Világkép

November negyedike hetében semmi meglepő sincs azon, ha egy miniszterelnök arról beszél, hogy „csapataink harcban állnak”. Persze ez egy egészen más korszak, más a helyzet is, mint 63 éve volt, s Orbán Viktor sem szó szerint értette ezt. Péntek reggeli szokásos rádiószózatában – Budapestről beszélve - csak azt nyújtotta, mi (régóta) lényege. Újra érzékeltette, hogy nem hagyja magát, itt annak kell történnie, amit ő – vagyis a kormány – akar és jobb, ha mindenki (értsd: az új főpolgármester is) beáll a sorba. Kissé árnyalja ugyan változatlan világképét, hogy elismeri, a kormánypártok jelentős veszteségeket szenvedtek az októberi önkormányzati választáson. Tehát – teszi hozzá – az ellenzéket komolyan kell venni. Ám amikor azt hihetnénk, hogy lám, kész felfogni a realításokat, mindjárt vissza is rángat saját valóságába. Ahol az ellenzék diktatúrásdit játszik, vagyis azzal vádolja őt, hogy teljhatalomra tör, oszt' jónapot. Majd mindjárt közli is, hogy az utóbbi kilenc év azért lehetett a főváros aranykora, mert a főpolgármester meg tudott egyezni a kormánnyal – azaz vele – a fejlesztésekről. Ha ebből nem ért Karácsony Gergely, arról már a miniszterelnök nem tehet. És Orbánnak megnyugtató lehetett, hogy az új főpolgármester „méltó módon viselkedett” szerdai találkozójukon. Noha azt azért nem lehet elfelejteni, hogy vele „visszatértek a régiek”, vagyis sok olyan baloldali politikus pozícióhoz jutott, akivel a kormányfő szíve szerint már rég végleg leszámolt volna. Ám nincs mit tenni, el kell viselni ezt a szörnyű terhet, s azt, hogy ők állnak Karácsony mögött, amikor meg kell vele állapodni a továbbiakról. Ne legyenek kétségeink, a miniszterelnök sajátos világképe, amelyhez egy egész országot, s benne a nemzet fővárosát is igazítani akarja, mit sem változott. És alig várja, hogy tovább harcolhasson.

Az állam én (is) vagyok

Nem, nem Buda 1541-es csalafinta bevétele, hanem Buda és Pest életének megbénítása miatt fortyog még utólag is a magyar főváros népe. Nem, nem a mohácsi vészben, vagy a magyar-török háborúkban életét vesztett magyar vitézek miatt tiltakoztak csütörtökön a magyarok – ki az utcán, ki csak otthon –, hanem az észak-szíriai kurdok elleni török hadjárat miatt. És senki sem azért méltatlankodott a török államfő vizitje miatt, mert kétségbe vonná, hogy a török nagy nemzet lenne, és nem adná meg a másik nemzetnek járó tiszteletet. A tiltakozás és felháborodás nagyon is a jelennek, de még inkább a személynek szólt. A nagy történelmi török nemzetet jelenleg vezető Recep Tayyip Erdogan elnök autoriter, emberi jogokat, kisebbségi jogokat, demokráciát és jogállamot egyaránt megcsúfoló politikája miatt. És amiatt, hogy Magyarország kormányfője egy olyan háborús bűnökkel vádolt autoriter elnökkel ölelkezik, béníttatja meg az ő koszorúzgatásai miatt a várost épp akkor, amikor annak tankjai az Iszlám Állam elleni harc sikeréért rengeteg áldozatot hozó szíriai kurdokat lőtték még néhány napja. Miniszterelnökünk ugyan, szokásához híven „az állam én vagyok” szellemében beszélt ezúttal is, de az utca tiltakozása, a kurdokkal szemben megnyilvánult szolidaritás is jelezte, a nemzet, a nép mi is vagyunk. Hiába hangsúlyozta Orbán Viktor, hogy „mi sajátos magyar módon gondolkodunk a többi nemzetről. És úgy gondoljuk, hogy Törökország nemcsak nagy ország és nagy nép, hanem nagy nemzet is..”, amelynek meg kell és meg is fogjuk adni a tiszteletet, ez nem igaz. Ugyanúgy gondolkodunk, mint tőlünk nyugatabbra – egy részünk talán nem, de legtöbbünk elutasítja mindazt, amit Erdogan képvisel és megjelenít, szolidaritást vállalunk a török börtönökben senyvedőkkel, a Törökországban emberi- és kisebbségi jogaitól is megfosztott kurdokkal, a megtámadott észak-szíriai kurdokkal. Ám ez nem jelenti azt, hogy eközben ne tisztelnénk az erdogani illiberális demokráciától nyögő török népet. Sajnos egy hajóban evezünk.
Szerző
Gál Mária

