A világméretű elhízásjárvány szó szerint és átvitt értelemben is súlyos következményekkel jár. Az OECD adatai szerint a kövérség nemcsak az egészségben eltölthető évek számát csökkenti, de megterheli az egészségügyi ellátórendszert, és mérsékli a GDP-t is. A szervezet előrejelzése szerint az Egyesült Államokban 4,4, Németországban 3, Olaszországban 2,8 százalékkal lehet alacsonyabb emiatt a nemzeti összjövedelem a következő harminc évben. Magyarország esetében az elhízás miatt prognosztizálható veszteség 4,1 százalék lesz. Az OECD elhízás-rangsorát az USA, Chile és Mexikó vezeti, Magyarország 30 százalékos eredménnyel, az ötödik helyen áll, ami az EU-tagállamok közül messze a legrosszabb mutató). Az elhízás nemcsak közvetlenül öl, hanem számtalan krónikus és halálos betegség kockázatát növeli. Így például a kövér embernek magas a vérnyomása, gyakran kezelik cukorbetegséggel, asztmával. A zsírszövet ugyanis a tüdőbe is beépül és gyulladást okoz.
Túlsúllyal élni a „belehalás” előtt sem jó. Az elhízás nem egyéb, mint a test zsírtöbblete. Oka általában az, hogy az ember több kalóriát fogyaszt, mint amennyire a napi életviteléhez szüksége van. A többletzsír „átrajzolja” az ember általános megjelenését, testi-lelki állapotát. A túlsúlyosok mozgása elveszíti a harmóniáját, ízületeik gyorsabban és fokozottan kopnak. Emiatt gyakran fáj a csípőjük, térdük. Kisebb kapatótól is gyorsan kifulladnak. Rosszul és zajosan alszanak.
A többlettömeget cipelőkkel szemben az emberek előítéletesek, gyakori céltáblái a rossz tréfáknak. A munkaerőpiacon is erős a hátrányuk sovány társaikkal szemben. Az elutasítottságuk miatt csökken az önbecsülésük. A kövérségtől való rettegés mélységét mutatja az az amerikai vizsgálat, amelynek során a megkérdezettek csaknem fele a „Mitől fél a legjobban?” kérdésre azt válaszolta: „az elhízástól”. Ez a félelem talán nem is alaptalan, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már évekkel ezelőtt figyelmeztetett, hogy az elhízás járványos méreteket öltött világszerte, és immár többen halnak meg a kövérség okozta betegségekben, mint éhezésben. Az európai országokban a lakosság 60 százaléka, a gyerekek 20 százaléka túlsúlyos. A KSH egészségfelmérése szerint nálunk még az európai átlagnál is rosszabb a helyzet, mert a magyar lakosság kétharmadának van jelentős feleslege.
A felnőttek elhízása világszerte a 80-as, 90-es években gyorsult fel. A jelenség legfőbb oka az életkörülmények változása, amelynek révén felerősödik a genetikai hajlamok hatása is. Méghozzá jelentősen: míg egy európai vizsgálat szerint a 60-as években két átlagos magasságú 35 éves férfi közül a hízásra hajlamos csupán 3,9 kilogrammal volt nehezebb, mint a genetikailag karcsú, addig ma két ilyen átlagember tömege között a különbség már 13,9 kilogramm.
Az elhízás okai összetettek. Az ipar egyre nagyobb tömegben kínál finomított nyersanyagokból készült földolgozott ételeket, amelyekből sokkal könnyebb túl sokat enni. Forgács Attila és szerzőtársai a Magyar Tudomány egy korábbi számában rendszerezték azokat a lelki tényezőket is, amelyek nem engedik abbahagyni az evést akkor sem, amikor az ember már jóllakott. Tanulmányuk szerint a mai ember táplálkozását már nem az éhség illetve a jóllakottság szabályozza. Az evésre már nem csak olyan belső kényszerek késztetnek mint a leesett vércukorszint, a hideg, a szomjúság, hanem a kívülről támadó reklámok, vagy a nagy családi összejövetelek. A természetes kontrollt már a legkisebbeknél felülíródik, amikor olyankor is evésre biztatják őket, amikor egyébként nem éhesek. Így mire felnőnek, számukra az étel már szinte univerzális megoldókulcs lesz: esznek örömükben, esznek bánatukban, esznek, ha magányosak, s esznek, ha végre jó társaságban lehetnek. A tanulmány szerzői szerint a kövér embernek valójában nem is a teste, hanem a lelke éhes. A kalóriákat számlálgató testsúlycsökkenése eleve kudarcra van ítélve, ha nem képes a lelki tényezők kontrolljára. A mai ember problémái elől könnyen menekül az evésbe. Az étel nemcsak a rossz érzéseket tompítja, de fölerősíti a pozitívakat is. Forgács Attiláék tanulmánya is emlékeztet arra a korábbi kutatásra, miszerint az élelmiszervásárlások több mint kétharmada nem tervezett, nem tudatos, csupán pillanatnyi benyomások hatására történik. Ami ugyancsak bizonyítja, hogy az elhízás elleni sikeres küzdelemhez kevés az akarat.
