Az összefogás különös nehézségei - avagy a kollektív cselekvés problémája

Publikálás dátuma
2019.11.24. 11:05

Fotó: Marabu
Az ellenzéki összefogás tanmeséje a magyar politikai környezetben tökéletes illusztrációja egy, a játékelméletben a kollektív cselekvés problémájának nevezett jelenségnek. Az összefogáshoz valakinek először közelednie kell a másik oldal felé, ez pedig először rendkívül nehezen, majd néha a szakértőket is meglepő könnyedséggel, hirtelen megy végbe. A történelem során rengeteg megnyerhető csata veszett el és még annál is több elkerülhető tragédia következett be az összefogásra való képtelenség miatt. Egyáltalán mi olyan nehéz az együttműködésben? Hogyan jöhetett létre mégis pont most egy összefogás, és milyen alapvetések szerint kell együttműködniük a játékosoknak, hogy továbbra is sikeresek lehessenek? Játékelméleti gyorstalpaló.

Egyedül a csatába

Egy hegyek által körülölelt, bölcsőszerű síkságon maroknyi hadvezér áll egymással szemben, mögöttük seregeik várakoznak. Mindegyikőjük célja – egymástól függetlenül – a (budai) hegyekben lakó szörny elűzése, és a „legalább fele” királyság megszerzése. A hadvezérek más családokból jönnek és más címer alatt lovagolnak seregeik előtt. Se nem kedvelik egymást, se nem bíznak a másikban. Néhányan a seregben azt beszélik, a vak is látja, hogy összefogva több esélyük lenne a szörny ellen, ám ahogy mások azonnal rámutatnak, ez a "legalább fele" királyság feldarabolásával jár. A legelső problémák nem is az osztozkodásnál merülnek fel, hanem még jóval előbb, az összefogásra utaló első mozdulat megtételekor. Hadvezéreink konok fejében megfogalmazódik egy kellemetlen kérdés, miközben ferdén fölfelé nézve, bizalmatlanul méregetik egymást: ki az a bolond, aki először rakja le a lándzsáját, hogy kezet fogjon a többiekkel (akikkel évtizedek óta haragban van)? Aki ezt egyoldalúan megcselekszi, az fegyvertelenné válik a többiek előtt, és ők minden további teketória nélkül levághatják és elvehetik a fegyvereit. De az is lehet – és ez a forgatókönyv a legrémisztőbb hadvezéreink számára –, hogy az elsőként békejobbot nyújtó vezér serege a gyűlöletes kézfogást látva egyszerűen dezertál, vagy egyenesen átpártol egy másik hadseregbe. Követők nélkül nincs vezető, sereg nélkül nincs hadvezér. Inkább menjünk egyedül a csatába! – dönti el magában mindegyikük, miközben acsarkodva, a többieket a pokolba kívánva visszaindulnak saját seregeikhez. Mialatt a közös ellenfél ellen menetelnek, azért mindegyikőjük biztosítja követőit, hogy az összefogás természetesen a többi hadvezér miatt nem jöhetett létre. A (budai) hegyekben élő szörny végül röhögve zúzza szét az egyesével ellene menetelő kisebb seregeket.

Inkább nyerjünk valamennyit

Mielőtt folytatnánk a döntési dilemmába merevedett, vesztes csatába lovagló hadvezérek meséjét, tegyünk gyorsan különbséget kockázat és bizonytalanság között, ha már ezt hadvezéreink is megtették. A kockázat annyit tesz, hogy tudjuk, mekkora valószínűséggel űzzük el a szörnyet, ha egyedül indulunk ellene és azt is, hogy mennyit veszíthetünk. A bizonytalanság a példánkban ehhez képest az összefogás, vagyis hogy igazából fogalmunk sincs, mekkora valószínűséggel nyerünk vagy veszítünk vele. A hadvezérek nem is feltétlenül az együttműködést tartják ördögtől valónak, hanem az összefogás kimenetelének változékonyságát kerülik – azt a madárbéljóslást, ami csak annyit mondhat nekik, hogy vagy „mindent” megnyerhetnek, vagy „mindent” elveszíthetnek, ha összefognak. Nem csoda, hogy berzenkednek tőle, mert ennél még a delphoi jósdában is pontosabban fogalmaztak. Hogyan jöhet létre mégis változás ebben a népmesei helyzetben, ha a hadvezérek – mint általában a döntéshozók – kerülik a bizonytalanságot, és inkább az ismert kockázatot választják helyette? A válasz viszonylag egyszerű: a szörnynek sokszor és nagyon fájdalmasan kell szétvernie a hadvezéreket és seregeiket, majd a következő hadjárat előtt újból szembesíteni őket a bizonytalan és a kockázatos közötti választással. A hozzáállásban beállt változást közgazdasági szempontból úgy írhatnánk le, hogy a bizonytalannak minősített összefogás kimenetelének változékonysága a játékosok szemében fokozatosan egyenlővé válik, majd kisebb lesz, mint a kockázatos viselkedés (tehát a nem-együttműködés) kimenetelének változékonysága. Ehhez hozzátartozik, hogy nem az összefogásból adódó siker esélye nőtt; az összefogás nélküli siker valószínűsége kezdett rohamosan csökkenni.

