Tisztelet a tengernek

Ködbe veszett már a nagy Zeusz szülőhelye, a krétai Ida-hegy, Héraklész városából, Iraklionból is csupán fehér foltokat látunk. Hajónkat, az Iószt, úgy rémlik, száz utasra méretezték, mi mégis mintegy kétszázan szorongunk rajta.

Sima a tenger, bár tükörnek nem mondanám. A korláton áthajolva látom a felszín alatt száguldozó, fickándozó vagy csupán araszoló halakat. Tiszta a víz, meglepően tiszta, a mélység megmutatja magát, jó lenne benne fürödni, még az sem lenne baj, ha egy-egy sós ízű kortyot kell lenyelnem.

Ám egyszerre csak feltámad a szél. Egyre erősebben fúj. Ez bizony csakis a híres-hírhedt meltemi lehet, tengerjáró barátom szerint ez teszi az Égeit veszélyessé. Már az ókori akhájok is rettegték, és igyekeztek oltalmazó öbölbe vitorlázni, Kalüpszó barlangjába bújni, Kirké ölébe menekülni. Igen, ez a meltemi. Hajónk már dülöngél, arcomba csap a permet. Ellépek a korláttól, hogy valami száraz helyet keressek. Meg is találom a mentőládát, feleségem és fiam már a tetején kucorog. Jótékony ponyva feszül fölénk.

Az Iósz, mondanám „költőileg”, keresztülvágja magát a hullámokon. De ez fél igazság. A hullámok is keresztülvágják magukat rajta. A belga gimnáziumi osztály már csuromvizes. Odahagyják a székeket, ledőlnek, lefekszenek a padlóra. Időnként különösen nagy hullámmal találkozunk. Látjuk, nem hazudik az operettdal, amikor azt panaszolja, hogy „ide-oda hány a tengerár”. Sajnos, nemcsak a tengerár. Jó néhány belga, német, holland utas – régi matróznépek sarja – tengeribetegségbe esik. Olyan sósak vagyunk, mint a heringek. Bocsánat, a hasonlat sántít. Amikor a hering sós, akkor már kint van a vízből.

A bolygó hollandit megszégyenítő matrózléptekkel közelítjük meg a lépcsőt, és a bárban egy-egy doboz sör veszünk. Fent, a fedélzeten isszuk meg. Hova tegyem az üres dobozt? Behajítsam-e a vízbe? Úgy dúl bennem a jóra és a rosszra való hajlam küzdelme, hogy örülnének egyes idealista filozófusok, ha belém látnának. Végtelenül nagy a tenger, súgja egyik énem, észre sem veszi az arasznyi fémet. Másik énem viszont nem a Természet hatalmas méreteivel számol, hanem az önbecsülésre hivatkozik. „Magadat gyalázod meg a szemetelő mozdulattal”.

Erre az „énre” hallgatok. Átgázolok a heverő utastársakon, és az egyik hulladéktárolóba dobom a sörös dobozt. Diadalmas érzés. Példámat, látom, többen követik. Műanyag tasakok, flakonok, palackok púpozzák már a tárolókat.

Poszeidón elismerően pillantgat felénk a habokból. Értékeli a tiszteletünket. Elvégre európai népek vagyunk, megbecsüljük a földet, amelyet taposunk, a vizet, amely a hátára vett, s még a szelet is, amely frissít és röpít…

Három órával később kikötünk a legendás Szantorini szigetén. Meghatottan nézem, a derék Iószt, a hajót. Hála neked, hogy idáig hoztál. Aztán meglátom, hogy két markos tengerész, Odüsszeusz két kései utóda a korláthoz battyog, és a szeméttárolókat – komótosan, figyelmesen – beleborítja a tengerbe.