A Quiznight története nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdődött, mára minden hétfőn öt ország több mint ötven helyszínén ugyanabban az időpontban, ugyanazzal a kérdéssorral több ezer ember játszik, néhány fős csapatokban. A bajnokság ősztől tavaszig tart, a csapatok hónapokon át gyűjtögetik a pontokat, hogy végül májusban a legjobbak között egy szuperdöntőn dőljön el, kik viszik el a legfontosabb kupát. Az ötlet szülőatyja és mai napig a fő motorja az eredetileg megújuló energiákkal foglalkozó közgazdász, Bartha Álmos, aki Sanghajban az egyetemi évei alatt találkozott a kocsmakvízzel, és hazaköltözve elkezdte hiányolni ezeket az eseményeket. 2009 februárjában szervezett először kocsmakvízt Szentendrén. Akkor még csak a barátainak, de hamar megszületett az igény, hogy „bevegye” Budapestet is, végül egy klasszikus egyetemi kocsma fogadta be a teljesen új kezdeményezést. A pörgős, profi és semmi itthon ismert játékhoz nem hasonlítható programnak hamar híre ment, onnantól hétfő esténként nem csak az olcsó fröccs és a zsíros kenyér vonzotta az akkor még főleg fiatalokból álló csapatokat a pincébe.
Álmos volt az első Magyarországon, aki hasonlóval próbálkozott, ma már négy másik kvízszervező csapat működik hasonló modellben Budapesten, és ő egyáltalán nem sajnálja, hogy többen is vannak a piacon, mert mindannyian kicsit másképp gondolkoznak arról, mitől jó egy kocsmakvíz.
Aki járt már ilyen kvízen, tudja, hogy jól felismerhető hangja van annak, amikor egy csapatnál leesik a tantusz, általában egy hangosabb „jaj”-t vagy „Jézusom”-ot követő megkönnyebbült moraj jelzi, ha egy válasz hosszas kínlódás árán született meg. A Quiznight népszerűségének egyik titka az alapító szerint éppen az, hogy nem lehet felkészülni a kérdésekre, nem feltétlenül az a csapat nyer, ahol a legtöbb tudás koncentrálódik. És egyáltalán nem azok a kérdések jelentik az igazi élményt, amikre valamelyik csapattag egyből rávágja, hogy „IV. Béla”. „Egyszer a szezon végi döntő előtt a Tüskecsarnokban találkoztam egy csapattal, akik éppen az Árpád-házi királyokat magolták. Mondtam, hogy azonnal hagyják abba, nem ez a lényeg” – meséli Álmos, akinek az a legfontosabb, hogy mindenkinek legyen sikerélménye, ezért kifejezetten a saját kudarcának tartja, ha egy héten alacsony pontszámok születnek vagy egy kérdésre kevesen tudják a választ.
Nem segít a három diploma
A „módszertant”, hogy hogyan kell jól kérdést írni és mi a megfelelő egyensúly a különböző kérdéstípusok között, alapvetően ő tapasztalta ki. Álmos szerint nem az általános műveltségre kell helyezni a hangsúlyt, bár kétségtelen, hogy anélkül nem megy – nem árt, ha van valaki a csapatban, aki keni-vágja a történelmet, a földrajzot, valaki a természettudományokban jártas, és az alapvető olvasottság is jól jön. De ha összeállna egy csapat, amelyben csak egyetemi professzorok játszanak a különböző tudományágakból, egyáltalán nem biztos, hogy megnyernék a kvízt. A kérdéssorokban megjelenik a popkultúra, mindenféle aktuális érdekesség és a bulvár is, ezeknél vagy éppen egy agyzsibbasztó képrejtvénynél három diploma sem segít. A nyeremény semelyik helyszínen nem több egy üveg italnál vagy egy lefogyasztható kuponnál, már csak azért sem, hogy nehogy túl nagy legyen a csábítás a csalásra, a „telefonozásra”.
A Quiznight évről évre több városban és egyre több kocsmában jelent meg, Álmos felidézni sem tudja pontosan, mik voltak a fő fordulópontok, de fontosnak tartja a 7. bajnokságot, amikor a 3000-et is átlépte a heti rendszerességgel játszók száma, és akkor rendezték az első igazán profi és nagyszabású szezonzáró döntőt a Tüskecsarnokban, összesen 1500 résztvevővel. A vidéki városokba jellemzően olyan játékosok vitték el a kvízt, akik hazaköltöztek a fővárosból, és hiányolták a hétfői programot. „Három éve Pesten kezdtem el játszani, aztán hazaköltöztem Szolnokra, ahol a családomat csaltam el a kvízre – meséli Gyimesi Bernadett, aki Budapesten a kollégáival szokott játszani. – Mindig is érdekeltek a kvízek, szerepeltem a tévében a Maradj talpon!-ban is. De azokban a játékokban egyszer csak elbukik az ember, és nincs tovább. Itt viszont végig megmarad az élvezet, van idő együtt gondolkodni, és nincs versenyhelyzet és kudarcélmény sem.” Bár Álmos eredetileg úgy gondolta, főleg a fiatalok lesznek a célközönség, és az idényt az egyetemi szemeszterekhez, vizsgaidőszakokhoz igazította, ma már egyáltalán nem csak fiatalok játszanak. Bernadett szerint a legnehezebb a szülőket kimozdítani otthonról, de ha egyszer sikerül, ők is rákattannak a kvízre.