Inkább ne veszítsünk még egyszer

A hadvezérek – és a seregeik is – tanulnak az előzőleg lejátszott körökből és a többi sereget is szemmel tartják, így döbbennek rá, hogy akár a bizonytalan, akár a kockázatos viselkedést választják, szembe kell nézniük a lehetőséggel, hogy a következő hadjárat lehet számukra az utolsó. Ezen csodás felismerés pillanatában a háborúkat évek óta figyelő történetírók számára valami megmagyarázhatatlannak tűnő dolog történik. Az összefogás azonnal létrejön, méghozzá „hirtelen” és „simán”. A hadseregek könnyedén koordinálnak, a hadvezérek egészen előzékenyek egymással. Mi történt? A hadvezérek jövőre való kilátása az előző hadjáratokban így nézett ki: ha úgy viselkedünk, ahogyan eddig, akkor valamennyit biztos nyerünk. Most pedig így néz ki: ha úgy viselkedünk ahogyan eddig, jó eséllyel ismét veszíteni fogunk, és ezúttal lehet, hogy mindent. Ebben a keretezésben a seregek vezetői egyszeriben vakmerővé válnak – például előválasztást írnak ki a kooperáló seregek vezetőjének megválasztására, és beállnak olyan tábornokjelöltek mögé, akik addig elképzelhetetlenek voltak. „Hirtelen” vállalják az összefogást minden bizonytalanságával együtt. A viselkedési közgazdaságtanban ezt a kilátáselméletnek (prospect theory) nevezett megközelítést alkalmazzák a bizonytalan helyzetekben meghozott döntések magyarázatakor. Olyan szituációban, aminek végkimenetelét veszteségként értékelik, vagy veszteségként van számukra keretezve, a játékosok hajlamosabbak vakmerő döntéseket hozni. A sárkány ellen induló hadvezéreink végignézték, ahogyan néhányan elvéreztek közülük az ismételt harcokban, ez pedig arra ösztönözte őket, hogy az addig bizonytalannak ítélt összefogás lehetséges kimenetelét egyre pozitívabban értékeljék. A pártok, a hadvezérekhez hasonlóan, elsősorban reprodukálódni (azaz újra hatalomba kerülni) szeretnének, és viszonylag kevesen vannak közülük, akik inkább elpusztulnának a politika vadonjában, semmint hogy összefognának ideológiai ellenfeleikkel.

A szörny felébred

„Végre rájöttek” – sóhajt fel a lassú alkalmazkodási folyamat végén az a pár millió ember, akiket mostantól találóbb lenne nem-Fidesz szavazóként aposztrofálni. De velük örültek az elemzők és újságírók is, alig-alig rejtegetve boldog mosolyukat a profizmus mindentudó maszkja mögött. Nyilatkozataikból mostanra lehetetlen kihámozni: eredetileg ők maguk sem tudták, hogy a koordinált együttműködés az előválasztásokkal és miegymással meghozza-e a gyümölcsét. Bár az összefogás az első, relatív sikeres hadjárat után visszanézve nyilvánvalóan sikeres módszernek tűnhet, a felmerülő bizonytalanság miatt a helyzet sosem ilyen egyértelmű a játékosok számára. Az ellenzéki pártok (természetesen) a hadseregekhez hasonlóan nem azért nem fogtak össze, mert amúgy nem tudták volna koordinálni az együttműködést, hanem azért, mert alkalmazkodtak egy bizonyos politikai környezethez, amiben összefogás nélkül is túl lehetett élni egy ideig. Itt érkezünk meg népmesei allegóriánk legutolsó problémás pontjához: a szörny, vagyis a politikai tápláléklánc csúcsán álló játékos kvázi abszolút hatalmához. Most úgy tudjuk és hangoztatjuk, hogy az összefogás „jól vizsgázott”, mi több, az összefogás „működik”. A csoportok és egyének környezethez való alkalmazkodásával foglalkozó kutató számára ez a kijelentés nagyjából így hangzik: „nahát, működik a szemem és látok is vele!” És a kutató ezt az örömködést hallva savanyúan felteszi a kérdést: „oké, de mi lesz, ha leszáll az este?”  Minden alkalmazkodási stratégia adott környezethez kötött. A tegnap sikeres stratégiák ma már nem biztos, hogy adaptívak lesznek. Arra a közegre, ahol például a természetes szelekció zajlik, nem jellemző, hogy előre megfontolt szándékkal ártani akar a benne élő egyéneknek. A szörny által formált környezetről ez nem mondható el. Számíthatunk rá, hogy igen hamar „beesteledik”. Hogy pontosan hogyan fordul majd a teljhatalmilag alakított (jogi-politikai) környezet a hadvezérek ellen, csupán egy részletkérdés. Az összefogás jogszabályokkal való tiltásától az önkormányzatok munkájának ellehetetlenítéséig hosszú a módszerek listája. Mivel a hadvezérek összefogása hosszútávon akár komolyabb veszteséggel is fenyegetheti a szörnyet, ezért a szörny is kockázatvállalóbb (lesz) hatalmának megtartása érdekében.

A legjobbat a legrosszabból

Hogy összegezzük a történteket; a hadvezérek számára az együttműködés a bizonytalannak minősített dobozból átkerült a kockázatos dobozba, azaz nagyjából belőhetik, milyen nyereséget várhatnak, ha ezt a stratégiát követik. Ez csábítóbbá teszi az együttműködést. A szükség diktálta összefogásokat azonban nem csupán sárkányok és egyéb külső veszélyek fenyegetik: sajnos a természetükből fakadóan is ingatagok. A szereplőknek – elvileg – lehetőségük van a többiek kárára javítani a helyzetükön, például saját embereik előtérbe tolásával, az összefogás leuralásával. Ezt ideig-óráig lehet mediálni azzal, hogy egyik nagy pártba sem tartozó figurákat tolnak előtérbe, de ez valójában nem elégíti ki a pártok és a párton belüli egyének önérdek-maximalizáló viselkedését. A veszély, hogy egyikük majd abszolút hatalomra törekszik az újonnan létrejött közösségben, hosszútávon mindig fenyegeti az együttműködéseket. Milyen óvintézkedéseket lehet tenni? A játékelméletben néha kollaborációnak nevezik azt a viselkedést, amely során a felek különböző írott vagy íratlan szabályokat fogadnak el egy nem-egyensúlyi helyzet fenntartására. Az ún. maximin-stratégián alapuló igazságossági-elv egy ilyen szabály. A maximin szabályt úgy lehetne egyszerűen bemutatni, hogy a felek sorra veszik az együttműködés által kínált legrosszabb végkimeneteleket, majd igyekeznek úgy alakítani az együttműködés szabályait, hogy a lehetőségeik akkor is elviselhetőek legyenek, ha netalán ebbe a legrosszabb helyzetbe kerülnének. Például bármennyire kicsi/lokális az a „hadsereg”, amely részt vállal a szörny elleni hadjáratban, később mindenképp kapjon reprezentációs lehetőséget (azaz valamilyen hatalmi pozíciót). A játékosok már felismerték, hogy ehhez többek közt olyan jogi környezet kialakítására lesz szükség, ami nem a legnagyobb hadseregeknek kedvez. Ismét egy ellentmondásba botlunk: az összefogásban szükségszerűen részt vesznek nagyobb seregek is. Nekik miért állna érdekükben, hogy a saját hatalmukat csökkentsék a kisebbek kedvéért? A maximin szabály által adott válasz úgy hangzik, hogy mivel bárki kerülhet kisebbségbe, valójában senkinek nem érdeke élhetetlen kisebbségi környezetet kialakítani – de persze senki nem gondolja magáról, hogy egyszer majd vesztes lesz. A másik, jóval erősebb indok maga a szörny, és ez az, amit a döntéshozóknak észben kell tartani. Ha az összefogás, az együttműködés meghasad abban a kérdésben, hogy ki mekkora reprezentációt érdemel, és így nem képes egységes demokratikus víziót képviselni a jövőre vonatkozóan, úgy a szörny menthetetlenül visszatér. Vagy épp el sem megy.
Szerző
Témák
összefogás

