Szervezettség és szolidaritás

A híradásokból tudjuk, hogy a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) kilép a Szakképzési Innovációs Tanácsból (SZIT), mert a SZIT nem véleményezhette az elmúlt egy évben megjelent jogszabálytervezeteket. A szakszervezet elnöke azt is megerősítette: ha 2019. november 22-ig a kormány nem teljesíti követeléseiket, úgy - korábbi kongresszusi döntésüknek megfelelően – 2020 januárjára sztrájkot szerveznek.
A Népszava „Sztrájkdilemma” című írásában Juhász Dániel úgy ítéli meg, hogy merész dolog a sztrájkkal való fenyegetőzés, hiszen „létrejött egy ördögi kör: a szakszervezet erőtlenné válik, ha a dolgozó nem áll oda mellé, amikor hívják. A dolgozó viszont azért nem áll oda, mert attól tart, az erőtlen szakszervezet nem tudja megvédeni.” Azt gondolom, hogy ezzel a megállapítással nehéz vitatkozni. 
A pedagógusok bejelentésével egyazon napon, Róma történetében először általános munkabeszüntetésre került sor, a köz- és versenyszféra munkavállalóinak nagy tömege (több tízezer ember) sztrájkba lépett. Csatlakoztak az akcióhoz a fővárosi orvosok, pedagógusok (!), szemetesek stb., de a múzeumok egy része sem nyitott ki, és leállt a római bíróságok munkája. A vasutasok sem maradtak ki a megmozdulásból. 
Ma még nem tudni, hogy milyen eredményt ért el ez a széleskörű - politikai tiltakozást is kifejező - munkabeszüntetés, de hogy érdemi következményei lesznek, az nem kétséges. Olasz barátaink nem körülményeskedtek, nem játszottak bizottságosdit, nem sumákoltak, hanem egyértelműen megmutatták a politikai, gazdasági és kulturális szempontból kiemelkedő fontosságú metropolis vezetőinek, hogy „tele van a hócipőjük”. A 60 milliós Olaszországban a szakszervezeti tagok száma meghaladja a 10 milliót, míg a 10 milliós népességű Magyarországon csak jó esetben éri el a 320 ezret. Tudom, hogy az aktivitás és a hatékonyság nem mennyiségi kérdés, de érdekvédelmi/érdekérvényesítési szempontból biztosan nem hátrány, ha az öntudatos munkavállalók tömegei szakszervezetekbe tömörülnek. Itáliában az összes munkavállaló arányában a szakszervezeti szervezettségi szint meghaladja a 20 százalékot, nálunk nem éri el a 8-at, és folyamatosan csökken. Az üzleti szférában csak 4-5 százalék ez az arány.
A római megmozdulás – és bármennyire furcsa – a magyar önkormányzati választás egy irányba mutat. Mindkettő azt bizonyítja, hogy csak egységes és határozott fellépéssel lehet jól képviselni politikai értékeket és munkavállalói érdekeket. Az olasz fővárosban nem egy ágazat emelte fel a hangját saját céljai elérése érdekében, hanem különféle szakmák egymással szolidáris munkavállalói bénították meg a 2,7 milliós főváros életét. Emlékezzünk: a tavaly késő ősszel elfogadott – munkavállalói szempontból kifejezetten aggályos – Munka Törvénykönyve módosítás (szakszervezeti szlengben: „rabszolga-törvény”) néhány városban kisebb-nagyobb demonstrációt váltott ki, de szervezett és tömeges (esetleg országos szintűnek minősíthető) akció megszervezéséhez nem volt elég erő. Az inkriminált törvényhely (400-as túlórakeret, hároméves elszámolási időszak stb.) ma is hatályban van.
Nem vitatható, hogy Magyarországon a közszolgálati szférában (esetünkben a közalkalmazotti jogállású pedagógusoknak) nagyon nehéz tömegeket megmozdító és ebből eredően eredményes, illetve sikeres sztrájkot szervezni. A pedagógusoknál tovább rontja a helyzetet, hogy a szakma megosztott: létezik a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a jóval alacsonyabb taglétszámú Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ). Jellemzően külön utat járnak, együttműködésük esetleges, csaknem véletlenszerű. Aktuális példa: a PDSZ már augusztus közepén kilépett a Szakképzési Innovációs Tanácsból, a PSZ csak most, október 24-én. Nem „szólt” volna nagyobbat, ha a két – a szakmát alapvetően meghatározó – munkavállalói érdekképviselet demonstratív módon, egy időpontban jelenti be a távozását a SZIT-ből? De most talán van arra remény, hogy a jövő januárra tervezett pedagógus munkabeszüntetésre közösen mozgósítanak. És vajon mit lép a harmadik „kistestvér”, a Magyar Közoktatási és Szakképzési Szakszervezet? A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetéről már nem is teszek említést. 
Abszolút világos és egyértelmű, hogy a januárra tervezett munkabeszüntetés csak akkor lehet eredményes és sikeres, ha a bölcsődei dolgozóktól kezdve az egyetemi oktatókig bezárólag egységesen és szervezetten lépnek fel kéréseik, követeléseik teljesítése érdekében. Továbbmegyek: ha ez kevésnek bizonyul, akkor más stratégiai ágazatokban dolgozó munkavállalók együttérzésére és támogatására is szükség lehet. 
De ha megint csak mutogatásra, maszatolásra és testületi döntések mögé való elrejtőzésre képes a magyar szakszervezeti mozgalom, akkor azt tudom javasolni, hogy még időben álljanak le a sztrájkfenyegetéssel. Épeszű magyar munkavállaló ugyanis biztosan nem fogja kockáztatni az állását, a biztonságát és a jövőjét egy gyenge és társadalmi támogatást nem élvező kiscsoportos és már előre láthatóan hatástalan akcióért. A sztrájk hatékony fegyver, de vigyázat: visszafelé is elsülhet! A szerző közgazdász 
Frissítve: 2019.11.06. 09:16

