Merjünk magyarok lenni?

Miniszterelnök úr, én merek. Csak azért szeretném megnyugtatni, mert a pénteki rádióbeszédében picit szomorkodni tetszett azon, hogy az ellenzék az istennek sem érti, miért kell nekünk háborús bűnösöket ölelgetni. Pedig ez a „nemzeti alapú külpolitika”. Ahogy mondani tetszett: „Merjünk magyarok lenni!” Kovács Zoltán államtitkár ezt előre tudhatta (könnyű neki, ő folyton ott sütkérezhet e szellemiség fényében, míg mi, kevésbé szerencsés milliók, csak péntek reggelenként részesülhetünk benne). Ő már a Putyin-találkozó után megdorgálta a hápogókat: „az ellenzék abszurd, álszent, képmutató értelmezést ad a kapcsolatok jellegéről, és… az ő aktív segítségükkel a nyugati sajtó is”. Elég ebből az álszent képmutatásból, többé nem is izgatom magam, hogy Erdogan a világ egyik legerősebb hadseregével ront neki az Iszlám Állam elleni küzdelemben kivérzett szíriai kurdoknak, de legalább mentőt se enged a területre, ha már népirtás, az legyen alapos. Az sem fog aggasztani, amit a kedves vendég otthon művel. Például hogy a felkorbácsolt gyűlölet eredményeként (ebben mondjuk a mi főnökünk sem piskóta) Törökországban egy 19 éves fiút egészen, egy öregembert meg félig agyonvertek, pusztán, mert kurdul beszéltek. Magyarként persze ezt kínos hallani, hiszen éppen most tetszenek – helyesen – szót emelni az ukrajnai magyarok anyanyelvi iskoláztatása érdekében. Mindegy, részemről megígérhetem, hogy tőlem legközelebb jöhet az észak-koreai diktátor is, nem moralizálok, hasonlóhoz a nyugati sajtónak sem adok aktív segítséget, nehogy szó érje a ház elejét. Szerencsére nem is tudom a nyugati sajtó telefonszámát, úgy nézem, Facebookon sem vagyunk ismerősök, úgyhogy nem is esem kísértésbe. Megértettem: a „merjünk magyarok lenni” aktuálisan azt jelenti, hogy vágjunk jó képet Erdogan minden disznóságához. Csakis így remélhetjük, hogy minket kihagy, amikor ráereszti Európára a menekülteket. Mert ezt fogja tenni, amikor majd elege lesz a hülye Unió piszkatúrájából, illetve kevesli az onnan kapott pénzt. Pár milliárd euró azért egész jól lecsillapítja az ember jogos haragját. Azt még nem látom át, hogyan fogja Erdogan egyenként minden migráns lelkére kötni, hogy bármerre mehet, sőt menjen is, de a baráti Magyarországot kerülje el. Esetleg olyan térképeket adhat a kezükbe, amelyiken mi rajta se vagyunk, Budapestet úgyis olyan könnyű összekeverni Bukaresttel. Különben is el lesznek foglalva a hajadonok megerőszakolásával és a keresztény kultúra lerombolásával, közben az a kis kerülő meg sem kottyan. Valószínűleg ilyesmi oka lehetett annak is, hogy az első nagy menekülthullámból egy lélek se maradt nálunk, ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. Erdogan már akkor szólhatott nekik, hogy a magyarokat kéretik békén hagyni. Azért jó volna pontosítani, mi mindent kell elnéznünk cserébe. Például hány halottat? Hány lábát vesztett, vérző vagy megégett kisgyereket? Hány megkínzott és lemészárolt kurd politikusnőt, aki éppen a vallások békés egymás mellett éléséért küzdött? Mondjuk még tíz, még száz, még ezer jöhet, de tízezer azért már sok lenne? Vagy ölni lehet, de hajas fejbőrt nőről letépni azért picit túlzás? Többet lehetőleg ne nagyon forduljon elő? Legfeljebb egyszer-kétszer, kivételképpen? Akárhogy is, miniszterelnök úr megmondta, hogy ez a külpolitika összhangban van az ösztönvilágommal. Mármint a „magyarok ösztönvilágával”, amibe remélhetőleg én is be vagyok számítva. Hiába, ő a Nemzet Pszichoanalitikusa. Ott fekszünk a díványán, belénk lát, és mi felnézünk rá. Illetve azt mégsem, mert mint elmagyarázta, a magyarok „politikai filozófiája…egy szóban összefoglalva: szemmagasság. Magyar ember nem szeret se le, se fel nézni.” Ne tessék azt mondani, hogy „egy szóban összefoglalva” ez hülyeség, és sem az Unió bosszantásának öröme, sem a klienseknek remélt keleti üzletek (lásd, hogyan lesznek Mészárosék a Paks 2 vagy a kínai vasút építésének legfőbb magyar haszonélvezői) nem érik meg a blamát. Csak egy kérdésem maradt. Tudja-e miniszterelnök úr, kitől idézte ezt a „Merjünk magyarok lenni!” mondatot? Teleki Pál egyik utolsó beszédéből. Röviddel utána főbe lőtte magát, mert úgy érezte, hazája jó hírét, tisztességét játszották el, amikor Horthyék (szintén nemzeti érdekű külpolitikára hivatkozva) csatlakoztak az agresszor Hitlerhez Jugoszlávia lerohanásában. Teleki életútjában bőven vannak vállalhatatlan részek, de ismerte a lelkiismeret szó jelentését. A volt kormányszóvivő Kovács persze az ilyesmit szintén „abszurd, álszent, képmutató” magatartásnak nevezné. Miniszterelnök úr, én teljes mértékben azonosulok az Ön felszólításával: merek magyarnak lenni. Ezért fontos nekem, nekünk a magyarok becsülete. Ezért fáj, ha külső kényszer nélkül, szabad akarattal engedik, hogy azt véres kezekkel fogdossák össze. Ezért mentem tüntetni Erdogan ellen. És ha már Teleki, idéznék tőle még valamit: „Csak azok számíthatnak a nemzet elitjéhez, akik erkölcsileg magasabban állnak. Aki erkölcsileg nem áll ott, az nem tartozik a nemzet elitjéhez, akármilyen állást vagy rangot töltsön is be”. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.11.09. 08:32