Krisztus Jézus árulója (Száz éve gyilkolták meg Simon Józsefet)

Publikálás dátuma
2019.11.18. 20:25

Fotó: Szerző felvétele
Szenyér alig háromszáz lakossal bíró somogyi község, Marcali és Böhönye között található, „ott lenn a völgyben”. A település neve leginkább – ha nem az 1732. június 28-i jobbágyzendülés miatt – a megye legrégebbi templomáról ismert. A román és gótikus stíluselemeket ötvöző, a XVIII. században barokkizált műemlék-templomot először 1333-ban a pápai tizedjegyzék említi. Árpád-kori freskórészleteit az 1960-as években tárták fel. Csak szentélye és kórusa eredeti, ugyanis a 2000-es évek elejére teljesen kifosztották; néhány évvel ezelőtt újították fel. A templom tőszomszédságában található temetőben egy szokatlan, hosszúkás gúlával díszített sír található, amelynek felirata hirdeti: „Ki a népért halt nem élt hiába. Emlékét őrzi a hálás utókor.” Simon József katolikus pap nyugszik itt, akit a Tanácsköztársaság bukása után Prónay Pál különítményesei gyilkoltak meg.  1. „«Állj elő, hát Szalma János, te is Farkas komisszáros.» – Szól a báró Prónay – «Mehettek már Marcaliba Simon paphó’ meggyónni!»”
(Hamburger Jenő: Latinka-ballada, 1930) Érdeklődésemre, miszerint a községben tudják-e még, hogy kiről kapta a főutca a nevét, a falugondnok így válaszol: „Persze, vizsgáztam is belőle. Káplán volt. A ló után kötve húzták át Marcaliba, a körmeit meg leszedték. Kegyetlen kínok közt halt meg.” A napjainkra mindössze „Simonná” szemérmesedett utca 51-es száma alatt álló szülőház felől érdeklődve nem pusztán azt tudom meg, hogy az önkormányzat vette meg régebben, de azt is, hogy „nem hagyja elkallódni” és a jövőben közösségi házzá alakítanák. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy néhány héttel júliusi látogatásom előtt a műemlékvédelem szakemberei vizsgálták meg a közelgő felújítás miatt („Egy darab fát se lehet engedély nélkül kicserélni benne!”), sőt, nemrégiben maga a szombathelyi püspök is megtekintette a némileg lepusztult lakóházat. „Hatalmasat csalódtam a faluban” – ismerteti a korábbi szavaival erős kontrasztban álló véleményét beszélgetőtársam. Szerinte a valamikor még „vármegyei kiváltságokkal” rendelkezett falu „a XXI. századhoz képest lemenőfélben” van: nincs bevezetve a gáz sem, hiszen „nincs rá igény, mert szegény a nép”.
„Menjen csak a Juliskáhó’!” – mondják az idézett balladában is érzékeltetett jellegzetes tájszólással a temetőben, így a falu legidősebb lakóját is felkeresem. Tőle tudom meg, hogy Marcaliban, a Dezsényi utcában még laknak leszármazottai a Simon családnak, valamint hogy Reziben lakott nagynénje, Simon Reza, aki azt a monogramot varrta a ruhájába, ami alapján azonosították a holttestét. Kérdésemre, miszerint mit tud a haláláról, az alábbi lakonikus választ kapom: „Megölték, mert nem tagadta meg a vallását.” Szenyéri rokonai közül az utolsó, Simon Eta harminc-negyven éve halt meg. 2. „Dús, göndör haja volt Jóska bátyámnak, akarom mondani, a papnak. Szép pap volt. Magas, karcsú” – emlékezett rá Juliska nevű rokona. Simon József 1892. május 6-án született egy szenyéri parasztcsaládban. A helyi plébános és a tanító segítségével először a keszthelyi premontreieknél, majd a veszprémi szemináriumban végezte tanulmányait. 1917-ben szentelték pappá, néhány hónappal azután, hogy bátyja Tarnopolnál elesett; ezt követően egy évig Mernyén volt, majd a szomszédos Marcaliban lett káplán. Az egyik visszaemlékezés szerint a szülőfalujában tartott újmiséjén az egyik gyertya elhajolt - kicserélték, de a másik is elhajolt. „Mondta is a nép, hogy ez rosszat jelent szegénynek.” Marcali Rumi István nevű plébánosa a visszaemlékezések szerint kifejezetten népszerűtlen volt a hívek körében: járandóságaihoz olyannyira ragaszkodott, hogy párbért (egyházközségi adó a lelkész ellátására - a szerk.) szedett a fronton lévők után is, de azt is megtette, hogy az andocsi búcsúba menőknek az előre kifizetett misét nem tartotta meg, vagy a keresztelési és esketési díjakon túl további pénzt kért el. Egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után, 1919 virágvasárnapján Simon celebrálta a nagymisét a marcali templomban. „Alázattal bátor vagyok jelenteni Őméltóságának, hogy Simon káplánom húsvét napján szószékről prédikáció helyett ilyféle kijelentéseket tett általa elmondott sok szóáradatból idézve: – »bizony nagy bajok vannak egyházunkban, a nagy egyenlőtlenség vagyonban, még a veszprémi püspöknek 150 000 hold birtoka van, amiből papjainak egyenkint 500 hold jutna, őneki mégis 500 kor. készpénz-fizetése van«” – írta a plébános táviratban Rott Nándor veszprémi püspöknek. Rumi emellett azt is állította, hogy Simon őt „kitessékelte javadalmából”, miután felszólította a híveket, hogy „válasszanak, akarják-e