Előfizetés

Hallgatni anyanyelven (Molnár T. Eszter: Teréz vagy a test emlékezete)

CS. O.
Publikálás dátuma
2019.11.16. 10:05

Helyes kislány vagy, mi a kedvenc tárgyad? Beszélgetsz velem? – Amikor apa barátja egy regény kezdő soraiban alázatos, kissé lihegős hangon ilyeneket kérdez egy kislánytól, automatice görcsbe rándul az ember gyomra, és nem csak a téma terheltsége okán. Mert egyfelől persze tudjuk, hogy vannak az életnek azok a nem kellene, hogy legyenek, kibeszélhetetlenül kegyetlen, szégyenpecsétes, mély sebeket vájó velejárói, melyeken, ha már megestek, ugyan semmi, még a legharciasabb #metoo-mozgalom sem enyhít, viszont a bűn leleplezésével legalább a titok nem nehezedik teljes súlyával az áldozatra. Másfelől kellemetlen újra és újra szembesülni azzal a végtelenül nyomasztó tehetetlenséggel, ami önkéntelenül is hatalmába keríti az embert, ha gyerekmolesztálásról, családon belüli erőszakról, tettleges vagy akár „csak” manipulatív, szóbeli abúzusról hall. A kritikus hajlamos akár odáig is merészkedni gondolatban, hogy puszta irodalmi felvetéssé degradálja a témát, és egyszerű statisztika alapján – az elmúlt egy-két évben vagy egy tucat hasonló problémával foglalkozó hazai kortárs regény jelent meg Kiss Noémi Sovány angyalaitól Hercsel Adél Láthatatlan poklán és Kalapos Éva Veronika F mintjén keresztül Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című regényéig – gyártson „már megint…” kezdetű előítéleteket. Már megint ugyanaz a lemez, egy bántalmazásokkal, megcsalásokkal, megszégyenüléssel, bűnnel és bűntudattal kitapétázott korkép, melyet az e témájú írások csak tovább színeznek, cizellálnak. És ha jók, ha igazán jók, csak akkor érzékenyítenek, nyitnak kapukat, programoznak újra hozzáállásokat. Molnár T. Eszter két dolgot nagyon tud: egyfelől olyannyira átlényegül a szereplőivé, hogy már-már dokumentarista hitelességgel bocsátja útjára az egyébként számtalan valós történetből összeillesztett fikciót; másfelől pedig érti és beszéli az irodalom nyelvét, ekképpen az egyes szám első személy ellenére elemel a realitástól, épp csak annyira, hogy kellő távolságból lehessen szemlélni a fent taglalt problémakörök szinte mindegyikét. Korábbi regényében, a Szabadesésben már láthattuk, milyen érzékenységgel képes belebújni egy negyvenes ügyvéd apa bőrébe, de hogy egy regényen belül is váltani tud a mindvégig egyes szám első személyű Terézek személyiségeinek hangjai között, az már-már írói bravúr. Adott egy lemoshatatlan bűn, egy gyerekkori abúzus – apa barátja, aki alázatosan kérdez, közben a nyakába liheg a lánynak –, és három Teréz, három életalternatívával, melyek a test könyörtelen emlékezete révén érnek össze. Az egyik Teréz a megcsalatottságában, megalázottságából Dina lányával külföldre menekülő idősgondozó; a másik a szintén külföldön, csak épp egy falusi idillben élő orvosnő, aki a megtörhetetlen és elviselhetetlen, „minden rendben” hallgatásából veti magát, szintén Dinával, egy nála is migránsabb arab fiú karjaiba; a harmadik pedig a magányos patológus. Egy olyan Teréz, aki a folyamatos erőszakból csak az egyedüllét védelmébe menekülést látta megvalósíthatónak. Gyereke nincs, ha lenne, Dina lenne. Mindhárman elhagyták a hazájukat, hogy idegenek között keressék a szabadság és a felejtés lehetőségét. Hogy három nyelven hallgathassák el a gyerekkor emlékeit és állíthassanak mementót az életükkel egy trauma élethosszig tartó utóéletének. A Teréz afféle példázat megannyi Terézről, akik azt képzelik, hogy a szerelem kénytelen-kelletlen agresszióval, fájdalommal és meg nem értettséggel jár. Megannyi Terézről, akik inkább elhagyják a hazájukat és dadognak életük végéig egy idegen nyelven, csak hogy ne szembesüljenek vele nap mint nap, mennyire mélyen és fájdalmasan hallgatnak az anyanyelvükön. (Prae, 2019. 202 o.)