Határon túli fanatikusok
Az első határon túli kvíz Újvidéken indult el, egy Budapesten tanuló lány vitte haza a kocsmakvízt és szervezte meg az ottani közösséget. Hasonlóan indult el a Quiznight Bécsben, Grazban, Újvidéken, Magyarkanizsán, Zentán, Szabadkán, Kolozsváron, Baróton és Dublinban is.
Az erdélyi Bálint Zoltán 9 évig élt és kutatott Grazban a családjával, ahol jártak klasszikus angol mintájú kocsmakvízre, amit viszont elég unalmasnak találtak. Öt évvel ezelőtt olvasott egy cikket a Quiznightról, és hamar megkereste Álmost azzal az ötlettel, hogy Grazban is szeretnék elindítani a játékot. A helyi magyarok közül is sokan vevők voltak az ötletre, és gyorsan kialakult egy 20-22 fős fix társaság, akik minden hétfő estéjüket ezzel töltik. Zoltánék 2016-ban költöztek haza Kolozsvárra, szerencsés véletlen, hogy éppen ekkor indult el ott is a kvíz (idén csatlakozott a városban egy második helyszín is), és bár mindkét városban ott volt a kezdeteknél, nem szeretett volna kvízmester lenni. Ő játszani szeret, különösen élvezi a csapatmunkát, a legjobb pillanatoknak pedig ő is azt tartja, amikor egyik csapattag sem tudja a választ, végül mégis rávezetik egymást a megoldásra. Zoltán prototípusa a fanatikus kvízjátékosnak, már a csapat összetételét is tudományos alapon állították össze a baráti körből: van köztük irodalmár, zenész, matematikus, közgazdász, és Zoltán, a fizikus, hogy biztosan minden területet lefedjenek. Utólag mindig kielemzik, hogy az adott kérdésre kinek kellett volna tudnia a választ, és ha mégsem tudta, vajon miért nem. A győzelmet mindig fotóval ünneplik, a cél minél több fénykép összegyűjtése. A felesége szintén játszik, de egy másik csapatban, mivel hamar kiderült, hogy ugyanabban erősek, ugyanazokra a kérdésekre tudják a választ.
A Quiznight játékos/lakosságszám arány valószínűleg a szerbiai Magyarkanizsán a legjobb, a valamivel több mint 8000 fős városban minden héten hetvenen ülnek le egy kocsmában, hogy megválaszolják a kérdéssort, nem utolsósorban a kvízmesternek köszönhetően, aki nagy lelkesedéssel terjeszti a kvíz hírét a városban. Ábel István gyerekei Budapesten élnek, a lánya itt kezdett el kvízre járni, majd amikor hazalátogatott, a szüleit is elvitte Szabadkára játszani. Istvánnak – aki nyugdíjas, de jelenleg is aktív matematikatanárként nagyon szereti a fejtörőket, rendszeresen készít keresztrejtvényeket a helyi újságoknak – nagyon megtetszett a játék, úgy érezte, ezt ő is meg tudná szervezni Magyarkanizsán. A téli szünetben bemutató kvízt szervezett, főleg pedagógus ismerősei között terjesztette a játék hírét, és már az első alkalommal 50 embert sikerült „mozgósítania”. „Tanárokból, mérnökökből, főleg értelmiségiekből áll a társaság, ami minden héten összegyűlik a kvízen, vannak, akik 20-30 kilométerről jönnek” – meséli István, aki büszke arra, hogy mára igazi közösség épült a magyarkanizsai kvízesekből.
A versengés is fontos
A kocsmakvíz „üzleti modellje” szerint a vendéglátóhelyeknek azért éri meg helyet adni a kvíznek, mert hétfőn esténként egyébként egy-két betévedőt leszámítva üresen konganának. És úgy tűnik, az embereknek van igényük az ilyen típusú szórakozásra, minden kedden délelőtt 10 órakor nyílik meg az asztalfoglalási lehetőség a Quiznight oldalán, és néhány perccel később el is fogynak a helyek. Álmos mégsem szeretné nagyobbra növeszteni „birodalmát”, a kocsmák által fizetett jelképes összegeken túl anyagi haszna nem származik abból, ha új helyek csatlakoznak, és így marad a dolognak egyfajta zárt, közösség jellege. A májusi döntőket övező hangulat semmihez sem hasonlítható, ilyenkor egymás szemébe nézhetnek a más helyszíneken játszó nagy ellenfelek, akik egész szezonban csak a toplistákon figyelik, éppen hogy teljesítettek a rivális csapatok. Mert bár kétségtelen tény, hogy a kvíznek hatalmas a közösségszervező ereje, kár lenne tagadni, a versengés legalább ilyen fontos. És néhány hónap után az ember konfliktuskezelésből is sokat tanul, mert az igazi maximalistáknál a teljes béke törékeny. Mert az nagyon helyes, ahogy az egyik csapattagnak beugrik, hogy meglepő módon Svájcban kaptak legkésőbb szavazati jogot a nők, egy másiknak pedig leesik, hogy a perjel az egyházi méltóság a billentyűzeten. Viszont hogy fordulhat elő, hogy még az az ember sem jön rá, a sellőpor a körömlakk több színben való csillogásáért felel, akinek minden héten más színű a körme? A rosszalló pillantásoknál csak az önvád kínzóbb.