őt papjukul”. Az aznapi gyűlés „Marcali római katolikus hitközséget a mai kor szelleme szerint megalakítottnak mondja ki” és Simont – aki a kánonjogot ismerve hangsúlyozta, hogy megválasztása megerősítéséért fel fogja keresni a püspököt – egyhangúlag kikiáltották plébánosnak. Simon kedd hajnalban táviratot küldött a püspöknek: „A marcali hívek húsvét vasárnap hitközséggé alakultak, hogy a változott viszonyoknak megfelelően a lelkészük anyagi ellátását biztosítsák. (…) Erről fiúi tisztelettel jelentést teszek és utasítást kérek.” Rott már másnap levelet intéz Rumihoz („segédlelkésze húsvét vasárnapján a szószékről egyenesen izgatott az egyház némely intézkedése, a püspök és ország ellen is”), amelyben eltiltja Simont minden egyházi ténykedéstől. A püspök még aznap küldött a káplánnak is egy levelet, amelyben megírta: „A szeretet helyett tehát Ön konkolyt hint az egyház legnagyobb ünnepén, a ragaszkodás helyett híveiben bizalmatlanságot kelt és elégedetlenséget szít a püspök, a plébános ellen, a hit megerősítése helyett a hívek között az egyház és papi status ellen izgató kijelentésekkel megbotránkoztatást szül.” Rott „a szent engedelmesség erejénél fogva” arra kötelezi, hogy nyolc napon belül előtte megjelenjen. Simonon a járási direktórium próbált meg segíteni: méltányos változtatást követeltek a püspöknél: „Mivel pedig a megyéspüspöknek a fenti rendeletében Simon József lelkészt kizárólag politikai okokból tiltotta el egyházi funkciói végzésétől, és ezzel a Tanácsköztársaság fennálló hatalmával és rendeletéivel nyilvánvalóan szembehelyezkedett. Felhívjuk a megyéspüspököt, hogy bizonyára a helyzet meg nem értéséből és a törvényes állapot félreismeréséből származó rendeletet vonja vissza.” Ennek eredménytelensége miatt a hívek küldöttséget indítottak Veszprémbe, ahol a püspök Simont és a világi elnököt egyszerre fogadta. A meghallgatás eredményképp Rott feloldotta Simon felfüggesztését és az igali káplánságot ajánlotta számára. Visszatérése után a helyére kinevezett káplán is a távozásra beszélte rá, azonban a helyi párttitkár, Zsirka Kovács József eltérítette szándékától, így hazatért Szenyérre. Rumi ezalatt visszatért szülőfalujába, Osztopánra, ahol júniusban néhány napra letartóztatták. Május 9-én a marcali egyházközség újból megválasztotta plébánosnak és még aznap „a nép, szeretetének és ragaszkodásának megnyilvánítása után kocsin visszahozta”, majd a hívek a következő kéréssel fordultak Rotthoz: „Szívünk szeretete virágjából fontunk koszorút főpásztorunknak, és kérjük, hogy őt állásában erősítse meg, ha ezt nem tenné, egyházszakadás állhatna be, amelyért a felelősség nem a káplánt, nem is a népet, aki minden ténykedésével csak a hit és a szeretet és a béke mellett foglal állást, a püspök urat terhelné.” A hónap közepén a járási direktórium falugyűlést szervezett Szenyéren, mivel a kenyérellátást veszélyeztette, hogy a környék birtokosai nem művelték földjeiket. A gyűlésen Simon is részt vett, s a visszaemlékezések szerint kifejtette, hogy a szándékosan parlagon hagyott földek felosztására volna szükség. „Annál súlyosabb bűne volt ez, mert az esztergomi főkáptalan birtokán történt, éppen ezért egyházellenes bűn is.” „A környékbeli plébániákon is folynak a hitközségi papválasztó gyűlések, amint Marcali papválasztás módját megismerték” – írta május 15-i jelentésében Rumi Rottnak. A hírek hatására a püspök ismét felfüggeszti és egy hónapos lelkigyakorlatra rendeli az andocsi kolostorba, amelynek letelte után dönt sorsáról. Június 29-én küldöttség kereste fel a szülőfalujába visszatért Simont és ismételten arra kérték, hogy a Rumi által elhagyott plébániára térjen vissza. Simon engedett a kérésnek és visszatért Marcaliba. A Tanácsköztársaság augusztus elsejei bukást követően a Belügyminisztérium távirata – amely elrendelte azok letartóztatását, akik „vezető jellegű politikai tevékenységet fejtettek ki” – alapján augusztus 11-én vagy 12-én Simont többedmagával letartóztatták. Az ügyészi kihallgatást követően a foglyokat a marcali izraelita iskolába, majd a járásbírósági fogházba kísérték; a káplánt a párttitkárral együtt a 10-es cellába zárták. Simon – aki többek javaslata ellenére sem volt hajlandó az országot elhagyni – osztozott rabtársaival abban a hitben, hogy még ha el is ítélnék őket, életveszélyben akkor sincsenek, sőt, „a képviselői gyűlésen elhangzott kérdés, hogy hát tulajdonképpen miben bűnösök a vádlottak”. Imakötelezettségeinek a börtönben is eleget tett és Jókai A lélekidomárját olvasta. „Jövetelemkor már kb. harmincan ültek a szolgabírói börtönben, vagy tizenöt zsidó főbűnöst, azonkívül egy katolikus papot maga Tóth szolgabíró jelölt meg, mint olyanokat, akik az akasztófára érettek” – írta