Aknamezőn

A spanyol miniszterelnöki bársonyszék aspiránsainak hétfő esti televíziós vitája a  kormányalakítási nehézségek továbbélése mellett egy igen veszélyes jelenséget is felszínre hozott. Előrevetítette a katalán válság további mélyülését, a spanyol-katalán szembenállás durvulását. 
Még az ellenfelei által a katalán függetlenségpártiakkal szembeni túlzott engedékenységgel vádolt Pedro Sanchez miniszterelnök is keményebb hangot ütött meg, a büntetőtörvénykönyv módosítását javasolta annak érdekében, „hogy egyszer és mindenkorra betilthatókká váljanak az illegális referendumok Katalóniában”. Jobboldali ellenzéke viszont rendkívüli lépéseket sürget, amelyekkel gyakorlatilag felszámolnák a katalán autonómiát. Pedig az eddig vezető út is egyértelműen mutatta, hogy a keménykedésre keménykedés a válasz: minden Madridból jövő megtorlás, legyen az rendőri túlkapás a referendumon vagy bírósági ítélet a szakadár vezetők ellen, az egység mellett kiállók táborát gyengíti.
A történelemben nyilván nincsen „mi lett volna, ha”, de nyugodtan megkockáztatható, hogy a skót békés referendum mintájára a katalán függetlenségi tábor is alulmaradhatott volna, ha a népszavazás zöld utat kap. A Rajoy-kabinet azonban képtelen volt bármiféle kompromisszumra, s azzal, hogy a referendumot rendőri erőszakkal próbálta megakadályozni, a függetlenségpártiak alá adta a lovat, akiknek egy része mára már, amint az utóbbi hetek barcelonai erőszakos tüntetései is jelzik, az elszakadáson kívül mást nem tartanak elfogadhatónak. Ennek érdekében pedig készek keményebb eszközökhöz is nyúlni. 
Ami semmi jót nem ígér, nemcsak az Európai Unió hatodik legnagyobb gazdasága számára, hanem magának a különböző autonómia és függetlenségi mozgalmakban nem szűkölködő Európának sem. Főképp a Brexit okozta ír és skót helyzettel súlyosbítva.
Szerző
Gál Mária
Frissítve: 2019.11.06. 09:16

