Konferencia Kertész Imre születésének 90. évfordulóján

Publikálás dátuma
2019.10.30. 15:47

Fotó: PHILIPPE MATSAS / AFP
A szervezők úgy gondolják, hogy az évforduló kiváló alkalom lenne az életmű filológiai, történeti és elméleti újraolvasására.
Kétnapos konferenciát szervez az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszéke és Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke Kertész Imre születésének 90. évfordulóján. A november 7-8-i rendezvény helyszíne az ELTE BTK Kari Tanácsterme (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A). Mint a konferencia Facebook-oldalán olvasható, a szervezők - a két tanszék - úgy gondolják, hogy Kertész születésének 90. évfordulója kiváló alkalom lenne az életmű filológiai, történeti és elméleti újraolvasására. Az ajánló szerint Kertész Imre a XX. századi európai irodalom egyik kiemelkedő alkotója, és természetesen a közelmúlt magyar irodalmának is legnagyobb formátumú írói közé tartozik. Műveinek, önértelmezéseinek magyar és európai kontextualizációja azonban számos kérdést vethet fel. Milyen tanulságokkal szolgálhat az író hagyatékának ismerete? Mi biztosítja annak szakmai feldolgozását? Hol helyezkedik el Kertész Imre a magyar irodalom történetében és milyen tágabb eszme- és kultúrtörténeti kontextusokba illeszkednek művei? Mindezekről szó esik a konferencián, amelyet Gintli Tibor és Kulcsár-Szabó Zoltán nyit meg. 
Szerző
Témák
Kertész Imre

Szembesítés könnyedén

Publikálás dátuma
2019.10.30. 11:00
Hilary Swank és Gerard Butler
Fotó: IMDB
A népszerű ír írónő, Cecelia Ahern új regényére tizenöt évet vártak a rajongói.
Friss hanggal és rendhagyó történettel teljesülhetett sokak vágya nemrégiben, amikor megjelent Cecelia Ahern Utóirat: Szeretlek! (P.S. I Love You) című regényének folytatása. A nagy sikerű regény – amelyből Hilary Swank és Gerard Butler főszereplésével azonos című film is készült – huszonhárom évesen tette ismertté az ír szerzőt, aki azóta évente újabb és újabb kötettel örvendezteti meg közönségét. Akik, nem túlzás azt állítani, tizenöt évet vártak Holly Kennedy történetének folytatására. Az első kötetben a fiatal nő férje, Gerry halálával és a gyásszal kell szembesüljön, s az Utóirat: Még most is szeretlek! (Postscript) hét évvel ezt követően játszódik. A leveleknek – mondhatni kiszámítható, ugyanakkor elvárt módon – itt is nagy szerepük van: míg korábban Gerry halála után pár hónappal lepi meg egykori feleségét és különféle üzeneteket juttat el hozzá, addig a folytatásban maga a nő segít mások utolsó leveleinek megírásában. Élete a feje tetejére áll, amikor rátalál az Utóirat: Szeretlek Klub, amelynek tagjai búcsúüzeneteket szeretnének hátrahagyni szeretteiknek, ebben Holly segítségét kérve. S noha az özvegy határozottan kijelenti, nem akar visszatérni a gyász időszakába, rá kell döbbennie, ez nem is olyan egyszerű. A regény elsőre tűnhetne érzelmektől túlfűtött, hétköznapi drámai mesének is, mégis, Cecelia Ahern karakterábrázolása, és az, ahogy a szálakat igazítja, egyedülálló olvasmánnyá teszi. Kritikusai gyakran emlegetik azt az írói hangot, amelyet a szerző az eltelt tizenöt évben megtalált, és amely az Utóirat: Még most is szeretlek! nagy előnyére vált. A történet nem válik unalmassá, vagy túlzóvá, a humor az írótól már megszokott módon minden esetben betalál, és kiválóan ellenpontozza a gyásszal, veszteséggel való szembenézést. A könyv a szórakoztató műfajból időnként kilépve gyakran tűéles kérdéseket szegez az olvasónak. Az izgalmas keretbe foglalt történet, az érzelmeket célzó rétegek és frappáns írói fogások mögött ott áll egy alapvető felvetés. Hiszen ki ne tette volna már fel magának a nyugtalanító kérdést: halála után mi lesz mindazokkal az emberekkel, akik most mellette vannak? Egyáltalán, mi lesz ővele, ha a körülötte lévők meghalnak? A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy ezúttal is olyan egyetemes témákkal szembesít, amelyekről a hétköznapokon igyekszünk tudomást sem venni, ám teszi ezt a lehető legkönnyedebb módon. Cecelia Ahern sikere talán ebben is áll, mondatai a kötetet becsukva is ott visszhangoznak bennünk. Ám ez inkább baráti suttogás, mintsem hangos kiáltás.
 