feljegyzéseiben a 160 tagú különítményével ekkortájt Marcaliba érkező Prónay Pál, akit állítólag a helyi nagybirtokos, Széchenyi Andor Pál hívott rendteremtés végett. Prónay az ügyésztől, annak tiltakozásával nem törődve, önkénnyel átvette a rabokat. Az Osztopánról visszatért, lelkiismerete által gyötört Rumi felkereste a Széchenyi-kastélyban megszállt Prónayt, de válaszul csak annyit kapott, hogy „a papok és tanítók számára nincs kegyelem, azok tudták, mit cselekszenek”. Simon kínzását és 1919. augusztus 28-ról 29-re virradó éjjel történt halálát illetően eltérnek a visszaemlékezések, azonban ha az egymásnak ellentmondó közléseknek csak a töredéke igaz, akkor is finomkodás bestiálisnak nevezni, amit a káplánnal tettek. Társaival együtt meztelenre vetkőztették, puskatussal ütötték és mogyoróhusánggal kétszázat vertek rá („A hús cafatokba lógott róluk, a harmadik cséplésnél már jajgatni sem tudtak”), majd Salm Hermann főhadnagy a hajánál fogva rángatta és verte a földhöz a fejét („Arcát úgy összeverték, hogy nem tudtuk felismerni”), az ujjait kalapáccsal törte össze, fogait kiverte, nyelvét megszakította, szemeit kiszúrta, fejbőrét lenyúzta, az áldásosztó ujjait lemetszette, majd felakasztotta. Utolsó szavait illetően is különböznek a visszaemlékezések: egyesek szerint az életéért könyörgött („Uraim, bocsássanak meg, ha vétettem, a kedves szüléimet nézzék, hagyják meg az életemet!”), mások szerint imádkozott („Édes Szűzanyám, segíts már meg!”). A Széchenyi-uradalom kukoricásában lévő tömegsírt állítólag egy kutya találta meg; a káplán unokatestvérének visszaemlékezése szerint „tizenketten voltak három koporsóban”. Az egyik visszaemlékezés szerint Rumi „nem bírt itt megmaradni”, így 1920-ban a göllei plébániára ment át. „Ez sem volt képes őt megnyugtatni, idegessége folyton fokozódott, elméje lassan elborult, szülei körébe vonult vissza, de a gondos ápolás sem tudta őt megmenteni. Megváltás volt reá nézve a halál.” Eszerint éjszakánként gyertyával járt szobáról-szobára és keresett valakit. Simon holttestét szülei Szenyérre vitték, ahol szertartás nélkül, titokban temették el szeptember 8-án. „Simon József, akinek marcali sajnálatos szereplése oly sok bajnak volt okozója, tragikus körülmények között szerencsétlen véget ért anélkül, hogy vétkeit kiengesztelhette volna” – írta főpásztori körlevelében Rott október 6-án. Simon anyja még ugyanabban az évben elhunyt.
3. Simon emlékezetének fennmaradásához a korábban idézett, Hamburger földmívelésügyi népbiztos által írt ballada mellett talán a Virágvasárnap című film járult a leginkább hozzá, habár kálváriájának motívumait inkább csak felhasználja - nem életrajzi film. Gyöngyössy Imre Bacsó Péter közreműködésével rendezett alkotásának ősbemutatójára – szovjetunióbeli és a pesarói filmfesztiválon történt vetítéseit követően – 1969-ben került sor Értényben, Simon hozzátartozói, valamint a főszerepet játszó szlovák színész, František Velecký részvételével. Gyöngyössy beszámolója alapján egy ottani idős asszony a filmben is elhangzó éneke volt az, ami a film megalkotására ihlette: „Hej, Simon pap, Simon pap! Kommenista Simon pap! Krisztus Jézus árulója nem te vagy!” Simon halálának 50. évfordulóján emléktáblával jelölték meg az abban az évben műemlékké nyilvánított szülőházát. Egy évvel később a Somogy Megyei Katolikus Papok Békebizottsága rendezett emlékünnepséget, amelynek keretében leleplezték a marcali plébánia épületén elhelyezett emléktáblát, valamint a veszprémi egyházmegye apostoli kormányzója pontifikált ünnepi gyászmisét a templomban. „Az ünnepség igazságszolgáltatás kíván lenni Simon József emléke előtt” – írta az egyik lap. Egy tudósítás említést tett arról is, hogy a békepapok 51 szál vörös rózsából és ugyanennyi fehér szegfűből készített koszorút helyeztek el Simon szenyéri sírján az avatás előtt. Simon sürgős felújításra szoruló síremlékét 1974 decemberében áldotta meg Kádár László veszprémi püspök „mintegy félszáz pap és nagyszámú hívő jelenlétében”. 1980-ban az MR Pécsi Stúdió közvetítette Simon Márta visszaemlékezések és levéltári anyagok alapján készült, A szenyéri vörös pap című dokumentumriportját. Szapudi András Simon pap című hosszabb elbeszélését 1987-ben közölte a Somogy Megyei Hírlap. * „Pogány föld, mely ma Krisztusért Tajtékot túrva harcol, S az Embernek Fiját, imé, Ököllel csapja arcul” (Gábor Andor: Az én hazám, 1920) A marcali pap kálváriája azért válhatott könnyen az államszocializmus legendáriumának részévé, mert a különböző történettudományi narratívák és művészi értelmezések kivétel nélkül visszaemlékezéseken alapszanak. Simon nem hagyott maga után szinte semmit, így nem pusztán gondolkodása mozgatórugóit, de történetét sem igazán ismerhetjük meg, arról