Aljas. Érzelemmentes. Álságos. Néhány jellemvonás, amilyennek tűnhet A politikus (The Politician) központi karaktere, ám a Netflix médiaszolgáltató új amerikai sorozata időről időre fellibbenti az emberi oldalát.
Payton Hobart (Ben Platt) amióta az eszét tudja, az Egyesült Államok elnöke szeretne lenni. S mindent ennek rendel alá. Szó szerint: a tanulmányait, a kapcsolatait, nem túlzás: az egész életét. Olyannyira, hogy a kampánycsapata azt javasolja, kell találnia valakit, aki őt emberivé teszi. Ezért beszélgetett az iskolabuszon többek között egy (valószínűleg) Down-szindrómás lánnyal, aki arra a kérdésre, hogy min változtatna szívesen, ő csak annyit válaszolt: „Többé senki se játssza meg magát.” Ironikus.
Payton úgy látja, ahhoz, hogy bekerüljön a Fehér Házba, előbb diákelnökké kel válnia. S hogy ehhez milyen alelnök-jelölteket próbál megnyerni magának? Két lányt: Infinity-t, aki (legalábbis látszólag) daganatos betegséggel küzd és Skye-t, aki afroamerikai, gendersemleges, és nem mellesleg korábban a másik aspiránst támogatta. Habár az Egyesült Államokhoz képest hazánknak még bőven van mit fejlődnie azon a téren, hogy a nemi identitás miatt ne érhessen senkit negatív diszkrimináció, Payton szintén inkább eltitkolja az érzéseit, ahogy az édesanyja (Gwyneth Paltrow) is háttérbe szorítja az idomár, Brigitte iránt táplált szerelmét.
A politikus első évada nemcsak egy leendő államférfi nézőpontjából mutatja meg az események alakulását, hanem egy önmagát és a boldogságát kereső fiatalember világába is bepillantást nyerhetünk egyúttal. S ezzel valószínűleg máris sokkal többen tudnak azonosulni. S hogy milyen piszkos munkát lehet elvégezni oposszumbél segítségével? Ez is kiderül a sorozatból.  Infó: A politikus (The Politician) Netflix (2019) Készítette: Ryan Murphy, Brad Falchuk, Ian Brennan

Egyre nehezebb elképzelni, milyen az, amikor a kereszténydemokrata kultuszminiszter nem csak, hogy ott áll a „szellem autonómiáját” dicsérő patinás művészeti akadémia pódiumán, hanem megrendült – mégis erős – hangon méltatja a két hónapja elhunyt magyar zsidó írót; aztán pedig – prózaibbra váltva a hangnemet – arról beszél, hogy minisztériuma talán még sosem támogatott semmit ennyire boldogan, mint a most nyíló Konrád-archívum megalapítását. Mint november 25-én este, amikor Monika Grütters Konrád Györgyre emlékezett a Brandeburgi kapu mellett fénylő Akademie der Künste (AdK) üvegpalotájában. Berlinben, ahol nyolcvan évvel ezelőtt szintén elképzelhetetlen lett volna ilyesfajta ünneplés.  
Ahogyan előtte Jeanine Meerapfel, az AdK elnöke, ő is az európai demokrácia hídépítőjét, a kritikus intellektust, az emberi nagyságot, a művészet szabadságát dicsérte; és beszédéből nem hiányzott a második világháború örökségeként generációkon átívelő, reflexszerűen fel-feltörő szembesítő önvizsgálat.
Harminc folyóméternyi anyagot hagyott Konrád György, az intézet egykori elnöke a házra: az 1960-as évek óta összegyűlt szociológiai és irodalmi feljegyzések, életrajzi dokumentumok, kéziratok, fényképek, naplók, kitüntetések segítenek feltérképezni és kutatni életművét és politikai munkásságát; a Látogató és a Városalapító írásakor készült jegyzetek pedig leírják a hidegháború-korabeli Magyarországon uralkodó elnyomó viszonyokat – áll az AdK közleményében.
Grütters beszéde után az ünnepelt „kapott” szót: mélyen zengve, társalgó hanglejtéssel olvasott fel Peter Simonischek osztrák színész a Vendégkönyvből és a „Treppenredé”-ből – a beszédből, melyet Konrád az akadémia 2000-es tagsági gyűlésére írt, és szokás szerint a lépcsőn állva mondott el. Amikor elhallgatott, a színpad bal szélén álló fekete zongorán Matan Porat Ligeti Györgyöt játszott.
Aztán Dalos György író, Matthias Flügge művészettörténész és Karl Schlögel történész beszélgetett. – Jót tenne Magyarországnak, ha többen lennének olyanok, amilyen ő volt. Gyűlöletkultúrában élünk: szükségünk van „kiegyensúlyozó” emberekre – írta le Dalos a magyarok kórképét. (Hogy az emlékezők közül ő az egyetlen, aki rendesen ki tudja ejteni azt a sok „gy” betűt, már láthatóan évtizedek óta nem zavar senkit sem a házban.)
A megnyitó Konrád György hangján zárul, az AdK-ról beszél. Kifogástalan német mondatait összetéveszthetetlen magyarsággal formálja: – Szeretem, ha történnek a dolgok: lehet izgulni, hogy az adott előadás vagy bemutató sikerül-e vagy nem; lehet együtt örülni, gratulálni. Aztán mindig van egy pohár bor, fogadás, másnap pedig kezdődik elölről. Ez valami egészen különleges hely, ilyet még nem láttam. Maradjon is így.
A közönség elérzékenyülve nevet. Szerették. Szeretik. Vigyázni fognak rá.

A művészt 85 éves korában Izraelben, a Tel-Aviv melletti Givatajimban lévő otthonában érte a halál kedden - írja az MTI. A Jugoszláviában, magyar családban született grafikus nyerte el 1998-ban, Izrael történetében grafikusként először az ország legrangosabb elismerését, az Izrael-díjat. Izraelben lépten-nyomon találkozni lehet munkáival, jelentős szerepet játszott az ország modern vizuális arculatának megteremtésében. Ő tervezte Izrael számos meghatározó intézményének logóját, köztük az El Al légitársaságét, a Teva gyógyszergyárét és a Habima színházét. Reisinger a vajdasági Magyarkanizsán született 1934-ben. A holokauszt során elvesztette családja nagy részét. 1949-ben édesanyjával és nevelőapjával Izraelbe költözött. Már 16 évesen felvették a rangos jeruzsálemi Bezalel művészeti akadémiára, később Európában tanulta tovább a korszerű grafikai látásmódot. 1956-ban plakátot tervezett, amelyben a magyar forradalom menekültjeinek megsegítésére hívta fel a nyugati világ figyelmét. Egy másik ismert plakátján arra szólította fel az egykori Szovjetuniót, hogy engedje külföldre vándorolni az ott élő zsidókat. Budapesten tervei alapján készült el a Teleki téren 2016-ban a munkaszolgálatra elhurcolt áldozatok és túlélők emlékét őrző szoborkompozíció.