Az ellenzéki összefogás tanmeséje a magyar politikai környezetben tökéletes illusztrációja egy, a játékelméletben a kollektív cselekvés problémájának nevezett jelenségnek. Az összefogáshoz valakinek először közelednie kell a másik oldal felé, ez pedig először rendkívül nehezen, majd néha a szakértőket is meglepő könnyedséggel, hirtelen megy végbe. A történelem során rengeteg megnyerhető csata veszett el és még annál is több elkerülhető tragédia következett be az összefogásra való képtelenség miatt. Egyáltalán mi olyan nehéz az együttműködésben? Hogyan jöhetett létre mégis pont most egy összefogás, és milyen alapvetések szerint kell együttműködniük a játékosoknak, hogy továbbra is sikeresek lehessenek? Játékelméleti gyorstalpaló.
Egyedül a csatába
Egy hegyek által körülölelt, bölcsőszerű síkságon maroknyi hadvezér áll egymással szemben, mögöttük seregeik várakoznak. Mindegyikőjük célja – egymástól függetlenül – a (budai) hegyekben lakó szörny elűzése, és a „legalább fele” királyság megszerzése. A hadvezérek más családokból jönnek és más címer alatt lovagolnak seregeik előtt. Se nem kedvelik egymást, se nem bíznak a másikban. Néhányan a seregben azt beszélik, a vak is látja, hogy összefogva több esélyük lenne a szörny ellen, ám ahogy mások azonnal rámutatnak, ez a "legalább fele" királyság feldarabolásával jár. A legelső problémák nem is az osztozkodásnál merülnek fel, hanem még jóval előbb, az összefogásra utaló első mozdulat megtételekor.
Hadvezéreink konok fejében megfogalmazódik egy kellemetlen kérdés, miközben ferdén fölfelé nézve, bizalmatlanul méregetik egymást: ki az a bolond, aki először rakja le a lándzsáját, hogy kezet fogjon a többiekkel (akikkel évtizedek óta haragban van)? Aki ezt egyoldalúan megcselekszi, az fegyvertelenné válik a többiek előtt, és ők minden további teketória nélkül levághatják és elvehetik a fegyvereit. De az is lehet – és ez a forgatókönyv a legrémisztőbb hadvezéreink számára –, hogy az elsőként békejobbot nyújtó vezér serege a gyűlöletes kézfogást látva egyszerűen dezertál, vagy egyenesen átpártol egy másik hadseregbe. Követők nélkül nincs vezető, sereg nélkül nincs hadvezér. Inkább menjünk egyedül a csatába! – dönti el magában mindegyikük, miközben acsarkodva, a többieket a pokolba kívánva visszaindulnak saját seregeikhez. Mialatt a közös ellenfél ellen menetelnek, azért mindegyikőjük biztosítja követőit, hogy az összefogás természetesen a többi hadvezér miatt nem jöhetett létre. A (budai) hegyekben élő szörny végül röhögve zúzza szét az egyesével ellene menetelő kisebb seregeket.
Inkább nyerjünk valamennyit
Mielőtt folytatnánk a döntési dilemmába merevedett, vesztes csatába lovagló hadvezérek meséjét, tegyünk gyorsan különbséget kockázat és bizonytalanság között, ha már ezt hadvezéreink is megtették. A kockázat annyit tesz, hogy tudjuk, mekkora valószínűséggel űzzük el a szörnyet, ha egyedül indulunk ellene és azt is, hogy mennyit veszíthetünk. A bizonytalanság a példánkban ehhez képest az összefogás, vagyis hogy igazából fogalmunk sincs, mekkora valószínűséggel nyerünk vagy veszítünk vele. A hadvezérek nem is feltétlenül az együttműködést tartják ördögtől valónak, hanem az összefogás kimenetelének változékonyságát kerülik – azt a madárbéljóslást, ami csak annyit mondhat nekik, hogy vagy „mindent” megnyerhetnek, vagy „mindent” elveszíthetnek, ha összefognak. Nem csoda, hogy berzenkednek tőle, mert ennél még a delphoi jósdában is pontosabban fogalmaztak. Hogyan jöhet létre mégis változás ebben a népmesei helyzetben, ha a hadvezérek – mint általában a döntéshozók – kerülik a bizonytalanságot, és inkább az ismert kockázatot választják helyette? A válasz viszonylag egyszerű: a szörnynek sokszor és nagyon fájdalmasan kell szétvernie a hadvezéreket és seregeiket, majd a következő hadjárat előtt újból szembesíteni őket a bizonytalan és a kockázatos közötti választással. A hozzáállásban beállt változást közgazdasági szempontból úgy írhatnánk le, hogy a bizonytalannak minősített összefogás kimenetelének változékonysága a játékosok szemében fokozatosan egyenlővé válik, majd kisebb lesz, mint a kockázatos viselkedés (tehát a nem-együttműködés) kimenetelének változékonysága. Ehhez hozzátartozik, hogy nem az összefogásból adódó siker esélye nőtt; az összefogás nélküli siker valószínűsége kezdett rohamosan csökkenni.
