Minél gyorsabban, lehetőleg feltűnésmentesen. Ha rajtakapnak, ködösítve, a lehető legkevesebb magyarázkodással kezeljük a helyzetet. Tömören így vázolható fel a kormányzat receptje az újabb és újabb változásokat hozó szakpolitikai döntések kikotyvasztásánál. A recept időtállónak bizonyult, lassan tíz éve sikeresen alkalmazható – ha vannak is, akik émelyegnek a végeredménytől.
Vegyük példának az oktatásügyet. Az iskolákat nagyobb ellenállás nélkül államosították – vagy ha volt is ellenállás, arra szinte már senki nem emlékszik. Elvették a 18 éves korig tartó tankötelezettséget. Elvették a tanári szakma szakmaiságát, becsületét. Az iskolaigazgatóktól elvették igazgatói jogosítványaikat. Legutóbb már a szülőktől is elvették a jogukat, hogy gyermekeik neveltetéséről dönthessenek. S mindezt rapid törvényhozással, viszonylagos csendben, széleskörű szakmai-társadalmi konzultációk nélkül, az érintettek többségének beletörődésével.
Ma már az állam mondja meg, mi a jó a gyerekeknek; mikor kell elkezdeniük az iskolát, milyen tankönyvek segítségével váljanak hasznos emberi erőforrássá, milyen irányban tanuljanak (tanulhatnak) tovább, mikor érdemes kilépniük az iskolarendszerből. Néhány év leforgása alatt sokukat az egyik legfontosabb dologtól fosztották meg: az önálló jövőkép kialakításának esélyétől.
Az egyik legutóbbi gyors, s a jelek szerint teljesen átgondolatlan döntés az iskolaérettségi vizsgálatok központosítása volt: a gyerekeket ismerő pedagógusok és a szülők helyett egy bürokratikus állami hivatal dönt arról, hatévesen mehet-e, menjen-e a gyerek iskolába. A hírek szerint akik nem elég „fejlettek”, azoknak felkészítő nulladik évfolyamokat is indíthatnak. Nem egyedi gondolat, más országokban is történt hasonló. Csakhogy míg máshol – például Romániában – évekig tartott az új rendszer kialakítása, bevezetése, a mi döntéshozóink szerint néhány hónap is elegendő.
Kulloghatunk bármilyen nemzetközi rangsor legvégén, egy biztos: a magyar nemzeti jogfosztás rendszerét nem körözi le senki.