nem is beszélve, hogy egy teljes évszázaddal az események után, az egymásra is ható visszaemlékezések szövedékéből szinte lehetetlen felfejteni akárcsak a legbanálisabb megállapításokat is. Mindössze a Somogyi Munkás 1919. április 25-i számában közölt – azaz alig öt nappal a virágvasárnapi szentbeszédet követően megjelent – „interjúban” foglaltak engednek némi betekintést nézeteibe annak kapcsán, hogy a prédikáció alkalmával felolvasta és magyarázattal látta el Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztosnak a vallás szabad gyakorlásáról szóló rendeletét: „Ebben a magyarázatban kitértem azokra a rágalmakra, amelyeket szocialisták ellen bomlott lelkű ellenforradalmárok terjesztenek a nép körében. A rágalmakra vonatkozóan kijelentem, hogy azok nem felelnek meg a valóságnak, mivel a rendeletek is mutatják, hogy a mai kormány az egyházi életet nem akarja megbontani. (…) A Tanácskormány nem akar mást, mint azt, hogy a politikát a vallási ügyekbe bele ne keverjük.” A nemrég elhunyt Heller Ágnes egyik fiatalkori tanulmányában (A filozófus morális küldetése. Kortárs, 1968) írja, hogy „a reprezentáció nem eszmény, amelyet egyesek több-kevesebb sikerrel valósítanak meg, hanem olyan követelés, olyan elvárás, mely mindig magából a társadalomból indul ki, mindig a nap követelménye hívja életre, melyért helytállni nem isteni, hanem emberi parancs”. Eszerint „a gondolkozás és magatartás egysége, világkép és morál, elmélet és cselekvés totalitásának megvalósítása” által reprezentatívvá vált személyiség „az emberiség általános fejlődésének bizonyos szubsztanciáját hordozza évezredeken keresztül, addig, míg az emberiség nem képes megvalósítani ezt a szubsztanciát”. Ilyen értelemben Simon sem tett semmit, ami az isteni vagy emberi törvények ellen való lett volna – mindössze tevékenységével kifejezte az adott korban adekvát társadalmi progressziót („Nem volt kommunista, csak nagyon szerette a népet”). Szerepe a kor uralkodó társadalmi és szociális körülményei által volt egyáltalán lehetséges, ennélfogva nem is véletlen, hogy a marcali plébánia faláról azóta eltűnt emléktáblája szerint Simon „a szociális kérdések megoldásának bátor harcosa és őre” volt. Ennek igazságát és jelentőségét – még primer szövegek hiányában is – nincs, ami jobban bizonyítaná, minthogy a fehérterrornak és az általa képviselt hatalomnak érdekében állt elpusztítása. Az inkább tendenciózus, semmint kritikus Kádár-kori forrásmunkákban erősen hangsúlyozott szegényparaszti származás mellett Simon „lázadásként” értelmezhető tetteinek egyik magyarázata lehet az alsópapság anyagi kiszolgáltatottsága, ami nem egy esetben állított a társadalom- és egyház-kritikusok oldalára katolikus papokat. Habár a Kádár-korban ennek megfelelően valamiféle modern Lőrinc papként kezelték emlékét (egyesek állítják, hogy még toborzott is a Vörös Hadseregbe), üldöztetése és meggyilkolása mégsem került a rendszer emlékezetpolitikájának középpontjába, hasonlóan a klérus más, a Tanácsköztársaság során számottevő politikai aktivitást kifejtett tagjaihoz (pl. Czakó Ambró, Faber Oszkár). Az ennek folyamán csak a helyi emlékezet által őrzött Simon magatartása nem vált szélesebb körben ismertté a hazai emlékezetkultúrában. „Ez a síremlék híd és történelmi emlék Simon pap és a mai kor, a mai és a holnapi szenyériek, somogyiak, magyar és magyar között. Mi ezt az emléket megőrizzük és továbbadjuk” – mondta a ma is látható síremlék avatásán Szita Ferenc, a megyei könyvtár akkori igazgatója, azonban a szavaiban említettek még jócskán váratnak magukra. Mégis, a talán leginkább iránymutató gesztusról 1990-ben számolt be a Somogyi Hírlap: „Az 1956-os forradalom hősi halottjáról, Bojtor Ferenc sorkatonáról emlékeznek meg kedden Szenyérben. Ugyanekkor koszorúzási ünnepséget tartanak az 1919-es fehérterror áldozatául esett Simon József káplán sírjánál.”
Ezzel szemben Nagy Imre szobrának helyén ismét felállították az eredetileg 1934-ben emelt, majd alig több mint tíz évvel később ledöntött „Nemzeti Vértanúk emlékművét”. A Horthy-korra ízlés, az Orbán-kormányra erkölcsi szempontból jellemző mű nem csupán egy újabb torzszülöttel gazdagította a fővárost, de – Mesterházi Miklós frappáns szavaival élve – „egy olyan múlt gondolatalakzatai térnek vissza (…), amely múlt iránt csak amnéziások érezhetnének nosztalgiát”. Azonban Simon József mártírhalálának újbóli „felismerése” a hazai progresszió emlékének a „kultúrharc” jegyében történő szisztematikus elpusztítása idején, lehetőség – az új és szükséges ellensúly megteremtésére.
Halálát illetően eltérnek a visszaemlékezések, azonban ha az egymásnak ellentmondó közléseknek csak a töredéke igaz, akkor is finomkodás bestiálisnak nevezni, amit a káplánnal tettek