Falcsik Mari: Két részlet a Cirkuszkocsiból

Falcsik Mari
Publikálás dátuma
2019.11.16. 10:05

Gyóntatófülke, ahol a pap is te vagy Apánk nem hitt a telefonban. Jó hangosan beszélt bele, és arányosan hangosan ahhoz, mennyire volt távol az illető a vonal másik végén. Goldschmied úr, a gázszerelő szintén a fővárosban lakott, csak a túlsó, a pesti oldalon, külsőbb kerületben. Apánk tehát középhangosra állította a hangját, úgy jelentkezett be a mesternél, akkoriban szinte naponta, mikor 1973-ban bevezettette a gázfűtést a cserépkályháinkba, csaknem ötvenévesen végképp megunva, hogy a 80 literes mosófazekat a hátára kapva cipelje föl a negyedik emeletre a tűzifát és a szenet, ha rossz a lift. A lift – egy gyönyörű, méltóságteljes, tükrökkel körberakott mahagóni kasztli, mint egy gyóntatófülke, ahol a pap is te vagy – állandóan rossz volt. Apánk a mester nevét mindig elnyújtott magánhangzókkal ejtette: „Jó napot kívánok, Góldsmíd úr, itt Falcsik József beszélek!” Öcsém tizennégy volt, én tizenhét – a nővérünk tizennyolc és fél, de ő komoly, tisztelettudó, jó gyerek volt mindig. Mi, két, iróniára fogékony enfant terrible, mérhetetlenül jól szórakoztunk. Kibírhatatlan volt, röhögtünk, mint a fakutya, eltanultuk tőle a magánhangzónyújtást meg ezt a 3+1. személyű alany-állítmány egyeztetést, és a legképtelenebb élethelyzetekben próbáltuk alkalmazni, jónapotkívánok, bóltós úr, itt Falcsik Mari kérek hat kiflit és két liter tejet, meg jónapot kívánok, ósztályfőnők úr, itt ifjabb Falcsik József nem tudok holnap iskolába menni. Apánk végigsegédmunkáskodta Góldsmíd úr mellett az egészet. Kályhát bontott, téglát vésett, csőbilincseket vakolt a falba, beszerzett, cipelt, amit csak rendelt a mester. Loholt, izzadt, munkásruhába bújt, még micisapkát is húzott a fejére, azt föltolva törölgette kormos-csatakos homlokát. Irtó vicces volt, kevésszer láttuk e formájában, ezt a jelmezt korábban talán kizárólag a tüzelővel megrakott mosófazék tiszteletére öltötte magára. A munkálatok végeztével a szakértői különmunkái, újító tervei díjából egy összegben zsebből kifizette a mestert. Ezzel Góldsmíd úr, nagyon elégedetten, el is tűnt az életünkből, vissza ama külső pesti kerületbe, ahonnan apánk előkerítette. De ott volt még a KIK, a kerületi ingatlankezelő, amit akkor már IKV-nak rövidítettek, de apánk – a történelmi tények megőrzése érdekében, ahogy a háború előtti utca- és térnevekhez, ennek is ragaszkodott az eredeti nevéhez –, ahonnan valami elenyésző részét vissza lehetett harcolni a nem kicsiny befektetésnek. Más hangok jöttek a telefonasztalka felől, például mindjárt halkabbak, hisz az a kerületi iroda alig volt kétutcányira tőlünk. „Jó napot kívánok, Aracs elvtárs, itt Falcsik József keresem a fűtéskorszerűsítési befektetésünk visszatérítési ügyében” – jelentkezett be differenciáltan a társadalom