Bántalmazottak menedéke

Publikálás dátuma
2019.12.01. 16:16

Fotó: Béres Márton / Népszava
Tavaly egy ország fogott össze, hogy segítsen a Nágocson leégett anyaotthon lakóinak, a helyiek azóta is próbálják rendszerezni a beérkezett legalább 2000 zsák ruhát és a tonnányi egyéb adományt. Egy évvel a tragédia után még mindig nagy a felfordulás a felújítás miatt, de a tavaly itt menedékre talált nők közül már senkit sem találtunk a helyszínen. Torokszorító történetekkel találkoztunk, a legtöbben ugyanis időről időre visszakerülnek ugyanabba a bántalmazó közegbe, ahonnan kimenekítették őket.
„Van, aki csak pár napig vagy hétig marad, hiába próbálunk segíteni. Gyakran a rendőrök sem tudnak mit tenni. Tizenéves lányok, akik az anyjuktól eltanult mintákat követik, ugyanazt az életmódot választják. Szinte egymásnak adják a kilincset a várandós kamaszok, de megfordult itt olyan asszony is, akit az istállóban a kezénél fogva kikötözve vert szinte halálra a férje. Bírósági tárgyalások is voltak az ügyben, testőrt is fogadtunk mellé. Mikor úgy tűnt, hogy már minden rendben, kerestünk neki munkahelyet, kapott szolgálati lakást, a gyerekek járhattak az ottani iskolába. Pár hónap után mégis visszament a férfihoz, akitől kilencszer lett várandós” – meséli a szinte felfoghatatlan történeteket a Dunántúli Református Egyházkerület által fenntartott Árvácska Anya- és Csecsemőotthonban Nagy Csabáné, aki férjével évtizedek óta igazgatja az intézményt. Az országban körülbelül 150, a nágocsihoz hasonló „titkos menedékhely” érhető el azoknak a nőknek és gyermekeiknek, akiket terrorizált korábbi élettársuk, ezért menekülniük kellett.  

Elhúzódó újrakezdés

„Előfordul, hogy valaki két hétre megy el, de már várandósan jön vissza, miközben se munkája, se végzettsége, nem számíthat senkire. Sokan pedig már eleve úgy érkeznek ide, hogy kiemelik, nekik járnak bizonyos dolgok. Az adomány ruha – de csak a legjobb, a zsebpénz (ami egyébként nincs), a külön szoba, a kóla, a cigi, a csipsz… Vannak, akiknek hetekig tartjuk az üres helyet, de végül nem szólnak, hogy egy másik intézménybe mentek. A legnehezebb mégis azokon segíteni, akik folyamatosan visszamennek a bántalmazóhoz” – mesél a mindennapi nehézségekről Nagy Csabáné, négy saját és két örökbe fogadott gyermek anyukája. A nágocsi otthonban jelenleg – a tűz következtében lakhatatlan apartmanok miatt – 20 férőhely van, és ahogy szinte mindig, úgy most is majdnem telt házzal működnek. A tavaly novemberi tragédia utáni felújítást csak idén szeptemberben tudták elkezdeni és várhatóan december közepére végeznek majd. Nem kis munka az épület helyretétele, hiszen amit a tűz nem emésztett fel, azt a víz tette tönkre. Az udvaron most is halomban állnak a megégett, tönkre­ment gerendák, amiket talicskával manőverező munkások kerülgetnek – már amikor nem az emeleten festenek vagy csempéznek. Az új épület alsó szintjét játékok, ruhák, használati tárgyak uralják. Vannak itt plüssökkel tele rakott kiságyak, korcsolyák, nem működő tévék, bútorok, babakocsik, könyvek. Egy év távlatából már ez is hatalmas mennyiségnek tűnik, de mint kiderül, ez csak egy töredéke a kapott holminak, a többségét már egy külső raktárban tárolják, máshol nem volt hely. „Sok adományt mi is továbbadtunk, egy részüket a mélyszegénységben élő településekre vitte egy lelkész, hiszen több száz zsák ruhával már mi sem tudtunk mit kezdeni” – mondja Nagy Csabáné. Sokan anyagilag kezdték támogatni az otthont a tűz után, van olyan segítő, aki azóta is minden hónapban küld valamennyi pénzt. „Ez egy nagyon szép gesztus, hálásak vagyunk érte!” – köszöni az intézményvezető, aki szerint nem az összeg, hanem maga a segítő szándék a lényeg.