Szerző

A lázadás nem hiábavaló – Interjú Romsics Ignáccal

Publikálás dátuma
2019.11.18. 13:55

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Nem mindennapi feladatra vállalkozott Romsics Ignác történész, amikor Magyar rebellisek című új könyvében a magyar történelem elmúlt ezer évének lázadói, vagyis rebellisei közül tizenegy csoportot mutat be: az utolsó pogányoktól Bocskai hajdúin, a kurucokon, a magyar jakobinusokon és a márciusi fiatalokon át egészen az 1989-es rendszerváltókig. A Helikon Kiadó gondozásában megjelent, gazdag tényanyagot felvonultató kötet kapcsán elsősorban arról kérdeztük a Széchenyi-díjas egyetemi tanárt, hogy mi minden késztette lázadásra az embereket az elmúlt századok során. Ám a jelen történései némiképp „beleszóltak” a párbeszédbe, s így akár azt is mondhatnánk: az interjú a türköktől Tarlósig vezet.
A minapi történések fényében, nevezetesen, hogy Magyarország részt vett a Türk Tanács ülésén és a miniszterelnök közzétette elképzelését a kipcsakokról, az Ön idézete, amivel a vándorló magyarok leírását kezdi, igencsak pikáns, „türközős”. Akkor hát, kik és mik is voltunk-vagyunk tulajdonképpen? Az elmúlt 150-200 év történeti és összehasonlító nyelvészeti kutatásainak eredményei alapján elég régóta minden kutató azt vallja, hogy a magyar az uráli alapnyelvből kifejlődött finnugor nyelvek egyike. Ez nem mond ellent a későbbi ún. bolgár-török vagy ótörök nyelvi hatásoknak, amelyek vándorlásuk során érték a magyar törzseket. Persze a nyelv nem feltétlenül azonosítható az etnikummal. Ez utóbbira, vagyis a honfoglaló magyarság etnikai összetételére elsősorban az antropológiai kutatásokból következtethetünk. Ezek szerint embertani szempontból a honfoglalók mintegy kétharmada tartozott a magasabb testalkatú, domború arcú és fehér vagy barnás bőrszínű europid nagyrassz különböző típusaihoz. Egyharmadukat pedig az europid és a mongoloid fajok érintkezési határán kialakult, a kelet-európai baskírokra és tatárokra, a közép-ázsiai kazahokra és üzbégekre, valamint a belső-ázsiai ujgurokra jellemző turanid, továbbá az Ural környéki népek, mindenekelőtt a manysik és a hantik körében gyakori uráli (más néven ugor) rasszkomponensek jellemezték. Ennek és más kutatásoknak az alapján a Kárpát-medence X. századi lakóin belül etnikai szempontból Lipták Pál megkülönböztetett egy „török-magyar”, egy „ugor-magyar” és egy Kárpát-medencei „autochton és steppei eredetű” komponenst. A legújabb archeogenetikai vizsgálatok (Raskó István) megerősítették a korábbi embertani kutatások eredményét: a honfoglaló magyar törzsek származásukat, etnikai összetételüket tekintve olyan kevert populációt alkottak, amelyen belül jelentős volt az ázsiai szegmens. Arra azonban, hogy ez az összetevő pontosan mely népelemeket és milyen arányban takart, egyelőre nincs biztos válaszunk. Többször felvetődött, de eddig senki sem tudta bizonyítani a hun-magyar rokonság tézisét. Ez tehát legfeljebb hipotézisként hozható szóba. A törzsek nevei és a honfoglalók harciassága alapján annyi mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a türk etnikai jelenlét számottevő volt. Mindez azonban csak tudományos szempontból érdekes, aktuális jelentősége nincs. Az elmúlt évszázadokban ugyanis olyan mértékű etnikai keveredés zajlott le a Kárpát-medencében, hogy talán az Egyesült Államoknál is jobban illik rá az „olvasztótégely” (melting pot) kifejezés. Úgyhogy mai identitásunk szempontjából mélyen egyetértek Illyés Gyulával: nem az a fontos, hogy honnan jöttünk, hanem az, hogy hová tartunk. Szent István riválisai annak idején a hatalmat akarták megragadni, azért (is) lázadtak, az egyszerű pórnép azonban a papi dézsma eltörlésében, a pogány világ visszaállításában látta sorsának jobbra fordulását. Valójában az utolsó pogányok lázadása a magyar történelem első „osztályharca” volt?
Voltak és vannak történészek – például néhai Kristó Gyula és néhány tanítványa – akik valóban így gondolják. Mások viszont tagadják, hogy a XI. századi magyar hatalmi harcokat, amikor a marxi értelemben vett osztályok még ki sem alakultak, így lehetne nevezni. Ami biztos: a királyi trónért folyó küzdelem egy időre összefonódott a közrendűek lázongásával, akiknek a dühe a krónikák tanúsága szerint elsősorban az új rend ideológusai, a papok és az egyházi tized beszedői ellen irányult. S mindehhez járult a magyar nagyurak és az István utóda, Orseolo Péter által az országba hívott idegenek, elsősorban a németek és olaszok közötti érdekellentét. Kutatómunkája során mit állapított meg: általában mi minden késztette lázadásra az embereket? Hogyan változtak az elérendő célok az egyes történelmi korszakok során?
Több tartósan érvényesülő mozgatórúgóról van szó: a rendi, vallási és később polgári szabadságjogokról, az ország függetlenségéről és a társadalmi haladásról. Kortól és helyzettől függően ezek együtt és külön-külön is szerepet játszhattak. Az 1437-es erdélyi parasztfelkelők például a XI. századi pogányoktól eltérően már nem az idő kerekét akarták visszafelé forgatni, hanem a fennálló társadalmi rend keretein belül törekedtek kedvezőbb életfeltételek elérésére, mindenekelőtt adóterheik mérséklésére és a szabad költözés jogának biztosítására. A székelyek ősi jogaik – autonómiájuk és adómentességük – megőrzése érdekében fogtak fegyvert a XVI. században többször is. Bocskai XVII. század eleji harcának elsődleges célja a protestáns vallásszabadság kivívása volt. Az 1606-os bécsi béke ugyanakkor Erdély és a Részek (Partium) önállóságát is szavatolta. A Wesselényi-féle XVII. századi főúri összeesküvőket viszont a török kiűzése, a Habsburg-ellenesség és az ország egyesítésének szándéka mozgatta, bármiféle társadalmi reformszándék nélkül. A kurucuk XVIII. század eleji mozgalma ennél jóval komplexebb volt. Rákóczi nemcsak a Habsburgokat detronizálta, és a szétszakított országrészeket akarta egyesíteni, hanem a seregébe álló jobbágyoknak teljes szabadságot, sőt a hajdúvárosokéhoz hasonló kiváltságokat ígért. A jakobinusok és a márciusi ifjak mozgalma átfogó társadalmi reformban, a rendiség eltörlésében és a polgári jogegyenlőség megteremtésében gondolkodott. A Habsburg-ellenesség csak később, az udvar ellenséges fellépése után vált programjuk részéve. Az 1919-es népbiztosok újabb nagy reformra, a Marx által megálmodott kommunizmus megvalósítására törekedtek, az 1956-os felkelővezérek pedig mindenekelőtt az ország szabadságának visszaszerzésére és a diktatúra megbuktatására. Teljes részletességgel bemutatja az 1919-es népbiztosok hátterét, tevékenységét. Mit gondol, milyen tényezők miatt vált ez a nagyralátó, optimista lázban égő tanácsrendszer a szociáldemokratákat is magába szippantva ennyire diktatórikussá?