működésére érzékeny apánk, végeláthatatlan küzdelmeinek e szakaszában. Mi röhögőgörcsök közt állapítottuk meg öcsémmel, hogy Aracs nevében nincs alkalom hosszú magánhangzót használni, ráadásul az elvtárs szót sem lehet igazán elnyújtva mondani, hacsak nem két ee-vel az elején. Apánk karácsonyra már a visszatérítést is kiküzdötte, abból lettek az ajándékaink és az új bútorok. Jött a tél, a szobákban egyenletes finom meleg volt, friss fényben ragyogott az apánk által a fölfordulást követően már csaknem teljesen végigcsutakolt lakás, szánkázott a téli nap a világos, tetszetősen korszerű bútordarabokon, nővérünknek nagyon tetszettek. Mi az öcsémmel gyártottuk tovább csípős kis sziporkáinkat, apánk pedig – ki tudja, pedagógiai célzattal-e, vagy csak mert ott unta el – odahagyva családjának egy-két kupac téglaportól vörös sittet, anyánk minden duzzogása ellenére fogta magát, és elment szent hegyére, a Mátrába két hétre, mert az télen nagyon szép. Meg tudom érteni. Mégiscsak biztató gondolat Hány romantikus üzlethelyiség-ablak mellett vezetett el az út? A XII. kerület tele volt pincelakásokkal, ablakaik ott futottak el fehér zoknis vagy fekete csizmás lábunk mellett, előttük lóbáltuk iskolatáskáinkat. Némelyiket stílusosan befutotta a vadszőlő, ezek ősszel gyönyörűek lettek, szedtük róluk a vörös meg sárga leveleket, eszünkbe se jutott, hogy a levelek mögött laknak. De voltak csúfak is, sőt visszataszítóak, belül riasztóan mocskos bútorvászonnal vagy összeragasztgatott újságpapírral takargatva, ezekre ránézni sem volt jó, vigyáztunk, eszünkbe se jusson, hogy ezek mögött laknak. Volek Antaléké kivétel volt: hatalmas dupla osztott üveg kirakat, olyan nagy ablakközzel, hogy elfért benne egy egész télikert. Ez mélypince volt, dupla vasajtóval, meredeken és végeláthatatlanul lefutó széles lépcsősorral, ami magas, tágas terembe ért le valahol a homályló mélyben. A téres ablakközben nemcsak az óriás izzadt levelek, indázó kacsok, fenyegetően fölfelé bökő kaktuszlevelek meg az örök pára fért el, hanem a lakásból is néhány szép, ködlő töredék, fakószínű, mesésen vonzó détail-ok, életképek a foteljában újságot olvasó Volek Antall-lal és épp kávét hörpintő asszonyával, vagy csak a szőnyeg, a komód, a fotelkarfa mozaikdarabja. Nem lehetett nem benézni. Volek Antalnak amúgy egyszerű volt ilyen szép otthont teremteni: miután megöregedett és abbahagyta az örökös cipősarkalást, csak el kellett adnia a gépeit-szerszámait, és leragasztania a táblán a neve alatt a „cipészmester” szót, lebontani az elválasztófalat, és kényelmesen elrendezkedni a feleségével a tágas szuterénban, ahol eddig a műhely is működött, meg a bolt is. A leragasztott szó helyére, a fehér szalagra, minden félreértés elkerülése végett ráírta, csupa nagybetűkkel: MAGÁNLAKÁS. Volek Antal pöttöm emberke volt, a felesége is kisnövésű.