Infó: Cecelia Ahern: Utóirat: Még most is szeretlek! Athenaeum Kiadó, 2019.
Szerző

Vígjáték a széthullásról

Publikálás dátuma
2019.10.30. 10:30

Fotó: IMDB
Gabriel Julien-Laferrière rendező csaknem húsz év első asszisztensi karrier után ült át a rendezői székbe. Hiszi, hogy direktor dolga a szórakoztatás, így ő csak komédiákat készít. Cannes-ban beszélgettünk új filmjéről.
Mi ösztönözte, hogy folytatást készítsen a Mi ez a család?! című komédiájának?
Magának az első résznek nem volt igazán főszereplője: adott volt egy csapat gyerek, akik összefognak és kiosztják a hülye felnőtteket. Az Álomnagyi már ebben a filmben is jelen volt egyfajta háttérszereplőként. A filmet nézve felfedeztem, hogy Chantal Ladesou alakítása mennyire energikus, és talán az ő karaktere köré is lehetne egy komédiát kerekíteni. Mindemellett az első rész jól teljesített a mozikban, ez pedig folytatásért kiáltott, vagy ha úgy teszik, lehetővé tette, hogy újra összetrombitáljam a hét rosszcsont gyereket, akikkel, mint ahogy először is, másodszor is élmény volt forgatni. Végül, és nem utolsósorban, én hosszú évekig rendező asszisztens voltam és tudom, mennyivel jobb a rendezőnek, ha nem kell megszakadnia a munkában: azért is jó, ha van egy központi karakter, mert akkor egy színész cipeli a produkció terhét.
Lehet, hogy lesz harmadik rész is?
Nagyon sok karaktert lehet ebben a történetben kiemelni. A lehetőségek végtelenek, különösen, hogy a kész filmmel is lehet csodákat művelni. A Mi ez a család?! német forgalmazója úgy szinkronizálta le a filmet, hogy a gyerek narrációját egy felnőtt hanggal helyettesítette be. Rá sem ismertem a saját filmemre.
Az Álomnagyi megnyilvánulásai nem túlságosan politikailag korrektek…
Sokszor nekem is szólnak a srácai, hogy „figyeljek oda”, pedig én még nem is vagyok nagypapa! A fiatalok már egy teljesen más világot élnek meg, melyben, mi, idősek csak mellékszereplők vagyunk: sokszor nagyobb hülyeségeket csinálunk, mint a gyerekeink. És igen, sokszor a poénjaink már nem politikailag korrektek.
Az Álomnagyi vígjáték, ám nem lehet attól elvonatkoztatni, hogy a komédia forrása a széthullott családok.
Pontosan. Az én családom nagyon konzervatív, sosem volt semmiféle válás. Aztán meg kellett élnem, hogy pont én törtem meg ezt a hagyományt. Az első résszel sokat turnéztam Franciaországban és nagyon meghatott, amikor gyerekek jöttek oda hozzám és megköszönték, végre megmutatta valaki, hogyan baltázzák el a szüleik az életüket és milyen nehéz velük együtt élni. Ezek a kölkök átgondoltabban viszonyulnak a realitáshoz, mint a mostani szülő-generációk. Hiszem, hogy egy komédia akkor igazából erős, ha egyúttal komolyan is vehető. Muszáj arról beszélni, hogy Franciaországban minden második házasság válással végződik, és ez nem jó a gyerekeknek. Ez a valóság, erről pedig még egy zsánerműben is beszélni kell. Valami nem attól lesz sikeres, hogy dajkameséket fogalmaz meg nem létező dolgokról.
