Paul Krugman szerint ha Trump és a hasonszőrűek egyáltalán értenék , miről is szól a hálaadás, a legamerikaibb ünnep a tengerentúlon, akkor bizonyosan gyűlölnék. Azt ugyanis először a 17. században, az akkori angol tekintélyuralmi rendszer elől menekülő bevándorlók tartották meg, de pontosan az ilyeneket igyekszik távol tartani a mostani elnök. Ám ez egyben a faji türelem és a sokféle kultúra együttélésének napja is, vagyis azokat az értékeket ünneplik, amik valójában naggyá teszik az országot: a nyitottságot, a vallási toleranciát, az üldözöttek iránti rokonszenvet, az emberi egyenlőségbe vetett hitet, emlékeztet a Nobel-díjas közgazdász.
Voltak persze jócskán sötét korszakai is az USA-nak, de azokból mindig sikerült kikeveredni. Ám most megint ilyen periódus következett be. Nem kétséges, Trump és az övéi fehér nacionalisták, akiknek a nézetei közelebb állnak a vér-és-rög elméletét követő európai nacionalistákhoz, mint az Új világ hagyományaihoz. Ám nincs garancia arra, hogy a nemzet sértetlenül átvészeli ezt az időszakot. Az elnök szokatlanul népszerű, de csak mintegy 40 százalék támogatja, ami nagyjából annyi, amennyit Orbán magáénak mondhatott, amikor lebontotta a magyar demokráciát. Viszont a nemzet többi része megnyugtatóan elkötelezett a nyílt társadalom mellett. Évtizedek óta nem vallották ennyien, hogy a migránsok kedvezően járultak hozzá Amerika sorsának alakulásához.
Azon kívül Trump ellenzéke sokkal elszántabb, mint azok, akik a Fidesszel vagy a PiS-szel állnak szemben, mert utóbbiak kezdettől fogva demoralizáltnak és szervezetlennek tűnnek. Az alkotmányos vádemelési eljárásban sok ember véleménye fejeződik ki, mármint hogy ragaszkodni kell az alapértékekhez.
A lap vegyesnek minősíti Juncker ötéves mérlegét, mert a távozó Bizottság elnöke ügyesen kezelt több válságot is, ám mulasztásokat követett el, amikor az új keletű kelet-nyugati viszályt kellett volna elsimítania. Sikereiben közrejátszott lekötelező stílusa, de a humor is, például amikor Orbán Viktort egy laza „Helló, diktátorral!”-ral üdvözölte. Ő maga is elismerte, hogy legnagyobb kudarcát a Brexit jelentette. A migrációs válság során a Merkel-féle határnyitást támogatta, de azután a dolog kicsúszott a kezéből, persze ugyanez volt a helyzet az összes EU-politikussal.
Főleg Közép-Európa utasította el az unió által szorgalmazott kvótákat, noha legfeljebb csupán pár ezer menedékkérőt kellett volna átvennie. Magyarország és a másik három visegrádi állam semmiféle szolidaritásra nem volt hajlandó, de Brüsszel nem torolta meg ez a hozzáállást. És idáig még az a javaslat sem kapta meg a többséget, hogy az EU-támogatásokat attól tegyék függővé, mennyire hajlandók a kormányok migránsokat befogadni. De a következő pénzügyi időszak kapcsán bizonyosan előkerül az ötlet. Az osztrák biztos, Hahn nemrégiben arról beszélt, hogy egyes tagállamok – tévesen – pénzkiadó automatának tekintik az uniót.
Juncker azt is bevallotta, hogy alábecsülte a kulturális különbségeket a kontinens két fele között. Megbosszulta magát, hogy az újonnan felvett tagok polgárai úgy érezték: az EU hátrányos megkülönböztetést alkalmaz velük szemben. Azon kívül a Bizottság gyorsabban is reagálhatott volna arra, hogy egynémely nyugati élelmiszeripari konszern gyengébb minőségű árukat szállított keletre. A testület elnöke pedig ellátogathatott volna többször is a volt szocialista országokba. Ezzel együtt a szervezet hatékony elnökeként vonul majd be az európai történelembe. Hiányozni fog a földrésznek.