Küzdelem a munkásokért

Nagy Csabát, a Somogyi Református Egyházmegye esperesét nem találtuk Nágocson, az utóbbi hónapokban ugyanis szinte ki sem látszott a munkából. Az anyaotthon segítése mellett (aminek egyébként 27 éve igyekszik megfelelni) Kaposváron is helyettesítenie kellett, ahol elhunyt a lelkész, így a feladatok rá hárultak. Sokat van úton, így csak telefonon sikerült elérni. „Várjon egy pillanatot, félreállok az autóval” – mondja, és hallani, ahogy leparkol, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Mikor arról kérdezem, miért húzódott el ennyire a felújítás, elmondja, milyen nehéz is volt megfelelő kivitelezőt találni. „Többen azt mondták, már csak 2020-ra vállalnak munkát, előbb nem tudnak jönni. Mások ugyan jöttek volna, de nagy távolságokról, ami irreálisan megnövelte volna a költségeket. Végül szó szerint úgy kellett összekaparni a csapatot, de már látjuk a végét, egy-két hét és befejezik a munkát. Már csak a csempézés és a központi fűtéssel kapcsolatos munkák vannak hátra” – nyugtázza megkönnyebbülten. No meg persze a berendezés. Korábban adomány bútorokkal töltötték meg a lakásokat, valószínűleg most is ez várható. A felújítás költsége 40 millió forint körül mozog, az összeget a püspöki hivatal támogatásából, adományokból és a biztosítótól kapott pénzből fedezik. Az adományokkal kapcsolatban Nagy Csaba is megjegyzi, nagyon szép gesztus, hogy az emberek segíteni akarnak, hálásak is érte, de annak reményében, hogy ezt senki sem veszi zokon, arra kér mindenkit: már ne hozzanak több holmit, mert nem tudják hova tenni. „Kaptunk tucatnyi televíziót, van több mint 30 babakocsink és legalább 2000 zsák ruha” – mondja az esperes, aki a beszélgetés végén leszögezi: különösen nehéz, olykor hasonló életutak futnak náluk össze, gyakran reménytelennek tűnő kilátásokkal. „Egy anyaotthonnak segíteni kell, reménységet kell adni az ide menekülők számára. A tűz – a tetemes anyagi kár mellett – 15 rászoruló embertől vette el ezt a lehetőséget. Hamarosan végre ismét 35 helyünk lesz. Mindenkinek hálásan köszönöm a megtapasztalt szeretetet, az adományokat, a segítőkészséget” – mondja. Rövid beszélgetésünk után szalad is tovább, sok a dolog.  

Miért mennek vissza?

