A tanszak létrejöttének éve, 1951 nyilván erős cezúra, de nem nullapont. Honnan, mikortól számíthatjuk a magyar zenetudomány megszületését, illetve az olyan zenével kapcsolatos gondolkodásmódok megjelenését, amit már tudományosnak tekinthetünk?
Egy kicsit messzebbről is lehet kezdeni: egyáltalán, a világban mikortól van jelen ez a tudományterület? A modern értelemben vett akadémiai diszciplínaként megalapozott zenetudomány a XIX. században jött létre, Magyarországon azonban csak a két háború közötti időszaktól fogva beszélhetünk erről. Az előző évszázadban azonban voltak már nálunk is törekvések zenetudományi munkák megteremtésére, elsősorban a magyar zenetörténet közelebbi és távolabbi múltjának feldolgozására. A magyar zenetudományt az alapozta meg, hogy a XX. század első évtizedeiben többen mentek német egyetemekre tanulni, és az ott szerzett doktorátusokkal kezdtek azután kutatómunkába itthon. Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Gárdonyi Zoltán szakirányú tudományos fokozattal rendelkező zenetörténészek voltak. Érdekes személyiség volt Molnár Antal, ő már foglalkozott rendszeres zeneesztétikával, sőt kísérletezett zeneszociológiával is. Ez jelentette az alapozást, továbbá az a fajta népzenekutatás, amelyet a modern magyar zeneszerző-nemzedék – Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László -- kezdett el a múlt század elején.
Azok, akik már tudományosnak nevezhető módon kezdtek dolgozni, mivel foglalkoztak?
Elsősorban magyar zenetörténettel, de ehhez fel kellett tenni az alapkérdést, jelesül: mi tekinthető magyar zenetörténetnek. Erre nézve Kodály elképzeléseinek, meggyőződéseinek nagyon nagy befolyása volt, ezért Szabolcsi is úgy gondolta, hogy azon zenei jelenségek közül, amelyek a történeti Magyarországon létrejöttek, ki kell szelektálni a ténylegesen magyarnak tekinthetőket. Később jött a belátás, hogy magyar zenetörténetről egyfajta közép-európai kontextusban érdemes beszélni. Ebben lett szerepe Rajeczky Benjamin kutatásainak, aki a gregoriánnal és a népzenével is foglalkozott, és aki ezeknek az európai és közép-európai beágyazottságát mindig szem előtt tartotta. Persze a tények minél bővebb feltárására, áldozatos forráskutatásra is szükség volt, hogy tisztán lehessen látni, egyáltalán mi történt a korábbi évszázadokban.
Kik voltak, akik a tanszak megalapításában vezető szerepet vittek?
Az, hogy a zenetudományi képzés a Zeneakadémián és nem a Bölcsészkaron valósult meg, Kodály szándékát tükrözi. 1951-ben indul, Bartha után Szabolcsi lesz a vezetője, aki haláláig, 1973-ig tölti be a posztot. Ugyancsak ’51-ben megalakul az MTA Zenetudományi Bizottsága, ott Kodály az elnök: ez azt jelenti, hogy elismerték önálló tudományágnak a muzikológiát nálunk is.
Látszik-e hetven év távlatából annak a gyakorlati haszna, hogy a Zeneakadémián van a képzés?
Nagyon sok előny származik abból a helyzetből, hogy itt van a tanszék, hiszen a tudósok napi kapcsolatban vannak a zeneművészekkel, a zenész szakmával. A zenetudománynak egyaránt meg kell tudnia szólítani a bölcsész szakmát és a zene iránt érdeklődők széles körét, de az is nagyon fontos, hogy párbeszédet tartson fenn a zeneművészekkel, és ezt működő intézményes, egyszersmind személyes kapcsolatokon keresztül képes csak megtenni. A Zeneakadémián van szakmai-oktatói kapacitás arra is, hogy az alapvetően tudományegyetemi jellegű muzikológus-képzés részeként a zenélés praxisához tapadó tárgyakat – például szolfézst, zeneelméletet, zeneszerzési gyakorlatot, partitúra-olvasást és zongoraórákat – biztosítsunk a diákok számára. Ez fontos feltétele annak, hogy a szakon végzettek a zenéről elméleti keretben, de gyakorlatiasan megalapozott tudás birtokában legyenek képesek beszélni.