A folyóirat arra figyelmeztet, hogy új menekülthullám készülődik, ám Európának semmiféle rövidtávú terve nincs erre az esetre, hát még stratégiája! Pedig Merkel négy éve pontosan megmondta, hogy a migráció sokkal súlyosabb kérdés lesz, mint a görög pénzügyi bajok vagy az euró stabilitása. A Brexitbe erősen belejátszott az idegenekkel szembeni félelem. Egyre több a szélsőséges merénylet, amit szintén a xenofóbia táplál. Az EU-nak még sincs összehangolt bevándorlás politikája, és ez csak még nyomasztóbb lesz az elkövetkező időkben.
Az áradatot csak a Törökországgal kötött egyezmény fékezte le, ám közben a magyaroknál, az osztrákoknál és a franciáknál megugrott a szélsőséges pártok népszerűsége. Ezzel párhuzamosan egyre inkább elfogadottá vált a nézet, hogy a jövevények fenyegetést jelentenek mind a biztonságra, mind az európai identitásra nézve. A megosztó vita azóta is tart, ám ezalatt igencsak szenvednek az érintettek, ppéldául a rettenetes líbiai táborokban. De nem jobbak a körülmények Görögországban sem, ahová egyre többen érkeznek. Akik nekivágtak a Földközi-tengernek, azok közül tavaly sok százan fulladtak vízbe. De a jövőben alighanem még többen próbálkoznak ezzel, hiszen Irakban, Szíriában és Jemenben dúl a viszály és a klímaváltozás miatt mind több vidék válik lakhatatlanná, így az ott lakók kénytelenek felkerekedni, hogy új életet keressenek maguknak.
„Populizmus Közép- és Kelet-Európában”. Ezzel a címmel írt elemzést a jelenség gyökereiről, többszöri átalakulásáról és jelenlegi állapotáról a francia történész, Roman Krakovsky. Alapgondolata az, hogy napjainkban nem a kommunizmus, hanem a populizmus kísértete járja be a világot. A jelek szerint az öreg földrész keleti fele szolgál az ideológia kísérleti laboratóriumaként és gyakorlati kipróbálásának terepeként. A szerző úgy véli, hogy ezek az országok jó pár okból, kései és csupán részleges demokratizálódásuk, a kisebbségek visszatérő problémája, a gazdasági elmaradottság, a polgárság gyengesége miatt megfelelő talajt jelentenek a populista stratégia számára, ami alternatív fejlődési utat jelent, a nemzeti hagyományok és az „az emberek véleménye” alapján.
Igazából a kommunisták is populista vonalat vittek, építve a személyi kultuszra, valamint időnként antiszemita kampányokra. Mi több, bármennyire is képtelenségnek tűnik, politikájuk esetenként hasonlatosságot mutat a két világháború közti populizmussal, amit a nacionalizmus, az idegengyűlölet és gyakran a magyar, illetve román állam antiszemitizmusa határozott meg. A kötet bemutatja, hogy ezek az országok miként sodródtak a tekintélyuralmi, totalitárius és bűnös politika felé. A rendszerváltás után sokan elítélték a nacionalista démonok visszatértét. Természetesen, a történelem nem ismétli önmagát, de az biztos, hogy a globalizáció, a menekültekkel szemben érzett félelem, a demográfiai hanyatlás keltette pánik, láttán a sok keleti kormány ismét a tekintélyelvűség, a bezárkózás felé fordul.
De valóban demokratikus-e az Orbán Viktornak oly kedves illiberális demokrácia, amikor a magyar nép örök keresztény értékeire hivatkozva elhallgattatja, illetve megzabolázza az igazságszolgáltatást, a sajtót és a kutatást? A történész ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a Nyugat is megtapasztalja a bizalmi válságot, a befolyás elvesztését, ezért önbecsapás volna azt hinnie, hogy ott nem győzedelmeskedhet ez a fajta, a nemzeti identitáson alapuló, tekintélyelvű populizmus.