A családnevük valahogyan a Velorex szót idézte fel, az impregnált vászon karosszériájú, púpos – mintha maga is rokkant – autócska márkanevét. Hogy volt-e ilyenjük vagy sem, arra már nem emlékszem. De végül is miért lett volna egy ilyen fürge járású, energikus emberpárnak? Ahányszor túl kíváncsian hajolt oda az ember az osztott ablak kockájához, hogy kilessen magának valami varázslatos kis részletet aznapra, Volek Antal apró alakja csak villant egyet lent a lépcső alján, és máris ott állt az ember hátában, mutogatva és kiabálva is a lényeget: hogy ez MAGÁNLAKÁS! Ilyenkor az ember bocsánatot kért, és mielőtt eloldalgott volna, meghallgatta Volek Antal egykori cipészmester teljességgel jogos erkölcsi tanításait, melyek a sértett részéről mindig olyan békülékeny hangon végződtek, mintha mindkét félnek minimum egy tisztes szinttel az utca fölött nyílnának az otthona ablakai – és így végül mindig helyreállt a világ okos rendje. A tragédia nagyon egyszerű kis eset volt, és még annál is egyszerűbben következett be: egy napon, mikor valami kedves dalom éneklésébe feledkezve, táskámat a ritmusára a szokottnál is lendületesebben lóbálva haladtam el a Volekék dupla ablakában párálló kis dzsungel előtt, ami ezúttal nem tudta elrabolni a figyelmemet, úgy belemerültem abba a dalba, a táskám egy erősebb taktusnál meg találta ütni az ablaküveget. Volek Antal annyira hirtelen termett ott előttem, hogy most már egészen biztos lettem abban, amit addig is sejtettem persze: ez a bácsi nem egy kiérdemesült cipész, hanem egy mágikus erővel bíró törpe. Igen, csakhogy ezt a mágikus erőt most ellenem akarja fordítani. Elátkoz, kaktusz leszek az ablakában. Ennél sokkal prózaibb dolog történt: rám üvöltött, mondjam meg a nevem. Ijedtemben megmondtam. Aztán, hogy hova járok, melyik osztály, ki az osztályfőnököm. Ezt is mind sorra bevallottam. Mire azt kiabálta, én vagyok az utolsó csepp az ő poharában, holnap bemegy az iskolába, és a legszigorúbb büntetést kéri, amit csak kaphatok, hogy ez örökre elriassza az összes büdös kölköt a további vandalizmustól, melynek az ő otthona a céltáblája. Ezzel elkezdődött a rettegés kora. Egy kisgyerek annyi mindentől fél – én ugyan már elég korán tudatosan a szorongásmentesség pártjára álltam, próbáltam a magam módján a homo sapiens faj fejletlen példányaként is jól érezni magam ezen a sártekén, de mind gyakrabban kellett belátnom, hogy ez, bár elérhető, de valódi folyamatossággal nem fenntartható állapot. Volek Antal fenyegetései nyomán először csak az iskola felé menni volt pokoli dolog: mintha tüzes köveken lépdelne az ember. Aztán, ha reggel semmi nem történt, egész nap lesni, vajon megjelenik-e a kis alak kicsöngetéskor az osztályajtóban. Aztán, ha végre föl lehetett sóhajtani a tanítás végén, akkor hazaosonni, persze megint az utca másik oldalán, ahogy már reggel idefele is. Nos, ekkor lehetett – ha a leckeírást nem számítjuk – kicsit hátradőlni, egész az elalvásig. Mert akkor jöttek a rémálmok. Volek Antal izzó mutatóujja, amivel tekergő liánná varázsol. Szegény Kati néni, bájos tanítónőm többszörösére nőtt inkvizítorfeje. Az ítélet. A szüleim, balról, az álom szélén, jelentéktelenül, de aztán apám kilép, és egyetért elítélőimmel. Anyám sír, de