Világkép

November negyedike hetében semmi meglepő sincs azon, ha egy miniszterelnök arról beszél, hogy „csapataink harcban állnak”. Persze ez egy egészen más korszak, más a helyzet is, mint 63 éve volt, s Orbán Viktor sem szó szerint értette ezt. Péntek reggeli szokásos rádiószózatában – Budapestről beszélve - csak azt nyújtotta, mi (régóta) lényege. Újra érzékeltette, hogy nem hagyja magát, itt annak kell történnie, amit ő – vagyis a kormány – akar és jobb, ha mindenki (értsd: az új főpolgármester is) beáll a sorba. Kissé árnyalja ugyan változatlan világképét, hogy elismeri, a kormánypártok jelentős veszteségeket szenvedtek az októberi önkormányzati választáson. Tehát – teszi hozzá – az ellenzéket komolyan kell venni. Ám amikor azt hihetnénk, hogy lám, kész felfogni a realításokat, mindjárt vissza is rángat saját valóságába. Ahol az ellenzék diktatúrásdit játszik, vagyis azzal vádolja őt, hogy teljhatalomra tör, oszt' jónapot. Majd mindjárt közli is, hogy az utóbbi kilenc év azért lehetett a főváros aranykora, mert a főpolgármester meg tudott egyezni a kormánnyal – azaz vele – a fejlesztésekről. Ha ebből nem ért Karácsony Gergely, arról már a miniszterelnök nem tehet. És Orbánnak megnyugtató lehetett, hogy az új főpolgármester „méltó módon viselkedett” szerdai találkozójukon. Noha azt azért nem lehet elfelejteni, hogy vele „visszatértek a régiek”, vagyis sok olyan baloldali politikus pozícióhoz jutott, akivel a kormányfő szíve szerint már rég végleg leszámolt volna. Ám nincs mit tenni, el kell viselni ezt a szörnyű terhet, s azt, hogy ők állnak Karácsony mögött, amikor meg kell vele állapodni a továbbiakról. Ne legyenek kétségeink, a miniszterelnök sajátos világképe, amelyhez egy egész országot, s benne a nemzet fővárosát is igazítani akarja, mit sem változott. És alig várja, hogy tovább harcolhasson.

Az állam én (is) vagyok

Nem, nem Buda 1541-es csalafinta bevétele, hanem Buda és Pest életének megbénítása miatt fortyog még utólag is a magyar főváros népe. Nem, nem a mohácsi vészben, vagy a magyar-török háborúkban életét vesztett magyar vitézek miatt tiltakoztak csütörtökön a magyarok – ki az utcán, ki csak otthon –, hanem az észak-szíriai kurdok elleni török hadjárat miatt. És senki sem azért méltatlankodott a török államfő vizitje miatt, mert kétségbe vonná, hogy a török nagy nemzet lenne, és nem adná meg a másik nemzetnek járó tiszteletet. A tiltakozás és felháborodás nagyon is a jelennek, de még inkább a személynek szólt. A nagy történelmi török nemzetet jelenleg vezető Recep Tayyip Erdogan elnök autoriter, emberi jogokat, kisebbségi jogokat, demokráciát és jogállamot egyaránt megcsúfoló politikája miatt. És amiatt, hogy Magyarország kormányfője egy olyan háborús bűnökkel vádolt autoriter elnökkel ölelkezik, béníttatja meg az ő koszorúzgatásai miatt a várost épp akkor, amikor annak tankjai az Iszlám Állam elleni harc sikeréért rengeteg áldozatot hozó szíriai kurdokat lőtték még néhány napja. Miniszterelnökünk ugyan, szokásához híven „az állam én vagyok” szellemében beszélt ezúttal is, de az utca tiltakozása, a kurdokkal szemben megnyilvánult szolidaritás is jelezte, a nemzet, a nép mi is vagyunk. Hiába hangsúlyozta Orbán Viktor, hogy „mi sajátos magyar módon gondolkodunk a többi nemzetről. És úgy gondoljuk, hogy Törökország nemcsak nagy ország és nagy nép, hanem nagy nemzet is..”, amelynek meg kell és meg is fogjuk adni a tiszteletet, ez nem igaz. Ugyanúgy gondolkodunk, mint tőlünk nyugatabbra – egy részünk talán nem, de legtöbbünk elutasítja mindazt, amit Erdogan képvisel és megjelenít, szolidaritást vállalunk a török börtönökben senyvedőkkel, a Törökországban emberi- és kisebbségi jogaitól is megfosztott kurdokkal, a megtámadott észak-szíriai kurdokkal. Ám ez nem jelenti azt, hogy eközben ne tisztelnénk az erdogani illiberális demokráciától nyögő török népet. Sajnos egy hajóban evezünk.
Szerző
Gál Mária