Gondolom, idegesíti, hogy a szakma és kritika legtöbbször a drámát nemesebb műfajnak tartja a komédiánál.
A kedvenc definícióm a filmkritikusokra: azok a fazonok, akik sötét, nyomasztó és alulfinanszírozott filmeket kedvelnek. És higgye el, nincs ezekkel semmi bajom, mert első asszisztensként a legnagyobbakkal dolgozhattam együtt: Claire Denis, Leos Carax vagy Chantal Akerman. Teljesen helyénvaló, hogy a globális értelmiség elismeri ezeket a műveket, mert művészi értékekkel bírnak. Ami nem tetszik, hogy azok a kritikusok, akik odavannak ezekért a művekért, egyszerűen utálják a kommersz, piaci alapokon működő filmeket. Persze kivétel, ha a film amerikai. Ez nagyon furcsa. Volt olyan kritikus, aki azt rótta fel nekem, hogy a Mi ez a család?! -ban miért mindenki gazdag? Mert nekik van pénzük válni. Nem írják majd be arany betűvel a nevem a filmtörténetbe? Nem baj, a filmjeim őszinték.
Első asszisztensként kivel volt a legnehezebb?
Szerettem ezt a munkát, a rendezőimet pedig tiszteltem. Mindemellett minden forgatás nehéz. Nem is tudnék kiemelni olyan, ami legnehezebb volt. Más szempontjaim vannak. Például készítettem két filmet Carax-szal. Nála egy produkció két-három év, ez sok idő. Mivel ő nagyon delikát alkotó, elterjedt rólam, hogy jól kezelem a problémás embereket. De nem őrültem meg: ha egy rendező azzal keresett meg ezek után, hogy vele nehéz együtt dolgozni, akkor azonnal továbbálltam. Egy alkalmat sajnáltam: amikor Jacques Audiard hívott. Miatta bármit elviseltem volna, de akkor én magam is rendező voltam, így nem tudtam elvállalni a munkát.
Saját rendezéseit forgatókönyvíróként is jegyzi. Honnan jönnek a legjobb ötletek? Van elképzelt nézője?
Nincs. Egy kérdésem van: mekkora a költségvetés? Első asszisztensként az volt a legnagyobb felelősségem, hogy átlássam: vajon a rendelkezésre álló büdzsével hogyan valósítható meg a film. Például, ha valaki azt mondja nekem, hogy nincs több kétmillió eurónál, akkor nem írok egy olyan látvány sci-fit, ami tizenötbe kerülne. Egyszóval, én nem nem tudok azokkal a felkérésekkel mit kezdeni, hogy írjam azt, amit szeretnék. Én nem magamnak készítek filmeket – mint egyesek.

Rendbe szedik a nagyit

Gabriel Julien-Laferrière Álomnagyi című filmje jelenleg a hazai mozikban fut, a nagy sikerű Mi ez a család?! folytatása. Története szerint a hét féltestvérből álló gyerekcsapat tagjai a nyári vakáció idejére különböző szülőkhöz kerülnek. A legfiatalabb, a kis Gulliver a tengerparton élő nagymamájához, Aurore-hoz (Chantal Ladesou) megy, aki imád bulizni. Sőt, csak azt. A féltestvérek elhatározzák, hogy Gulliver megmentésére indulnak, és kezdetét veszi egy újfajta családi forradalom: megregulázzák a szexmániás partinagyit.