Inkább ne veszítsünk még egyszer
A hadvezérek – és a seregeik is – tanulnak az előzőleg lejátszott körökből és a többi sereget is szemmel tartják, így döbbennek rá, hogy akár a bizonytalan, akár a kockázatos viselkedést választják, szembe kell nézniük a lehetőséggel, hogy a következő hadjárat lehet számukra az utolsó. Ezen csodás felismerés pillanatában a háborúkat évek óta figyelő történetírók számára valami megmagyarázhatatlannak tűnő dolog történik. Az összefogás azonnal létrejön, méghozzá „hirtelen” és „simán”. A hadseregek könnyedén koordinálnak, a hadvezérek egészen előzékenyek egymással. Mi történt? A hadvezérek jövőre való kilátása az előző hadjáratokban így nézett ki: ha úgy viselkedünk, ahogyan eddig, akkor valamennyit biztos nyerünk. Most pedig így néz ki: ha úgy viselkedünk ahogyan eddig, jó eséllyel ismét veszíteni fogunk, és ezúttal lehet, hogy mindent. Ebben a keretezésben a seregek vezetői egyszeriben vakmerővé válnak – például előválasztást írnak ki a kooperáló seregek vezetőjének megválasztására, és beállnak olyan tábornokjelöltek mögé, akik addig elképzelhetetlenek voltak. „Hirtelen” vállalják az összefogást minden bizonytalanságával együtt. A viselkedési közgazdaságtanban ezt a kilátáselméletnek (prospect theory) nevezett megközelítést alkalmazzák a bizonytalan helyzetekben meghozott döntések magyarázatakor. Olyan szituációban, aminek végkimenetelét veszteségként értékelik, vagy veszteségként van számukra keretezve, a játékosok hajlamosabbak vakmerő döntéseket hozni. A sárkány ellen induló hadvezéreink végignézték, ahogyan néhányan elvéreztek közülük az ismételt harcokban, ez pedig arra ösztönözte őket, hogy az addig bizonytalannak ítélt összefogás lehetséges kimenetelét egyre pozitívabban értékeljék. A pártok, a hadvezérekhez hasonlóan, elsősorban reprodukálódni (azaz újra hatalomba kerülni) szeretnének, és viszonylag kevesen vannak közülük, akik inkább elpusztulnának a politika vadonjában, semmint hogy összefognának ideológiai ellenfeleikkel.
A szörny felébred
„Végre rájöttek” – sóhajt fel a lassú alkalmazkodási folyamat végén az a pár millió ember, akiket mostantól találóbb lenne nem-Fidesz szavazóként aposztrofálni. De velük örültek az elemzők és újságírók is, alig-alig rejtegetve boldog mosolyukat a profizmus mindentudó maszkja mögött. Nyilatkozataikból mostanra lehetetlen kihámozni: eredetileg ők maguk sem tudták, hogy a koordinált együttműködés az előválasztásokkal és miegymással meghozza-e a gyümölcsét. Bár az összefogás az első, relatív sikeres hadjárat után visszanézve nyilvánvalóan sikeres módszernek tűnhet, a felmerülő bizonytalanság miatt a helyzet sosem ilyen egyértelmű a játékosok számára. Az ellenzéki pártok (természetesen) a hadseregekhez hasonlóan nem azért nem fogtak össze, mert amúgy nem tudták volna koordinálni az együttműködést, hanem azért, mert alkalmazkodtak egy bizonyos politikai környezethez, amiben összefogás nélkül is túl lehetett élni egy ideig. Itt érkezünk meg népmesei allegóriánk legutolsó problémás pontjához: a szörny, vagyis a politikai tápláléklánc csúcsán álló játékos kvázi abszolút hatalmához. Most úgy tudjuk és hangoztatjuk, hogy az összefogás „jól vizsgázott”, mi több, az összefogás „működik”. A csoportok és egyének környezethez való alkalmazkodásával foglalkozó kutató számára ez a kijelentés nagyjából így hangzik: „nahát, működik a szemem és látok is vele!” És a kutató ezt az örömködést hallva savanyúan felteszi a kérdést: „oké, de mi lesz, ha leszáll az este?”