Stadionok megálló

Szívesen élnék olyan országban, ahol csak a metrómegálló neve emlékeztet egy hajdani kormány stadion-fixációjára, de ez itt egy politikai napilap, ahol nincs helye az ilyesfajta vágyvezérelt gondolkodásnak. Meg amúgy is, egy 1989-es, botrányosan alacsony színvonalú Fradi-Tatabánya óta nem jártam meccsen (húsz éves voltam csupán, és olyankor az élet még csaknem végtelennek tűnik, mégis úgy éreztem, hogy az én időmbe ez nem fér bele), nem biztos, hogy mérvadó a véleményem. Illetve… ha jobban belegondolok, a futballfogyasztási szokásaim alapján valószínűleg én képviselem a – legalább – kétharmadot, a miniszterelnök pedig a saját mániájával a reménytelen kisebbséget. Szerintem a fővárosban – amennyiben a csütörtöki koreográfiájú diktátorlátogatások rendszeresítését nem számítjuk – aligha van népszerűtlenebb gondolat annál, mint hogy az itt beszedett adót a választott képviselőink a professzionális sport finanszírozására használják, és nem hiszem, hogy ez a hozzáállás az október 13-i választás eredménye nyomán megváltozott volna. Én, mint választó és szavazó, az október 13. előtti Karácsony Gergellyel értek egyet, aki egyértelműen kimondta: „az én városomban nem épül új stadion, amíg nincs minden kerületben CT”. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a fajta szembeállítás demagógia lenne. Direkt átnéztem a vonatkozó törvényeket: az államnak nincs semmilyen számon kérhető kötelezettsége a profi sportban, az egészségügyben viszont annál inkább. Ha a kormány a sportot az egészségügy elé helyezi, akkor megszegi az állampolgárokkal kötött szerződését. És valóban megszegi: míg a foci magyarországi infrastruktúrája immár utolérte Európa élvonalát, a friss OECD-kimutatás szerint a közegészségügyben nálunk jut a legkevesebb MR és CT egy lakosra, és az előbbitől egyáltalán nem függetlenül évente egy nagyvárosnyi magyart veszítünk el megelőzhető betegségek miatt, ami szintén európai rekord, csak éppen negatív. Kedves labdabolond politikus urak: nem erre adtunk felhatalmazást – és ez jobb- illetve balfelé egyaránt érvényes. Nem a mi problémánk, hogy a a Puskás Stadion 200 milliárdosra hízott költségvetésébe nem fért bele az atlétikai funkciók kiszolgálása, nem akarunk további 200 (vagy akárhány) milliárdot egy atlétikai stadionkomplexumra költeni, hívják akár rekreációs központnak, élményparknak, kiserdőnek vagy bárminek. Nem nekünk fáj, hogy Orbán Viktor, a nemzetközi kézilabda szövetség vagy a Jóisten szerint a Papp László Sportaréna nem elég nagy/nem elég jó/nem elég drága egy kézilabda világesemény megrendezésére; nem szeretnénk az adónkból 100 (vagy akárhány) milliárdot egy újabb kézicsarnokra áldozni, akkor sem, ha átmenetileg kongresszusi központnak keresztelik (köszönjük, kongresszusi központot is építtettünk már). Számunkra nem az jelenti a problémát, hogy a Honvédnak már nem jutott új pálya, hanem az, hogy a többieknek jutott, és nekünk kellett kifizetni. És ha ezt valaki másképp gondolja, akkor – attól tartok – teljesen félreértette, amit a választók négy hete üzenni akartak.