Szép új világ

Nem, nem Huxley örökbecsű remekéről van szó, hanem „korunk látnoka”, Matolcsy György újabb látomásáról. Az utóbbi időben az MNB elnöke gondoskodik arról, hogy hetenként új, meghökkentő állításokkal sokkolja a nagyérdeműt. Legutóbb a Financial Times november 3-i számában megjelent cikkben részletezi, miért volt történelmi hiba az euró bevezetése, egyszersmind azt szorgalmazza, hogy mielőbb jöjjön létre olyan kilépési mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy az euró-övezet tagjai elhagyhassák a „süllyedő hajót”. 
Állítása szerint azért volt hiba az euró létrehozása, mert az ahhoz szükséges előfeltételek szinte egyike sem jött létre. Matolcsy szerint ilyen feltétel lett volna a közös állam, a közös pénzügyminisztérium és egy olyan közös költségvetés, amely lefedné az eurózóna össztermékének 15-20 százalékát. Mindezek hiányában a közös valuta célja a német dominancia megakadályozása (ami nem sikerült) és az – éppen akkor széthulló – szovjet birodalom terjeszkedésének megállítása volt.
Lehetne vitatkozni a fenti állításokkal, de nem érdemes. Sokkal riasztóbb, hogy ugyanez a Matolcsy György pár napja a budapesti Eurázsia Fórumon elmondott nyitó beszédében egy új, fényes jövőt vázolt fel, amely szerint az atlanti korszaknak lassan vége lesz, és bekövetkezik Eurázsia korszaka, amelynek során az euró eltűnik, helyette pedig új, közös eurázsiai fizetőeszköz jön létre. Ennek a korszaknak pedig ki más, mint hazánk lesz a nyertese. 
Vessük csak össze a pár napon belül megjelent két megnyilatkozást! Ha igaznak fogadnánk el azokat a hiányosságokat, amikkel a szerző az eurót illeti, akkor abból egyenesen következne, hogy az új, közös eurázsiai pénz (legyen az akár digitális) létrejöttét meg kellene előznie egy eurázsiai közös állam, ezen belül közös pénzügyminisztérium és közös költségvetés létrejöttének. Ez lenne ám az igazi szép új világ, amihez képest Huxley fantáziája csak földhözragadt vergődés! 
Képzeljük el azt a közös államot (vagy akár csak államszövetséget), amelyben Magyarország és mondjuk Kirgizisztán, Oroszország és Kína egyaránt részt vesz! És képzeljük el azt a közös fizetőeszközt, amelyet nem dominálna Kína elsöprő és egyre növekvő gazdasági ereje, amely már így is a legnagyobb gondot okozza a világ politikusainak és közgazdászainak. Az eddigi tapasztalatok szerint sem Kína, sem Oroszország nem olyan szemérmes, mint például Németország, amikor érdekérvényesítésről van szó, és akkor még az ázsiai „kis tigrisekről” szó sem esett. 
Szerencsére remélhető, hogy ezt a lázálmot Matolcsy Györgyön kívül senki sem veszi komolyan. Akkor már csak egy kérdés marad: nem lenne helyénvaló, ha az MNB-nek a magyar gazdaságra döntő befolyással bíró elnöke visszatérne a földre, és azzal foglalkozna, amire a mandátuma szól, azaz a magyar monetáris politikával? A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Hajdú Miklós
Frissítve: 2019.11.06. 09:17