Sosem találkoztunk személyesen, játszani sem láttam Szívós Istvánt, a montreali olimpia idején kezdtem óvodába járni, de négy évvel későbbi visszavonulásának időpontjában is még korlátozott volt érdeklődésem a futballon kívül más sportágak iránt. Mégis annyiszor hallottam később Szívós Pistaként emlegetni, hogy akarva, akaratlanul is része lett az életemnek. Baráti összejöveteleken, ha szóba került a sport és ezen belül a vízilabda, az idősebbek perceken belül eljutottak Szívós Pistáig, és abban is teljes volt ilyenkor az egyetértés, hogy ő volt az a játékos, aki a világ bármely nemzeti csapatában klasszis lett volna.
Aki nemcsak testmagasságával (202 cm) emelkedett ki társai közül - ha eljutott hozzá a labda, akkor az ellenfél védőinek esélyük sem volt szerelni -, hanem játékintelligenciájával is. Utóbbi egyáltalán nem volt véletlen, világklasszis társaihoz hasonlóan ő is egyetemet végzett, fogorvos végzettséget szerzett, kiváló értelmi képességeit a medencében is tudta kamatoztatni. Esetében az is magától értetődő, hogy a válogatott külföldi útjai alkalmával ő volt Gyarmati Dezső szövetségi kapitány szobatársa.
A 90-es évek elején, amikor a magyar férfi vízilabda finoman fogalmazva nem az aranykorát élte, mérkőzéseken, televíziós közvetítésekben rengetegszer elhangzott, mennyire hiányzik a csapatból Szívós Pista. Ha ő ott lenne a medencében, akkor nem nyomnák el a védők a centert, nem kellene azon gondolkozni, kihez kerüljön a labda, amikor a csapat hátrányban van. Idősebb Knézy Jenő (sajnos ő sincs már velünk) visszatérő mondata volt a pólóválogatott sikertelen mérkőzésein, "ej, ha lenne egy Szívós Pistánk a csapatban!".
Ej, ha Szívós Pista még itt lenne velünk!...