Azért, mert egyébként még 133 napig sem maradhattak volna hatalmon. A Tanácsköztársaság társadalmi támogatottsága kezdettől fogva korlátozott volt, bázisának alapját az ipari munkások, a bányászok és a hozzájuk igazodó más munkáscsoportok, valamint a modern szellemű értelmiség alkotta. A parasztság azonban, amely a lakosság mintegy 60 százalékát tette ki, szemben állt vele. A birtokos parasztok azért, mert féltették a földjüket, a szegényparasztok pedig azért, mert nem kaptak földet. A magántulajdonuktól megfosztott nagy- és középbirtokosok, valamint nagy- és középpolgárok még kevésbé lelkesedtek érte. És persze ugyanez mondható el az egyházakról is, amelyek földjeiket és iskoláikat egyaránt elvesztették. Másrészt ne feledjük: négyéves háború után vagyunk, amelynek során az emberi élet értéke elkerülhetetlenül devalválódott. Az erőszak Európa számos országában tombolt, és nemcsak vörös színekben.
Könyvéből személy szerint megismerjük az 1956-os forradalom budapesti felkelővezéreit is. Milyen sajátos történelmi pillanat tette lehetővé, hogy sokszor zavaros hátterű, bizonytalan előéletű emberek is képesek voltak tiszta és nemes célokért felkelni? Két tényezőt említek. Alig tíz évvel vagyunk a háború befejezése után, amelyben a 86 vizsgált felkelővezér közül 21-en vettek részt tisztként, altisztként vagy honvédként, és nyolcan közülük a szovjet hadifogság gyötrelmeit is megtapasztalták. 1944-45-ben heten önkéntesként harcoltak a fővárost védő különböző magyar egységekben. Érthető, hogy nem lelkesedtek a „ruszkikért”, s hogy fegyvert is könnyen vettek a kezükbe. A másik: Nagy Imre 1953-as hatalomra kerülésekor alig akadt az országban család, amelyet így vagy úgy ne sújtott volna a Rákosi-rendszer elnyomó gépezete. A 86 parancsnok közül 1956-ig 31-en kerültek összeütközésbe a törvénnyel, öten politikai okokból, 26-an pedig köztörvényes vétségekért. A társadalmi deviancia különböző jegyeit mutató antiszociális személyiségek többségét jellemezte a kalandvágy, a vakmerőség, az élet értékének lebecsülése, a gengen belüli szolidaritás és összetartozni akarás. Ezek megélésére képzelni sem lehetett jobb lehetőséget a fegyveres harcnál, amelynek a célja viszont nemzeti ügy volt: az ország szabadságának visszaszerzése. A magyar történelem rebellis mozgalmait rendszerint leverték és utánuk szinte mindig véres megtorlás következett. Azonban a lázadók céljai - a pogány világ visszatérése kivételével – bár később ugyan, de előbb vagy utóbb mégis megvalósultak. Az adott társadalom átalakult, a hatalom más kezébe került, megváltoztak a tulajdonviszonyok, vagy az egyes társadalmi csoportok lehetőségei. Elmondhatjuk, hát, hogy a rebellió azért soha nem hiábavaló? Többnyire igen. Bukott felkeléseinket általában valóban sikeres kompromisszumok követték. Különösen így volt ez a Wesselényi-féle összeesküvés, Bocskai és Rákóczi mozgalma, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc és az 1956-os forradalom után. Közismert tény, hogy az 1989-es rendszerváltoztatást a körülöttünk megváltozó világ, a Szovjetunió szétesése tette lehetővé. Viszont a sokszínű rendszerváltók közül mára jószerével csak a Fidesz maradt nagyon domináns szerepben. Ha ezúttal Ön „rebellis” történész lenne és elhagyná a távolságtartó, saját koráról nem ítélkező professzori pozíciót, mit mondana: a legutóbbi főpolgármesteri és önkormányzati választások miért mutattak valamiféle újabb rebellis hajlandóságot, és valójában hol tartunk most? Az eredmény nem olyan meglepő, mint első pillantásra látszik. Az 1990-es évek választási eredményei világosan jelezték, hogy a politikai mező egyre inkább kétosztatúvá válik. A kis pártok többsége felmorzsolódott, s a szavazók nagy többsége a politikai életet uraló két domináns párt, az MSZP és a Fidesz köré tömörült. Ez először 2002-ben mutatkozott meg, amikor az MSZP a mandátumok 46 százalékát, a választási koalícióra lépett Fidesz és MDF pedig csaknem 49 százalékát kapta. Lényegében ugyanez ismétlődött 2006-ban, amikor az MSZP a mandátumok 49, a Fidesz pedig, amely ezúttal a KDNP-vel alkotott választási koalíciót, a mandátumok 42,5 százalékát szerezte meg. Ennek ellentmondani látszik, hogy a Fidesz-KDNP pártszövetség 2010-ben a parlamenti helyek 68 százalékát mondhatta magáénak, amire korábban nem volt példa, s ezt lényegében 2014-ben és 2018-ban is megismételte. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A magyar választók markánsan baloldali elkötelezettségű tömbje nem tűnt el, csupán – részben a 2008-2009-es nemzetközi gazdasági válság hazai hatásai, részben Gyurcsány Ferenc népszerűség-vesztése miatt – elbizonytalanodott, és az egyébként is bizonytalanokkal együtt 2010-től kezdődően részben jobbra szavazott. Ám ha az országos listák eredményeiből indulunk ki, amelyek leginkább mutatják a pártok népszerűségét, akkor jól látszik, hogy a Fidesz támogatottsága mindhárom esetben csak 50 százalék körül mozgott: 2010-ben 52,7, 2014-ben 45 és 2018-ban 49 százalékos volt. A kétharmados parlamenti többség 2014-ben és 2018-ban is csak a választási törvény módosítása révén jöhetett létre, amely a legerősebb pártot premizálja. A mostani önkormányzati választásokon az történt, hogy a szétforgácsolódott másik 50 százalék összefogott, és közös jelölteket küldött a ringbe. Nagy kérdés, hogy ez az együttműködés tartós lesz-e, s ha igen, milyen formát fog ölteni.