Míg kint a munkások sürögnek-forognak, addig az anyaotthon régi, épen maradt épülete lakóktól nyüzsgő. Két édesanya és három kisgyermek szaladgál a szobák és a konyha között, készül az ebéd, és míg beszélgetek egyikükkel, lassan az orrunkig kúszik a sült hagyma étvágygerjesztő illata. Alexandra, a csendes, visszafogott ­fiatal nő halkan mesél, miközben gyermekei, a három- és négyéves fiúk egy ágyon ugrálnak. „Két hete vagyunk itt. Azért jöttünk el otthonról, mert az élettársam, akivel egy évet voltunk együtt, néhány hónap után bántalmazni kezdett. Ivott és drogozott is, ilyenkor erőszakossá vált.” Alexandra kicsivel jobb helyzetben van a többségnél, gyermekei édesapja (nem a bántalmazó későbbi élettárs) nagyon rendes ember, fizet gyerektartást, és ahogy tud, igyekszik segíteni nekik. Első gyermeke, Kevin azonban sajátos nevelési igényű, így dolgozni egyelőre nem tud, nem hagyhatja magára nagyobbik fiát. Az élénk, aktív gyerek az első perctől kezdve lelkesen mutatja a játékait és a maga módján igyekszik kifejezni magát. Hároméves testvére, Martin már félénkebb, nyugodtabb, de cserfes természet. Igazán izgatott csak akkor lesz, mikor előkerül egy óriási plüssparipa, amit túláradó szeretettel kezd ölelgetni. A kis szobában, ahol most hárman élnek, szinte minden sarokban van valamilyen játék. Alexandra és Kevin együtt alszanak az egyik egyszemélyes ágyon, vele szemben a másikon Martin. A család még szokja az új közeget. A szomszédos szobában lakó fia­tal édesanya és másfél éves kisfia már közel egy éve élnek Nágocson, Jász-Nagykun-Szolnok megyéből érkeztek ide. Az anya egyszer már visszament oda, ahonnan elmenekült. „A fiam miatt tettem. Az apja folyamatosan győzködött, hogy mennyire hiányzik neki a gyermekünk. Nem ő bántalmazott, hanem a testvérei és az alkoholista anyukája. Titokban már akkor is jártam a családsegítőbe, és amint lehetett, eljöttem” – meséli. Ugyan második alkalommal már csak rövid időt töltött újra az alig 21 éves férfival, de ismét teherbe esett. Az apa tudja, hol élnek, de egyszer sem kereste fel őket Nágocson. Őt nem zaklatja senki. Szemben másokkal. Tavaly arról mesélt nekünk egy asszony, tizenhat hetes terhes volt, mikor a gyermekei apja megverte és kidobta az albérletből, az utcára került. A fia születése után nem maradhatott a hajléktalanszállón, így került Nágocsra a 32 éves nő. A nevét nem árulta el, mert „az ördög soha nem alszik”. Minden tragédia ellenére ő már megtette a legnehezebb lépést: eljött, hogy neki és gyermekeinek is jobb élete legyen. Példáját sokaknak lenne érdemes követni.
Szerző

Jó lesz nekem ott, ahonnan indultam

Publikálás dátuma
2019.12.01. 15:15

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Farkas Ági azt tanítja a gyerekeinek, hogy boldogságra születtünk. Az anyját verték, őt verték, évekig menekült, depressziós lett, de így is van minek örülni. Felnevelt egy népszerű színésznőt, egy brit diplomás fiút és egy sikeres vállalkozót. Ő újságíró- és szociálismunkás-diplomájával egy nyugodt, mátrai visszavonulást tervez.
Farkas Ágnes néhány hete Angliában keresett munkát. Nem először, van már négy év gyakorlata Londonban és környékén. Dolgozott szállodában, étteremben, idősekkel és fogyatékosokkal. Volt, hogy reggel 7-től este 9-ig tartott a munka, tudja, milyen nyolc idegennel lakni egy lakásban – ketten akkora szobában, hogy ha mindketten otthon voltak, valakinek le kellett feküdnie, különben nem fértek el. Volt, hogy egér, poloska mellett is kértek 500 fontot (195 ezer forintot) a szo­báért. Tudja, hogy óvatosnak kell lenni itt a magyarokkal, megeshet, hogy átvernek a munkával, szállással. Mégis Lutonban volt, mert tudja, hogyha kemény munkával is, de lehet pénzt keresni, lehet tervezni. Míg Budapesten követték este az utcán, Angliában soha nem félt éjjel, egyedül sem.   Annak idején kisebbik fiával utazott ki. Ábrahám öt angliai egyetemre jelentkezett és kettőre fel is vették. Egy évet volt kollégiumban, majd édesanyjával egy kétszobás lakásba költöztek. Két éve megkapta a diplomáját is, a hatalmas családi örömnek azonban egy váratlan hír vetett véget három nappal később. Ági legjobb barátnője meghalt. Összetört, nem tudott dolgozni, hazament, de úgy tervezte, két hónap múlva visszajön. Két év lett belőle. Könyvesboltot vezetett Budapesten. Írt néhány cikket is, de azt mondja, nem lehetett megélni a fizetésből. Pláne, hogy a 33 százalékot levonták tőle a soha véget nem érő hitelre. 2008-ban vett egy autót 2 millió 200 ezerért. Egymilliót adott a bank. Egy évig 24 ezret fizetett, a harmadik évben már 60 fölött volt a részlet. Ekkor megkérdezte a bankban, mennyit fizetett be? Több mint 2 milliót. Vagyis kétszer annyit, mint amennyit felvett. Kiborult, azt mondta, nem fizet többet egy fillérrel sem, ha kell, inkább leüli. Csakhogy anyja meglepetésként ajándéklevélben íratta az ő nevére a saját domoszlói házát, hogy ha meghal, ő vigye tovább. Vagyis Ági lett a tulajdonos, az anyja a haszon­élvező. Most attól tart, hogy erre is szemet vetnek a hitelbehajtók. Ez a ház Ági végállomása lenne. A Mátra gyönyörű részén akar egy falusi vendégházat, amíg a turisták pihennek, ő könyvet írna. 

