A spanyol miniszterelnöki bársonyszék aspiránsainak hétfő esti televíziós vitája a kormányalakítási nehézségek továbbélése mellett egy igen veszélyes jelenséget is felszínre hozott. Előrevetítette a katalán válság további mélyülését, a spanyol-katalán szembenállás durvulását.
Még az ellenfelei által a katalán függetlenségpártiakkal szembeni túlzott engedékenységgel vádolt Pedro Sanchez miniszterelnök is keményebb hangot ütött meg, a büntetőtörvénykönyv módosítását javasolta annak érdekében, „hogy egyszer és mindenkorra betilthatókká váljanak az illegális referendumok Katalóniában”. Jobboldali ellenzéke viszont rendkívüli lépéseket sürget, amelyekkel gyakorlatilag felszámolnák a katalán autonómiát. Pedig az eddig vezető út is egyértelműen mutatta, hogy a keménykedésre keménykedés a válasz: minden Madridból jövő megtorlás, legyen az rendőri túlkapás a referendumon vagy bírósági ítélet a szakadár vezetők ellen, az egység mellett kiállók táborát gyengíti.
A történelemben nyilván nincsen „mi lett volna, ha”, de nyugodtan megkockáztatható, hogy a skót békés referendum mintájára a katalán függetlenségi tábor is alulmaradhatott volna, ha a népszavazás zöld utat kap. A Rajoy-kabinet azonban képtelen volt bármiféle kompromisszumra, s azzal, hogy a referendumot rendőri erőszakkal próbálta megakadályozni, a függetlenségpártiak alá adta a lovat, akiknek egy része mára már, amint az utóbbi hetek barcelonai erőszakos tüntetései is jelzik, az elszakadáson kívül mást nem tartanak elfogadhatónak. Ennek érdekében pedig készek keményebb eszközökhöz is nyúlni.
Ami semmi jót nem ígér, nemcsak az Európai Unió hatodik legnagyobb gazdasága számára, hanem magának a különböző autonómia és függetlenségi mozgalmakban nem szűkölködő Európának sem. Főképp a Brexit okozta ír és skót helyzettel súlyosbítva.