nem mond semmit, csak a szeméből látom, hogy ő nincs ellenem, viszont a tekintete azt is megüzeni, hogy tenni nem tud semmit. És ez így ment heteken át. Míg egy szép napon, a közért egyik polcánál álltam épp, számoltam, a megszokott tej-kenyér bevásárlás ma hány fillért hagy nekem csokira, amikor váratlanul, ismét az emberfeletti képességre valló hirtelenséggel, kinőtt a földből mellettem Volek Antal, aztán előtűnt mögüle a neje is. Zavaromban levettem a polcról egy Melódiát – nagy kedvenc, drága, ritka csemege –, pedig még ki se számoltam, jut-e rá tényleg. Hö – bökött oda Volek Antal –, azt az asszony is nagyon szereti! Mire lassan bejárta az utat a fejemben a gondolat, hogy ezt most akkor kiengesztelő ajándékul oda kell adjam a néninek, addigra ismét elnyelte őket a föld. De az álmok, a reggeli rettegő menet, az egész napos szorító izzadás megszűntek. Sose voltak, állapítottam meg magamban, csak én csináltam őket. Akkor biztosan lehet nem csinálni is, vontam le, tán kissé túl gyorsan, a következtetést. És ez, bár igazában soha nem sikerült megtalálni a gyakorlati kivitelezése és rutinba állítása módjait, mégiscsak biztató gondolat volt.

Mester Györgyi: Megállók (novella-szekvencia)

Mester Györgyi
Publikálás dátuma
2019.11.16. 10:05

I.   Nyirkos, szúrós ködtől csepegő, novemberi este. A villamosmegálló léchiányos padján szakadt ruhájú férfi kornyadozik. Mellre hanyatló fejjel, magába roskadtan ül. Szeme csukva, mintha levegőt se venne, mintha nem is tudna magáról. Nem részeg. Hogy eszméletlenre igya magát, arra nem telne. Beteg. Elesett, gyenge. Párja előtte toporog, hozzá-hozzányúl, halk szavakkal korholja, szidja. „Térj magadhoz, így nem maradhatsz, megfagysz.” Az arcát paskolja, a fejét emeli, lökdösi, a ruhájánál fogva próbálja felrángatni, hiába. A férfi szinte elalélt. Talán már nem is él, hiába a keltegetés. A megállóban jönnek-mennek az utasok. Leszállnak, felszállnak a járműre. Aki teheti, nagy ívben kikerüli a padon ülőt, van, aki hátat fordít, hogy ne is lássa, mi történik. A nő tehetetlen. Semmi nem használ. Körülnéz. A pad mögötti járdán tócsát világít meg a lámpafény. Odamegy, megmeríti kezét a sáros lében, a vizet párja arcába locsolja. Mossa, paskolja az arcát. Mindhiába. A férfi nem mozdul. Összegörnyedt testét csupán a mozdulat görcse tartja egyben, különben eldőlne. Feje a rángatásra sem reagál, újra meg újra a mellére csuklik. A nő oda-vissza jár, a tócsa és a férfi között. Már dühvel pofozza az arcát, tépi a kócos hajat, de nincs változás. A tócsa zavarossá válik a sok meregetéstől, a felkavarodott sár feketére festi az előbb még ragyogó vízfelszínt. Sáros, gyászos feketébe hajlóra.     II. Már többször éjszakázott abban a buszmegállóban, és még soha nem történt baj. Ezért is választotta, a közeli zsúfolt hajléktalanszálló helyett, éjjeli menedékül. Tél volt, de az enyhébb fajtából. Ami kevés hó hullott, az el is olvadt azonnal. A kerekes székkel simán lehetett közlekedni, és azért vigyázni is megtanult már magára. Közel húsz éve élt az utcán, tudta, mit tehet meg és mit nem. A műanyag falú bódé legvédettebbnek tűnő sarkába vackolta el magát. Behúzott kézifékkel nyugodtan alhat, így álmában még véletlenül sem gurul ki az úttestre. Vastag