Temetésre sem volt pénz

A romungro, kárpáti cigány Ágnesék hatan voltak testvérek, mind lányok. Ketten meghaltak. Egyikük szüléskor, a másik tüdőgyulladásban 3 évesen. Akkoriban egy kitakarított disznóólban éltek Halmajugrán. Nem volt temetésre sem pénz, az apja temette el a lányokat a kertben. A szülők által gyártott téglából egy egyszobás házba született Ági utolsó gyerekként. Tízéves koráig négyen aludtak egy ágyban. Aztán vettek egy kertes házat és volt pár állatuk is. Azt mondja, ez volt a Kádár-korszak, amikor mindenkinek volt munkája és mindenki megélt, ha szerényen is. Ági gyerekkorában a helyi könyvtárba menekült. Öt év alatt kiolvasta az összes könyvet. Kitűnő tanuló volt, mindig szerepeltették, de az iskolában a ballagásán sem volt egyetlen hozzátartozója sem. „Anyám 9 évesen már cseléd volt. Írni, olvasni sem tudott – meséli. – Én tanítottam meg a nagy nyomtatott betűket olvasni. Világéletében csak dolgozott, sokat. Volt a téeszben, aztán a visontai erőműben. Nálunk mindig ragyogó tisztaság volt, mint a patikában. Az ágynemű ropogósra volt kivasalva. Mindig főzött, ha volt mit. Kert, udvar rendbe téve.” Apja zenész volt, de egy idő után az alkohol szeretete erősebb lett. Eladta a hegedűjét is, azt is elitta. Ha józan volt, rendben volt a kert, az állatok, de egyre kevesebbet volt józan. Minden egyes korty a feleségnek fájt. „Mindig verte anyámat. Volt, hogy ha játszottam, nekem kiabáltak a szomszédok, menjek azonnal. Szaladtam én nyolcévesen, de minek, mit tudtam én csinálni? Meg volt, hogy együtt menekültünk a padlásra hálóingben, mezítláb télen.”  Ági is verekedett, néha, ha bántották. Visszaemlékszik egy iskolai incidensre. „Kopogott a szemem az éhségtől. Emlékszem, virágos szalvétába meg műanyag zacskóba csomagolt szendvicset evett Cilike. Mondtam neki, adjál már egy kicsit. Erre ő nagyképűen elfordult. Megpofoztam. Az ő apjának dolgozott az én apám. Mondta is utána, hogy Vilmos bácsi, jól megverte a Cilikét a lánya. Jól tette, Imre – mondta apám –, nagyon kényes volt a lányod. Nem adott volna neki egy harapást. Erre Cili apja: Igaza van, megmondom majd neki.”  

