Még akkor sem mondanám, hogy tuti a ma esti siker Cardiffban, ha a játékosnevelés ugyanolyan jól menne a huszonegyedik század Magyarországán, akár a stadionépítés. Mert Walesben akkor is Szentmihályi Antal kapusnak kellett a mezőny legjobbjának lennie – nem a győzelemhez, az 1-1-hez –, amikor (1963-ban) hazánk labdarúgó-válogatottja a második helyen állt a világranglistán. (Huj-huj, hajrá, Brazília kettővel mögöttünk volt...) A mostani vetélytárs otthonában mind ez ideig négyből egyszer sikerült győzni – 1985-ben 3-0-ra –, és honfitársaink roppant kínos perceket éltek át a walesiekkel szemben az 1958-as világbajnokságon, valamint az 1976-os Eb selejtezőin oda-vissza.
Szóval, Wales sosem volt kívánságműsor hazánk futballista fiai számára.
Most sem az, de több a remény, mint sokan gondolnák. Úgy értem, sokan a józanok közül, mert az örök ujjongók már régóta nem tudnak betelni a valójában mind viharvertebb magyar labdarúgással, melynek képviselői évtizedek óta nem győznek felsülni. Ám javítja a kilátásokat, hogy Wales csapata sem sokkal jobb, ha jobb egyáltalán, mert akad ugyan néhány, az átlagos magyar nívót messze meghaladó játékosa, de vannak olyan labdarúgói is, akiknek nemegyszer logopédust kell hívniuk a lasztihoz, mert az annyira dadog. A walesi ínségre jellemző, hogy a múlt héten Azerbajdzsánban, erősen közepes produkcióval kivívott 2-0 után a Daily Telegraph ilyen magas osztályzatokkal tüntette ki a győztesek kezdő tizenegyét: Hennessey 7 – Roberts 7, Mepham 5, Lockyer 6, Davies 7 – Bale 8, Morrell 9, Wilson 8, Ampadu 8, James 8 – Moore 8.
A legnevesebb walesi, Gareth Bale úgy kapott 8-ast, hogy csak poroszkált a pályán, pedig a meccs előtt ezt a fontossági sorrendet állította fel: „Wales, golf, Madrid.” (Képzeljék, miképpen emlegették a spanyol Fehér Ház, a Bernabeu Stadion környékén!) Teljesítményét kritikusabb brit orgánumban így értékelték: „A vártnál szürkébb volt, de Azerbajdzsán szintje nem igényelte, hogy kitűnjön a mérkőzésen.” A szurkolók így is tomboltak, a The Sun című bulvárlap szerint „a 2-0 vad ünneplést váltott ki az 1200 walesi rajongó között, aki hosszú, 3000 mérföldes kirándulást tett Bakuba”.
Hangulat nyilván a Cardiff City stadionjában is lesz, pláne, hogy a walesi válogatott a 2016-os Európa-bajnokságon elért elődöntős szereplése óta hazai meccseinek háromnegyedén nem veszített – nyolc győzelem, négy döntetlen –, és legutóbb a múlt év novemberében Dánia együttesétől kapott ki odahaza (1-2). A másik három vereséget az írek (0-1), az uruguayiak (0-1) és a spanyolok (1-4) mérték a vendéglátókra, ám az utóbbi kettő más kávéház, ugyebár...
De, mondom, nem a futball felkent papjai a házigazdák. Igaz, a mai magyarok sem. Ezért aztán meglepetést keltett, hogy az MLSZ elnöke már a selejtezősorozat befejezése előtt kijelentette: akármi történik Cardiffban, Marco Rossi marad a szövetségi kapitány. Az olasz szakvezető helyében azért nem ringatnám magam abba a hitbe, hogy a magyar szövetségtől kapom majd a nyugdíjat is, mert a szervezet elöljárója 2013-ban így beszélt Pintér Attiláról: „Taktikailag a legjobban felkészült magyar edző.” Majd az első vesztes Eb-selejtező, az északírek elleni 1-2 után kipenderítette őt.
Hasonló történt Georges Leekensszel is a kapitányokat nagy mennyiségben fogyasztó magyar futballban. Az MLSZ legfőbb vezetője ekképpen méltatta a belga trénert 2017-ben: „Profi szövetségi kapitányt találtunk a felnőtt és az U21-es válogatott számára. Leekens személye garancia. Adatbázisunk harminc edző nevét tartalmazta. Közülük Leekensé volt az első számú mindvégig.” Aztán jöttek a kazahok (2-3), és a szövetség megint kidobóst játszott.
Rossi eddigi válogatott-szakvezetői mérlege korántsem különleges: hét győzelem, egy döntetlen, hat vereség, 18-17-es gólkülönbség. Ám ma nincs más lehetőség, kötelező kockáztatni. Minden mindennel összefügg: 17, 18... Mi következik? Tessék a naptárra nézni: 19-re kell lapot húzni.
Remélhetőleg 2-es lesz a meccs...