kabátját összébb húzta, a pokrócot eligazította béna lábain, és már majdnem jó éjszakát kívánt magának, amikor csendesen szállingózni kezdett a hó. Amikor esni kezdett, még nem érezte a hideget, ahogy azonban egyre jobban szakadt, már fázott. Hamarosan össze-összekoccantak a fogai. Hidegérzetét a sűrű pelyhekben hulló hó látványa csak fokozta. A csillagtalan ég mélysötét palástot borított fölé, amelynek feketeségén a zuhogó hófehér pelyhek csak szemernyit enyhítettek. A szél is feltámadt. Hordta a havat, ami már szinte vízszintesen esett. Hamarosan az úttest sem látszott. Jobbnak látta kioldani a kéziféket. Nem sikerült. A karja erős volt, tehát nem benne volt a hiba, de azzal nem számolt, hogy a szakadatlan hóesésben erősen lehűlt a levegő. Ahogy vastagodott a hótakaró, a hőmérséklet fokozatosan fagypont alá süllyedt. A kézifék befagyott. Akárhogy erőlködött, a kerekes szék meg se mozdult. A hó először csak a kocsi kerekeit ostromolta, majd elérte örökös mozdulatlanságba dermedt, béna lábait is. Arra gondolt, ha most jönne egy autó, netán egy gyalogos, talán észrevennék, hogy bajban van. De későre járt, egyetlen taxi, egyetlen ember sem tűnt fel az utcán. Még éjszakai buszjáratra se számíthat, hiszen éppen emiatt, a nyugodt pihenés reményében választotta a félreeső zugot. A hótakaró közben elérte a derekát. Először úgy érezte, mintha még melegítené is. Mint a mezőkön a vetést. Ha betakarja a hó, nem fagy ki az elvetett mag. Amikor a melléig befújta a hó, már jócskán megbánta, hogy nem a szállóra ment aludni. Inkább lopják el azt a kevés cókmókját, azt azért túl lehet élni. A szél arcába vágta a havat, az apró jégszilánkok szinte perzselték a bőrét. Hamarosan úgy érezte, levegőt se kap. Hiába hadakozott, kezével fedte volna orrát, száját, tehetetlen volt: a hó változatlan intenzitással szakadt, mintha soha nem akarna alább hagyni. Amikor a sapkáját is befedte a hó, s a leheletétől megolvadt lé jeges kérget fagyasztott az arcára, egyszerre elálmosodott. Mire megvirrad, eláll a hóesés és a kézifék is kioldódik, gondolta, még mielőtt elszenderült. Hajnalra valóban elállt a hóesés. A hókotró sofőrje erősen furcsállotta a buszmegálló sarkában tornyosuló, valószínűtlenül nagy hókupacot. A kikandikáló cipőorra épp csak egy pillantást vetett, mielőtt továbbhajtott volna, hogy folytassa az utak megtisztítását a hamarosan induló forgalom számára. Összeborzadt a gondolattól, hogy valaki netán mezítláb mászkál ebben a cudar időben.    III. A nő a tavaszi zápor elől menekült be a buszmegálló műanyag borítású, védett ölébe. Fedél alá érve aprólékosan vizslatta a ruházatát, nem érte-e valami károsodás. Pillantása lentről felfelé futott a testén, kezdve a cipővel. Elégedetten konstatálta, az elegáns cipő ugyan besározódott, és a nadrágja szára is csatakos lett kissé, de hál’ istennek, a drága háromnegyedes bőrkabátnak csak az ujján csillogott pár esőcsepp. Pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, szakadt az ég sűrű leve. Ezután az esernyőjét vette szemügyre, de mielőtt körbeforgatta volna, hogy lerázza róla a vizet, oldalra nézett, nehogy valakit lefröcsköljön. Csak ekkor vette észre, nincs egyedül. A megálló sarkában, zugban megbújó félénk vadként, egy