Erőszakból erőszakba

Ági szerint az 1300 lakosú kis faluban a nem cigány gyerekek is verekedtek, a felnőttek csak akkor szóltak közbe, ha muszáj volt. Gimnáziumban kinyílt egy kicsit a világ, de cigányként ugyanúgy egyedül volt. Tinédzserként kicsit érzékenyebb lett, ott már fájt, ha valaki akár szóval is bántotta. Angol–orosz szakon tanult, színjátszókörrel járta az országot, novellát írt, amit felolvastak a rádióban és írtak róla cikket a megyei lapban. Tizenhat évesen megismerkedett egy fiúval. Majdnem húsz évig szenvedett tőle. „Utálta, hogy tanulok. Irigykedett, nem segített. Még nem töltöttem be a 18-at, amikor megszületett az első fiam, Dezső. Az apja mindig vert, ivott és nőzött.” El kellett menekülnie, a nyolc hónapos gyereket állami gondozásba adta, mert akkoriban nem járt gyes vagy gyed alanyi jogon. Egy évig csak látogatta. Ez volt az első szakítás. Aztán volt még ötven egyéb, mindig hazakényszerítette a férje. Azzal zsarolta, hogy elveszi a gyereket, meg a későbbieket is. Neki semmije nem volt, a férjének meg mindene. Nem hitte, hogy kitörhet a férje zsarnokságából. „Egyetlenegyszer voltam a rendőrségen. Amikor meg akart ölni és a fejem a páncélszekrénybe verte, ömlött az arcomon a vér, úgy menekültem be a sötétbe, a fák közé. Jött utánam két biztonsági őr, ők vittek be a rendőrségre. Nem mertem megmondani, mi történt. Két óra múlva vallottam, utána vittek kórházba.” Dezsőnek kellett a legtöbbet óvodát és iskolát váltania az állandó költözések miatt. Ő 18 éves volt, húga 13 éves, öccse 4, amikor Ági rájött, nem lehet három gyerekkel hajléktalan, és ha igen, arra is felkészült. „Eldöntöttem, mindegy, mi lesz. Nem akarok ezzel az emberrel találkozni többet. Soha többet!” Ági nagyon súlyos terheket cipel. Az ütések emlékén túl húsz abortusza is nyomasztja. Ennek a fájdalmát és az összes miatta kialakult betegséget a férjének köszönheti, aki nem akart védekezni. A fogamzásgátlót nem bírta Ági mája, a spiráltól pedig úgy begyulladt, hogy hetekig volt kórházban. Ahogy végleg kilépett a gyötrő házasságból, rájött, hogy végre tanulhat. Azonnal főiskolára ment. Szociális szakon olyan kiváló szakdolgozatot írt a halmajugrai cigányokról, hogy szociológus tanára is azt mondta: soha életében nem látott ilyen minőségű felmérést. A diplomát már a saját nevén kapta. A szociális munka után újságíró-diplomát is szerzett. A Népszabadságnál volt gyakornok, ahol aztán külsős munkatársként írhatta cikkeit. A Bódvalenkéről szóló írását a CNN is átvette, és a falu hétmillió forint támogatást is kapott. A lap megszűnése után a 168 Órába írt cikkeket, aztán onnan is elment mindenki, aki szívesen fogadta az írásait. Ekkor abbahagyta.  

Már csak New York az álom

Néhány éve a cigány értelmiségiek történetei között megjelent a múltja, a sok nehézség mellett a nagy sikerei. Ha évente megosztják, mindig terjed. Őt is meglepte, hogy rengeteg a hozzászólás és mind pozitív. Novellákat is írt, volt, amivel a Magyar Rádió pályázatán harmadik lett. A Homályban című arról szól, hogy nem tudott aludni. „Reggel háromkor kipattant a szemem, és rögtön mennem kellett, mert a lakásban megmaradni nem bírtam. Este kilencig, amíg be nem vettem a gyógyszert, folyamatosan járkáltam és járkáltam, a lábam leszakadt a vietnami papucsban.” Kiderült, hogy súlyos depressziója van. „És nem mondhatjuk meg, mi a bajunk. Ha van munkahelyünk, rögtön kirúgnának, ha nincs, nem vennének fel sehová. Akkor inkább már egy cigányt. De dilist sose!” – írja a novellában, ami így végződik: „Az orvosom azt mondja, hogy van egy alkatom. Én azt mondom, a bánat bennem lakik, csak rajtam múlik, kiengedem-e.” Már a falusi könyvtárban megfogalmazta, mi neki az érték: az őszinteség, becsületesség, tanulás és a világ megismerése. Ezt tanította a gyerekeinek is. Az utazásban Franciska a legjobb, neki már csak Ázsia hiányzik. Dezső dolgozott Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban és Kanadában, és volt ő is Londonban. Áginak az európai országok megvoltak, de a nagy álom még nem. Azt reméli, egyszer eljut New Yorkba is. „Csodálatra méltó gyerekeim vannak. Ábrahámnak olyan penge agya van, 16 évesen lekörözött. A brit angol nyelvész diplomájával itt szeretne letelepedni. Franciskámnak olyan szíve van, annyi szeretet van benne és roppant tehetséges színésznő, öt év alatt nyolc filmet készített, több díjat nyert. Dezső meg egy gyönyörű, okos fiú, aki költő, megjelentek a versei. Festékboltot vezet.” Szerinte a családi múlt ellenére sem szabad elfelejteni, hogy az életben mindig van jó is. „Már megmutattam a gyerekeknek, milyen a világ. Azt tanítom, csodálkozzanak rá, keressék, ami szép. Szomorkodni csak nagyon keveset. Boldogságra születtünk!” Két hét után Ági úgy döntött, a boldogság nem itt van. Három gondozói állást és Londont hátrahagyva visszatér Budapestre. „Átgondoltam és nem érdekel a pénz. Úgy gondolom, hogy közel a hatvanhoz jár nekem az élettől annyi, hogy ha valamit nem akarok, ne erőszakoljam meg magam. Jól hangzik a havi 1 millió forint, de hogy azért mit kell tenni, én pontosan tudom, és már nem megy. Nem akarok újra nyugtatót szedni. Boldogságra születtünk, tehát nekem írnom kell, mert az tesz boldoggá. Anyámnál fogok lakni, ennek is itt van az ideje. Tizennégy évesen eljöttem tőle és egész életében nagyon ritkán látott. Nekem őt kell gondoznom. Jó lesz nekem ott, ahonnan indultam.”
Szerző

