Sebes György: Vállalások

„Én nem akarok nem autista lenni” – mondja egy fiatalember a Spektrumon látható filmsorozat harmadik epizódjában. „Tabukról tabuk nélkül” – ez az összefoglaló címe az epizódoknak, és jellemzője is az egyenként mindössze 50 perces részeknek, meg az utána következő – fele hosszúságú – stúdió-beszélgetéseknek. Ennek a különleges sorozatnak ez már a második évada. Azért folytatták, mert az első kétségkívül sikeres volt. Pedig nem könnyű témákkal foglalkoztak akkor sem. Többek között a halálról, a gyászról, a függőségekről és a szexuális identitás különlegességeiről is készült műsor. Két év elteltével – az idén – a fogyatékossággal élőkről, a sokféle mentális betegséggel küszködőkről, valamint napjaink egyik sláger-témájáról, a zaklatásról is beszéltek, valóban tabuk nélkül.

Egészen különleges, ahogy a filmek szereplői megnyílnak a kamera előtt. Csak dicséret illeti azokat, akik – láthatóan nagy gondossággal – előkészítik a felvételeket. Bizonyára óriási háttérmunkát kell végezniük addig, amíg le tudnak forgatni egy-egy epizódot: meg kell találni az alanyokat, fel kell „deríteni” az életüket, mielőtt eljutnak odáig, hogy bekapcsolják a kamerát. Az egyes részek végén a stáblista gyakorlatilag olvashatatlan, de annyit azért ki lehet belőle silabizálni, hogy a rendező ezúttal is Pálinkás Norbert. Akinek feltehetően rengeteg ötlete van, de ehhez elengedhetetlen a háttér-csapat előkészítő ténykedése, aztán pedig a leforgatott nyersanyag szerkesztése és vágása, ami ugyancsak nem csekélység.

A mentális betegségekről szóló részben szólal meg a bevezetőben már idézett fiatalember. Ő az autizmus egy enyhébb formájával, Asperger-szindrómával él, ami saját magának éppúgy gondokat okoz, mint közvetlen környezetének. Épp ezért nagyon fontos – és jelenti az epizód csúcsát – az a mondat, mely szerint nem akar nem autista lenni. Hiszen erről szól az egész sorozat. Mindenkinek vállalnia kell a maga életét, miközben mindenkinek szüksége van arra is, hogy a mellette, körülötte élők is elfogadják, és ha tehetik, segítsék is őt. Ez még a teljesen egészségesek számára is létfontosságú, hát még azoknak, akik valamilyen – testi, vagy szellemi – bajjal küszködnek. A Tabukról tabuk nélkül abban segít a nézőknek, hogy átérezzék mindazt, amiről beszélni sem könnyű, megvalósítani viszont borzasztó nehéz.

Nézve ezeket a filmeket, elgondolkozhatunk, milyen nehéz az élet. Ami persze egy hatalmas közhely, ám a sorozatból is nyilvánvaló, hogy rengeteg gonddal kell megküzdeni a hétköznapokon. Találkozhatunk bűnözőkkel, akik már megjárták a börtönt is, most pedig lényegében „vezekelnek”. Megismerhetünk házaspárokat, akiknek valamilyen okból nem lehet gyerekük, s láthatjuk küzdelmüket és dilemmáikat is (lombikbébi-program, örökbefogadás, netán beletörődés). Szinte barátunkká válik a mellkastól lefelé megbénult fiatalember, aki ezzel együtt megpróbál teljes életet élni. Megannyi sors, amiről nagyon finoman és empatikusan tudósítanak ezek a filmek. Akárcsak az első évadban, ezúttal is a színész, Thuróczy Szabolcs a műsorvezető, aki még jobb most, mint két éve. Egy pillanatig nem színészkedik, viszont gondolkodik, gondolkodásra késztet és közben mint igazi riporter vált szót a szereplőkkel. Minden epizódban más-más helyszínen és beállításban veszik fel önálló szövegeit, közülük telitalálat a mentális gondokról szóló részben az, amikor tükrök között megsokszorozva látjuk őt.

A stúdió-beszélgetések pedig valóban hozzátesznek az egyes epizódokhoz. Az AMC Networks International – Central and Northern Europe kreatív igazgatója, egy vérbeli tévés, Radnai Péter kérdezi a szakértő és/vagy érintett vendégeket. Egyik témának sem szakértője, de pont ezért képes megfelelően képviselni a nézőket. Arról faggatja a meghívottakat, ami a filmek nyomán az egyszerű embernek is eszébe jutna. Persze ehhez jól kell kiválogatni az alanyokat is. Remek volt például az RTL Klub időjárás-jelentőjeként megismert Pataki Zita, aki a meddőség elleni küzdelmével már korábban felhívta magára a figyelmet. Ezúttal is tudott olyanokat mondani, ami bizonyára segítheti a hasonló problémákat átélő sorstársait. Egyetlen kérdést hiányoltunk Radnaitól, ugyanebben az adásban. A meghívott andrológus ugyanis megemlítette, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a lombikbébi-programnak köszönhetik születésüket, gyakran csak ugyanígy lehet majd gyerekük. Ez olyan információ, amelyről szívesen hallottunk volna további magyarázatot.

Végignézve a sorozatot, kétségkívül depressziósak lehetünk, gyarapítva ezzel a mentális betegségekben szenvedők táborát. Mégis jó, hogy a Spektrum vállalta az újabb ciklus elkészítését is. Megérte megkeresni azokat az embereket, akik vállalták, hogy kamerák előtt beszéljenek életükről és legféltettebb titkaikról. És jó volt látni, hogy a legsötétebb helyzetekből is van kiút. Egy evangélikus lelkész-házaspár sok éven át sikertelenül próbálkozott, hogy gyerekük legyen. Ám a lombikbébi-programnak köszönhetően már egy 3 éves kisfiú és egy ikerpár is színesíti – ha úgy tetszik nehezíti, vagy teszi boldogabbá – életüket. Tény, nincs mindig happy end, de ha a jó példákkal csak néhány embernek segítenek, már megérte.