Minden alkalmazkodási stratégia adott környezethez kötött. A tegnap sikeres stratégiák ma már nem biztos, hogy adaptívak lesznek. Arra a közegre, ahol például a természetes szelekció zajlik, nem jellemző, hogy előre megfontolt szándékkal ártani akar a benne élő egyéneknek. A szörny által formált környezetről ez nem mondható el. Számíthatunk rá, hogy igen hamar „beesteledik”. Hogy pontosan hogyan fordul majd a teljhatalmilag alakított (jogi-politikai) környezet a hadvezérek ellen, csupán egy részletkérdés. Az összefogás jogszabályokkal való tiltásától az önkormányzatok munkájának ellehetetlenítéséig hosszú a módszerek listája. Mivel a hadvezérek összefogása hosszútávon akár komolyabb veszteséggel is fenyegetheti a szörnyet, ezért a szörny is kockázatvállalóbb (lesz) hatalmának megtartása érdekében.
A legjobbat a legrosszabból
Hogy összegezzük a történteket; a hadvezérek számára az együttműködés a bizonytalannak minősített dobozból átkerült a kockázatos dobozba, azaz nagyjából belőhetik, milyen nyereséget várhatnak, ha ezt a stratégiát követik. Ez csábítóbbá teszi az együttműködést. A szükség diktálta összefogásokat azonban nem csupán sárkányok és egyéb külső veszélyek fenyegetik: sajnos a természetükből fakadóan is ingatagok. A szereplőknek – elvileg – lehetőségük van a többiek kárára javítani a helyzetükön, például saját embereik előtérbe tolásával, az összefogás leuralásával. Ezt ideig-óráig lehet mediálni azzal, hogy egyik nagy pártba sem tartozó figurákat tolnak előtérbe, de ez valójában nem elégíti ki a pártok és a párton belüli egyének önérdek-maximalizáló viselkedését.
A veszély, hogy egyikük majd abszolút hatalomra törekszik az újonnan létrejött közösségben, hosszútávon mindig fenyegeti az együttműködéseket. Milyen óvintézkedéseket lehet tenni? A játékelméletben néha kollaborációnak nevezik azt a viselkedést, amely során a felek különböző írott vagy íratlan szabályokat fogadnak el egy nem-egyensúlyi helyzet fenntartására. Az ún. maximin-stratégián alapuló igazságossági-elv egy ilyen szabály. A maximin szabályt úgy lehetne egyszerűen bemutatni, hogy a felek sorra veszik az együttműködés által kínált legrosszabb végkimeneteleket, majd igyekeznek úgy alakítani az együttműködés szabályait, hogy a lehetőségeik akkor is elviselhetőek legyenek, ha netalán ebbe a legrosszabb helyzetbe kerülnének. Például bármennyire kicsi/lokális az a „hadsereg”, amely részt vállal a szörny elleni hadjáratban, később mindenképp kapjon reprezentációs lehetőséget (azaz valamilyen hatalmi pozíciót). A játékosok már felismerték, hogy ehhez többek közt olyan jogi környezet kialakítására lesz szükség, ami nem a legnagyobb hadseregeknek kedvez. Ismét egy ellentmondásba botlunk: az összefogásban szükségszerűen részt vesznek nagyobb seregek is. Nekik miért állna érdekükben, hogy a saját hatalmukat csökkentsék a kisebbek kedvéért? A maximin szabály által adott válasz úgy hangzik, hogy mivel bárki kerülhet kisebbségbe, valójában senkinek nem érdeke élhetetlen kisebbségi környezetet kialakítani – de persze senki nem gondolja magáról, hogy egyszer majd vesztes lesz. A másik, jóval erősebb indok maga a szörny, és ez az, amit a döntéshozóknak észben kell tartani. Ha az összefogás, az együttműködés meghasad abban a kérdésben, hogy ki mekkora reprezentációt érdemel, és így nem képes egységes demokratikus víziót képviselni a jövőre vonatkozóan, úgy a szörny menthetetlenül visszatér. Vagy épp el sem megy.