A soványabb testre vágyakozók nincsenek könnyű helyzetben. Vannak például olyanok, akik képtelenek abbahagyni az evést. Az ilyen ember társaságban általában csak annyit eszik, mint a többiek. A kontrollálatlan evésrohamok többnyire akkor jönnek, amikor egyedül vannak, gyakran este, éjszaka. Mivel náluk ilyenkor sem alakul ki a teltségérzés, akár a rosszullétig is túleszik magukat. Ezeket a falásrohamokat kiválthatja sok minden: stressz, szorongás, depresszió, vagy a negatív érzelmekkel való napi küzdelem is.
A változtatni akarók leginkább önmagukra számíthatnak. Az orvosok gyakorlatilag mindenkinél ugyanazt sulykolják: ha kövér, fogyjon le. Ha sovány, tartsa meg a súlyát. Ez pedig rendre kevésnek bizonyul a hétköznapi életben az eredményes súlycsökkentéshez. A fogyási kísérleteknek az esetek 95–98 százalékában kudarc a vége. A kúráknak nekifutók kétharmada a végén többet nyom a mérlegen, mint amit elvesztett. Már 1969-ben igazolták a kutatásokkal, hogy a testtömeg mindössze 3 százalékának elvesztése 17 százalékkal lassítja le az anyagcserét. Így aki egyszer belekezd valamilyen energiacsökkentő kúrába, annak a normál súlya megtartása élethosszig tartó napi küzdelemmé válhat.
A Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) tavaly pontokba szedett ajánlást tett közzé a fogyni vágyóknak. Szerintük ahhoz, hogy ki-ki a maga súlyánál lehessen, nem csak mértékletesebb és változatosabb étkezés, meg aktívabb életvitel kell hanem jobb alvás, ritmusosabb életvezetés, a konfliktusok korai oldása, az élmények keresése, illetve a mérgek és stimulánsok lehetőség szerinti kerülése is.
Szégyenteljes statisztika
Mi mást tennénk az élelmiszerrel, mint hogy megesszük? A többség talán így gondolja, a valóság azonban más: a megtermelt mennyiség jelentős hányada élelmiszerveszteség és élelmiszerpazarlás áldozata lesz, világszinten évente 1,3 milliárd tonna élelmiszert nem fogyasztunk el. Ránézésre is sok, de nincs mihez viszonyítani - az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO számításai szerint a világon összesen megtermelt élelmiszer egyharmada megy a szemétbe.
Miért baj ez?
Bár 1961 és 2000 között a világ népessége 98 százalékkal nőtt, az előállított élelmiszer mennyisége 146 százalékkal lett több, tehát a rendelkezésre álló élelmiszerből másfélszer annyi ember táplálkozhatna, mint most. Ma világszinten mégis rengeteg ember éhezik, főleg a fejlődő országokban. 2015 óta ez a szám nem csökkent, hanem a korábbi kedvező tendencia után lassú, ám folyamatos növekedést mutat. 2018-ban 820 millióra becsülték azoknak az embereknek számát, akik nem tudtak eleget enni, 811 millióról nőtt ennyire három év alatt. Ráadásul további 2 milliárd ember nem jut elég mikrotápanyaghoz, tehát nem hal éhen, de alultáplált (miközben ugyanebben az időszakban az elhízás is tetemes növekedésnek indult).
A nagyarányú élelmiszer-veszteség hatalmas gazdasági, környezeti károkat is okoz. „Fölösleges üvegházgáz-kibocsátást, a víz, az energia, a műtrágyák, és nem utolsósorban a talaj fölösleges és kevéssé hatékony felhasználását eredményezi. Csökkenti a kisgazdálkodók jövedelmét, és arra kényszeríti a nem tehetős fogyasztókat, hogy jövedelmük nagyobb részét költsék a szükséges napi kalória bevitelére" - hangsúlyozta a Világbank tanulmánya 2014-ben.
A fogyasztó a hibás?
A Világbank elnöke, Jim Yong Kim külön is felhívta az adatokra a figyelmet, amikor a szégyenteljes statisztika kifejezést használta. De kinek a szégyene? Csak a fogyasztóké, akik túl sokat vesznek, aztán nem eszik meg, vagyis pazarolják az élelmiszert? Nem, a náluk jelentkező kár csak a hatodik a sorban, mert létezik olyan élelmiszerveszteség is, ami a termesztés, termelés, feldolgozás, csomagolás és kereskedelem során keletkezik.
Míg Európában évente fejenként 280 kilogramm élelmiszert nem használunk fel, amiből 190 kilogramm még akkor keletkezik, mielőtt a termék a fogyasztóhoz érne, ez a szám nagyon másképp néz ki például Dél- és Délkelet Ázsiában. Ott összesen 125 kilogramm élelmiszert nem használnak fel évente, amelynek még jelentősebb része (110 kilogramm) keletkezik még azelőtt, mielőtt a fogyasztóhoz érne, és 15 kilogramm a fogyasztónál.
Az élelmiszerveszteség és élelmiszerpazarlás legnagyobb részéért a fejlett világ felelős. A fölöslegesen megtermelt élelmiszerhez kapcsolódik az üvegházhatású gázok kibocsátásának 8 százaléka, és a világ mezőgazdasági területeinek 30 százalékát, 1,4 milliárd hektárt az el nem fogyasztott élelmiszer termelésére használunk. – Kassai Melinda írása a Népszavának