másik nő állt. A kinézete korántsem volt olyan magabiztos, mint az ernyősé. Láthatóan nem várakozott, inkább meghúzódott a borult ég által leárnyékolt, félhomályos sarokban. Öltözete több mint szokatlan volt, ugyanakkor nem nélkülözött némi praktikusságot. Pamut harisnyanadrágba bújtatott lábfejére ráadásnak zöld bokazoknit húzott, lábán – a nedves idő ellenére – nyitott, piszkosszürkére kopott fehér fapapucs otrombáskodott, vastag szoknyája ott harangozott csontos térde magasságában, rajta éktelenkedett még egy kötény és egy oldalt megkötött, rózsaszín kendő. Felső ruházata legalább háromrétegű volt, egymást túllicitálva lógtak a derekán, ferdén, kancsalítva, a sárga trikó, a piros pulóver meg a szürke színű, kinyúlt kardigán. Fekete, rövid haja nedvesen, kócos hullámokban tapadt a fejére, bőre azonban tiszta volt, simán feszült időjárástól barnára cserzett arcára. Nem volt nála se csomag, se táska. Ő nem aggódott a ruházata miatt. Közömbösen bámult kifelé az esőbe, mely változatlan intenzitással szakadt. A jól öltözött asszony is az esőt nézte, de távolról sem olyan érdektelen bámészkodással. Arcára volt írva, valójában gyönyörködik az égből patakzó vízözönben. A lezúduló sűrű, kemény cseppek apróbb-nagyobb köröcskéket, örvényeket rajzoltak maguk köré, az aszfalton hömpölygő áradat tetejére. Pillantása ekkor távolabbra, a ködből kibontakozó hegyek felé révedt, képzeletben maga elé vetítve a tavaszi erdők zöldjét, az erdő fáinak, cserjéinek, összességükben áttetsző fátyolt alkotó, szilvamag nagyságú zsenge levélkéit, amint éppen nagy locspoccsal fürdeti őket az anyatermészet… Micsoda jót tesz ez a nagy eső az agrikultúrának! Gazdag gabonatermés várható az idén… Mintha olvasott volna erről valamelyik lapban. A gondolattól szinte az orrában érezte a frissen sült kenyér illatát, és nyelt egyet. A másik asszony egyre fokozódó elkeseredéssel nézte a szűnni nem akaró zuhatagot. Kátránypapírral fedett lombkunyhójukra gondolt, ahol társával éjszakázni szoktak. Ebben a nagy felhőszakadásban bizonyára mindenük elázik, hiába mondta a férfinak, hogy muszáj keríteniük valami nagyobb nejlonzsákot, esetleg többet is, és biztosítékul ráteríteni a búvóhelyükre. Tavaly ősszel is, a nagy esőkben mindketten összeszedtek egy-egy tüdőgyulladást, a párját majdnem elvitte. A fák meg… Még igazán ki sem lombosodtak, kopár, száraz kórónak tűnnek, az apró levelek pedig nem fogják fel az esőt. Vacak, nyamvadt kis levelek, minden vizet áteresztenek, egyenest a nyakukba hullik az áldás. Milyen nehezen fog megszáradni a rajta lévő, többrétegű nedves ruha! A cipője is teljesen átázott. Pedig, tetszik, nem tetszik, ezt kell viselnie egészen télig. Talán még a sár is elönti őket. Hiába polcolták fel az ennivalót, az a kis száraz kenyér meg fog penészedni. Elfordult, és kiköpött az úttesten piszkos áradatként levonuló vízbe. Közben, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, elállt az eső. A hegyek felől még gomolygott a köd, a megázott aszfalt azonban már száradva gőzölgött, és az égen felsejlett egy halovány szivárvány. Megjelentével egy időben, mint egy látomás, feltűnt a kanyarban az autóbusz. A jól öltözött nő felszállt, a másik pedig elindult. Gyalog, ugyanabba az irányba.