Ahova nem csak inni jár az ember

Publikálás dátuma
2019.12.01. 12:44

Mi a közös egy csapat magyarkanizsai pedagógusban, egy szolnoki baráti társaságban, egy kolozsvári fizikusban és e sorok írójában? Az, hogy hétfőn este kilenc körül egy kocsmában mind azon törik a fejüket, vajon Európában melyik az az ország, ahol utolsóként jutottak nők választójoghoz, melyik egyházi méltóság található meg a billentyűzeten, és vajon mi lehet az a sellőpor?
A Quiznight története nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdődött, mára minden hétfőn öt ország több mint ötven helyszínén ugyanabban az időpontban, ugyanazzal a kérdéssorral több ezer ember játszik, néhány fős csapatokban. A bajnokság ősztől tavaszig tart, a csapatok hónapokon át gyűjtögetik a pontokat, hogy végül májusban a legjobbak között egy szuperdöntőn dőljön el, kik viszik el a legfontosabb kupát. Az ötlet szülőatyja és mai napig a fő motorja az eredetileg megújuló energiákkal foglalkozó közgazdász, Bartha Álmos, aki Sanghajban az egyetemi évei alatt találkozott a kocsma­kvízzel, és hazaköltözve elkezdte hiányolni ezeket az eseményeket. 2009 februárjában szervezett először kocsmakvízt Szentendrén. Akkor még csak a barátainak, de hamar megszületett az igény, hogy „bevegye” Budapestet is, végül egy klasszikus egyetemi kocsma fogadta be a teljesen új kezdeményezést. A pörgős, profi és semmi itthon ismert játékhoz nem hasonlítható programnak hamar híre ment, onnantól hétfő esténként nem csak az olcsó fröccs és a zsíros kenyér vonzotta az akkor még főleg fiatalokból álló csapatokat a pincébe. Álmos volt az első Magyarországon, aki hasonlóval próbálkozott, ma már négy másik kvízszervező csapat működik hasonló modellben Budapesten, és ő egyáltalán nem sajnálja, hogy többen is vannak a piacon, mert mindannyian kicsit másképp gondolkoznak arról, mitől jó egy kocsmakvíz. Aki járt már ilyen kvízen, tudja, hogy jól felismerhető hangja van annak, amikor egy csapatnál leesik a tantusz, általában egy hangosabb „jaj”-t vagy „Jézusom”-ot követő megkönnyebbült moraj jelzi, ha egy válasz hosszas kínlódás árán született meg. A Quiznight népszerűségének egyik titka az alapító szerint éppen az, hogy nem lehet felkészülni a kérdésekre, nem feltétlenül az a csapat nyer, ahol a legtöbb tudás koncentrálódik. És egyáltalán nem azok a kérdések jelentik az igazi élményt, amikre valamelyik csapattag egyből rávágja, hogy „IV. Béla”. „Egyszer a szezon végi döntő előtt a Tüskecsarnokban találkoztam egy csapattal, akik éppen az Árpád-házi királyokat magolták. Mondtam, hogy azonnal hagyják abba, nem ez a lényeg” – meséli Álmos, akinek az a legfontosabb, hogy mindenkinek legyen sikerélménye, ezért kifejezetten a saját kudarcának tartja, ha egy héten alacsony pontszámok születnek vagy egy kérdésre kevesen tudják a választ. 

