Hallgatni anyanyelven (Molnár T. Eszter: Teréz vagy a test emlékezete)

Helyes kislány vagy, mi a kedvenc tárgyad? Beszélgetsz velem? – Amikor apa barátja egy regény kezdő soraiban alázatos, kissé lihegős hangon ilyeneket kérdez egy kislánytól, automatice görcsbe rándul az ember gyomra, és nem csak a téma terheltsége okán. Mert egyfelől persze tudjuk, hogy vannak az életnek azok a nem kellene, hogy legyenek, kibeszélhetetlenül kegyetlen, szégyenpecsétes, mély sebeket vájó velejárói, melyeken, ha már megestek, ugyan semmi, még a legharciasabb #metoo-mozgalom sem enyhít, viszont a bűn leleplezésével legalább a titok nem nehezedik teljes súlyával az áldozatra. Másfelől kellemetlen újra és újra szembesülni azzal a végtelenül nyomasztó tehetetlenséggel, ami önkéntelenül is hatalmába keríti az embert, ha gyerekmolesztálásról, családon belüli erőszakról, tettleges vagy akár „csak” manipulatív, szóbeli abúzusról hall. A kritikus hajlamos akár odáig is merészkedni gondolatban, hogy puszta irodalmi felvetéssé degradálja a témát, és egyszerű statisztika alapján – az elmúlt egy-két évben vagy egy tucat hasonló problémával foglalkozó hazai kortárs regény jelent meg Kiss Noémi Sovány angyalaitól Hercsel Adél Láthatatlan poklán és Kalapos Éva Veronika F mintjén keresztül Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című regényéig – gyártson „már megint…” kezdetű előítéleteket. Már megint ugyanaz a lemez, egy bántalmazásokkal, megcsalásokkal, megszégyenüléssel, bűnnel és bűntudattal kitapétázott korkép, melyet az e témájú írások csak tovább színeznek, cizellálnak. És ha jók, ha igazán jók, csak akkor érzékenyítenek, nyitnak kapukat, programoznak újra hozzáállásokat.

Molnár T. Eszter két dolgot nagyon tud: egyfelől olyannyira átlényegül a szereplőivé, hogy már-már dokumentarista hitelességgel bocsátja útjára az egyébként számtalan valós történetből összeillesztett fikciót; másfelől pedig érti és beszéli az irodalom nyelvét, ekképpen az egyes szám első személy ellenére elemel a realitástól, épp csak annyira, hogy kellő távolságból lehessen szemlélni a fent taglalt problémakörök szinte mindegyikét. Korábbi regényében, a Szabadesésben már láthattuk, milyen érzékenységgel képes belebújni egy negyvenes ügyvéd apa bőrébe, de hogy egy regényen belül is váltani tud a mindvégig egyes szám első személyű Terézek személyiségeinek hangjai között, az már-már írói bravúr. Adott egy lemoshatatlan bűn, egy gyerekkori abúzus – apa barátja, aki alázatosan kérdez, közben a nyakába liheg a lánynak –, és három Teréz, három életalternatívával, melyek a test könyörtelen emlékezete révén érnek össze. Az egyik Teréz a megcsalatottságában, megalázottságából Dina lányával külföldre menekülő idősgondozó; a másik a szintén külföldön, csak épp egy falusi idillben élő orvosnő, aki a megtörhetetlen és elviselhetetlen, „minden rendben” hallgatásából veti magát, szintén Dinával, egy nála is migránsabb arab fiú karjaiba; a harmadik pedig a magányos patológus. Egy olyan Teréz, aki a folyamatos erőszakból csak az egyedüllét védelmébe menekülést látta megvalósíthatónak. Gyereke nincs, ha lenne, Dina lenne. Mindhárman elhagyták a hazájukat, hogy idegenek között keressék a szabadság és a felejtés lehetőségét. Hogy három nyelven hallgathassák el a gyerekkor emlékeit és állíthassanak mementót az életükkel egy trauma élethosszig tartó utóéletének.

A Teréz afféle példázat megannyi Terézről, akik azt képzelik, hogy a szerelem kénytelen-kelletlen agresszióval, fájdalommal és meg nem értettséggel jár. Megannyi Terézről, akik inkább elhagyják a hazájukat és dadognak életük végéig egy idegen nyelven, csak hogy ne szembesüljenek vele nap mint nap, mennyire mélyen és fájdalmasan hallgatnak az anyanyelvükön. (Prae, 2019. 202 o.)