része. Itt található többek közt Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Krúdy Gyula és Honthy Hanna sírhelye, ám nem kizárólag képzőművészek, színészek, írók, zenészek nyugszanak itt, hanem neves sportolók, politikusok, orvosok is. Jó ötlet a harmincnégyes parcellától távolabbra is ellátogatni: a temető szélén lévő Petőfi család szobra, Antal József monumentális síremléke, vagy épp József Attila emlékműve is a jelentősebbekhez tartozik. Nem feltétlenül kell azonban a legnevesebb síremlékeket felkeresnünk ahhoz, hogy művészeti értékű, izgalmas alkotásokat találjunk. Ismerős családneveket, szívmelengető sírfeliratokat, egyedülálló szobrokat a temető bármely pontján láthatóak. Mintha nem csupán falevelek és lehullott gesztenyék, hanem emlékek és emberi sorsok között gyalogolnánk, miközben rejtett kincsre bukkanunk.

Infó

Az idézett szövegrészletek Tóth Vilmos A Kerepesi úti temető másfél évszázada című írásából származnak (Budapesti Negyed 24., 1999/2.) A képanyag összeállításában Wehner Tibor művészettörténész is segítségünkre volt.  

Szerző
Témák
temető
Frissítve: 2019.11.01. 11:05