Nem segít a három diploma

A „módszertant”, hogy hogyan kell jól kérdést írni és mi a megfelelő egyensúly a különböző kérdéstípusok között, alapvetően ő tapasztalta ki. Álmos szerint nem az általános műveltségre kell helyezni a hangsúlyt, bár kétségtelen, hogy anélkül nem megy – nem árt, ha van valaki a csapatban, aki keni-vágja a történelmet, a földrajzot, valaki a természettudományokban jártas, és az alapvető olvasottság is jól jön. De ha összeállna egy csapat, amelyben csak egyetemi professzorok játszanak a különböző tudományágakból, egyáltalán nem biztos, hogy megnyernék a kvízt. A kérdéssorokban megjelenik a popkultúra, mindenféle aktuális érdekesség és a bulvár is, ezeknél vagy éppen egy agyzsibbasztó képrejtvény­nél három diploma sem segít. A nyeremény semelyik helyszínen nem több egy üveg italnál vagy egy lefogyasztható kuponnál, már csak azért sem, hogy nehogy túl nagy legyen a csábítás a csalásra, a „telefonozásra”. A Quiznight évről évre több városban és egyre több kocsmában jelent meg, Álmos felidézni sem tudja pontosan, mik voltak a fő fordulópontok, de fontosnak tartja a 7. bajnokságot, amikor a 3000-et is átlépte a heti rendszerességgel játszók száma, és akkor rendezték az első igazán profi és nagyszabású szezonzáró döntőt a Tüskecsarnokban, összesen 1500 résztvevővel. A vidéki városokba jellemzően olyan játékosok vitték el a kvízt, akik hazaköltöztek a fővárosból, és hiányolták a hétfői programot. „Három éve Pesten kezdtem el játszani, aztán hazaköltöztem Szolnokra, ahol a családomat csaltam el a kvízre – meséli Gyimesi Bernadett, aki Budapesten a kollégáival szokott játszani. – Mindig is érdekeltek a kvízek, szerepeltem a tévében a Maradj talpon!-ban is. De azokban a játékokban egyszer csak elbukik az ember, és nincs tovább. Itt viszont végig megmarad az élvezet, van idő együtt gondolkodni, és nincs versenyhelyzet és kudarcélmény sem.” Bár Álmos eredetileg úgy gondolta, főleg a fiatalok lesznek a célközönség, és az idényt az egyetemi szemeszterekhez, vizsgaidőszakokhoz igazította, ma már egyáltalán nem csak fiatalok játszanak. Bernadett szerint a legnehezebb a szülőket kimozdítani otthonról, de ha egyszer sikerül, ők is rákattannak a kvízre.  

Határon túli fanatikusok

Az első határon túli kvíz Újvidéken indult el, egy Budapesten tanuló lány vitte haza a kocsmakvízt és szervezte meg az ottani közösséget. Hasonlóan indult el a Quiznight Bécsben, Grazban, Újvidéken, Magyarkanizsán, Zentán, Szabadkán, Kolozsváron, Ba­róton és Dublinban is. Az erdélyi Bálint Zoltán 9 évig élt és kutatott Grazban a családjával, ahol jártak klasszikus angol mintájú kocsmakvízre, amit viszont elég unalmasnak találtak. Öt évvel ezelőtt olvasott egy cikket a Quiznightról, és hamar megkereste Álmost azzal az ötlettel, hogy Grazban is szeretnék elindítani a játékot. A helyi magyarok közül is sokan vevők voltak az ötletre, és gyorsan kialakult egy 20-22 fős fix társaság, akik minden hétfő estéjüket ezzel töltik. Zoltánék 2016-ban költöztek haza Kolozsvárra, szerencsés véletlen, hogy éppen ekkor indult el ott is a kvíz (idén csatlakozott a városban egy második helyszín is), és bár mindkét városban ott volt a kezdeteknél, nem szeretett volna kvízmester lenni. Ő játszani szeret, különösen élvezi a csapatmunkát, a legjobb pillanatoknak pedig ő is azt tartja, amikor egyik csapattag sem tudja a választ, végül mégis rávezetik egymást a megoldásra. Zoltán prototípusa a fanatikus kvízjátékosnak, már a csapat összetételét is tudományos alapon állították össze a baráti körből: van köztük irodalmár, zenész, matematikus, köz­gazdász, és Zoltán, a fizikus, hogy biztosan minden területet lefedjenek. Utólag mindig kielemzik, hogy az adott kérdésre kinek kellett volna tudnia a választ, és ha mégsem tudta, vajon ­miért nem. A győzelmet mindig fotóval ünneplik, a cél minél több fénykép összegyűjtése. A felesége szintén játszik, de egy másik csapatban, mivel hamar kiderült, hogy ugyanabban erősek, ugyanazokra a kérdésekre tudják a választ. A Quiznight játékos/lakosságszám arány valószínűleg a szerbiai Magyarkanizsán a legjobb, a valamivel több mint 8000 fős városban minden héten hetvenen ülnek le egy kocsmában, hogy megválaszolják a kérdéssort, nem utolsósorban a kvízmesternek köszönhetően, aki nagy lelkesedéssel terjeszti a kvíz hírét a városban. Ábel István gyerekei Budapesten élnek, a lánya itt kezdett el kvízre járni, majd amikor hazalátogatott, a szüleit is elvitte Szabadkára játszani. Istvánnak – aki nyugdíjas, de jelenleg is aktív matematikatanárként nagyon szereti a fejtörőket, rendszeresen készít keresztrejtvényeket a helyi újságoknak – nagyon megtetszett a játék, úgy érezte, ezt ő is meg tudná szervezni Magyarkanizsán. A téli szünetben bemutató kvízt szervezett, főleg pedagógus ismerősei között terjesztette a játék hírét, és már az első alkalommal 50 embert sikerült „mozgósítania”. „Tanárokból, mérnökökből, főleg értelmiségiekből áll a társaság, ami minden héten összegyűlik a kvízen, vannak, akik 20-30 kilométerről jönnek” – meséli István, aki büszke arra, hogy mára igazi közösség épült a magyarkanizsai kvízesekből.  

A versengés is fontos

A kocsmakvíz „üzleti modellje” szerint a vendéglátóhelyeknek azért éri meg helyet adni a kvíznek, mert hétfőn esténként egyébként egy-két betévedőt leszámítva üresen konganának. És úgy tűnik, az embereknek van igényük az ilyen típusú szórakozásra, minden kedden délelőtt 10 órakor nyílik meg az asztalfoglalási lehetőség a Quiznight oldalán, és néhány perccel később el is fogynak a helyek. Álmos mégsem szeretné nagyobbra növeszteni „birodalmát”, a kocsmák által fizetett jelképes összegeken túl anyagi haszna nem származik abból, ha új helyek csatlakoznak, és így marad a dolognak egyfajta zárt, közösség jellege. A májusi döntőket övező hangulat semmihez sem hasonlítható, ilyenkor egymás szemébe nézhetnek a más helyszíneken játszó nagy ellenfelek, akik egész szezonban csak a toplistákon figyelik, éppen hogy teljesítettek a rivális csapatok. Mert bár kétségtelen tény, hogy a kvíznek hatalmas a közösségszervező ereje, kár lenne tagadni, a versengés legalább ilyen fontos. És néhány hónap után az ember konfliktuskezelésből is sokat tanul, mert az igazi maximalistáknál a teljes béke törékeny. Mert az nagyon helyes, ahogy az egyik csapattagnak beugrik, hogy meglepő módon Svájcban kaptak legkésőbb szavazati jogot a nők, egy másiknak pedig leesik, hogy a perjel az egyházi méltóság a billentyűzeten. Viszont hogy fordulhat elő, hogy még az az ember sem jön rá, a sellőpor a körömlakk több színben való csillogásáért felel, akinek minden héten más színű a körme? A rosszalló pillantásoknál csak az önvád kínzóbb.

Bartha Álmos a most megjelent A Nagy Kocsmakvízkönyvben összegezte 10 év tapasztalatát arról, hogyan érdemes kvízt tartani, és hogyan kell a világot abból a szempontból figyelni: miből válhat jó kérdés. A könyv belépő lehet azoknak, akik még soha nem játszottak kvízt, de szívesen kipróbálnák otthon a barátaikkal vagy a családjukkal, amihez Álmos egy évtized legjobb, legemlékezetesebb több mint 2500 kérdését válogatta ki.

Szerző
Témák
kocsma kvíz