Milyen változások történtek annak következtében a zenetudományban, hogy megteremtődött az alapfeltétel, az egyetemi szintű képzés?
A probléma eleinte az volt, hogy amikor az első évfolyamok hallgatói végeztek, még alig voltak finanszírozott kutatóhelyek, kutatói állások. Kroó György például, aki Szabolcsit követte a tanszak élén, a Rádiónál helyezkedett el, és sokan mások is a zenei ismeretterjesztés területén kaptak állást. Lajtha 1951-ben Kossuth-díjat kapott népzenekutató munkásságáért, ezt követően a Népművészeti - utóbb Népművelési - Intézet külső munkatársaként vezetett folklorisztikai kutatócsoportot a Népművelési Minisztérium fenntartásában. Kodály és munkatársai tevékenységének, A magyar népzene tára szerkesztésének pedig az MTA 1953-ban megalakult Népzenekutató Csoportja biztosított hivatalos kereteket – néhányan itt helyezkedtek el azok közül, akik a zenetudomány szak népzenei szakirányán végeztek. 1961-ben jött létre a Bartók Archívum, ami már eleve egy többfunkciós muzikológiai kutatóhely volt, és 1969-től vált nevében is az MTA Zenetudományi Intézetévé.
Magában a tudományos életben milyen változást hozott, hogy egyre többen és egyre szervezettebb keretek között végezhettek kutatómunkát? Milyen területekre fókuszáltak a tudósok?
Fontos fejlemény a népzenekutatás differenciálódása, a vokális zene mellett egyre hangsúlyosabb lesz a hangszeres zene kutatása – amivel kapcsolatban elsőként Sárosi Bálint nevét kell említenünk –, sőt, a néptánckutatás megalapozása, Martin György munkássága révén. Bár a Bartók Archívum élére igazgatóként Szabolcsi került, a szoros értelemben vett archívum osztály, tehát a budapesti Bartók-hagyatékból tartós letétbe helyezett dokumentumok tudományos feldolgozásának irányítója a belga Denijs Dille lett. Munkáját Somfai László folytatta, őt pedig Vikárius László követte, aki máig az archívum élén áll.
Ön 2014 őszén lett tanszékvezető, a hetedik a sorban. Mi mondható el a mai magyar zenetudomány helyzetéről?
Az oktatás most már bolognai rendszerben folyik, muzikológia alapképzés és muzikológus mesterképzés zajlik 3+2 éves rendszerben. Mesterképzésünkön a népzene iránt érdeklődők választhatják az etnomuzikológia specializációt. Alapképzésünkre sikeres felvételi vizsgával lehet bejutni, de nem feltétel a zenei szakgimnáziumi „előélet”: számos kiváló hallgatónk érettségizett általános tantervű gimnáziumban. Mesterképzésünkre pedig olyan hallgatók is jelentkezhetnek, akik addig más zeneművészeti alapszakra jártak. A mester (MA) diploma megszerzése után a hallgatók jelentkezhetnek zenetudományi doktori képzésre, amelynek sikeres elvégzését követően kutatói vagy felsőoktatási pályán helyezkedhetnek el: például a már emlegetett Zenetudományi Intézetben, a nagy egyetemek zenei karain vagy pont a Zeneakadémián, a Liszt Ferenc munkásságát feldolgozó Emlékmúzeumban és Kutatóközpontban. S ha már a Zeneakadémia alapítója került szóba: az ő zeneszerzői életművét közreadó Új Liszt Összkiadás főszerkesztője tanszékünk egyik oktatója, Kaczmarczyk Adrienne. Képzésünk felkészít a zeneműkiadók munkájában való professzionális részvételre is. A tanári diploma megszerzésével hallgatóink ugyanakkor jogosítványt kapnak a közoktatásban való tanításra – zeneiskolákban, zenei középiskolákban zeneirodalom tanárként működhetnek. Fontos, hogy ma már a zenei élet vezető intézményei egyre többet tesznek azért, hogy műsoraik, produkcióik „filozófiájába” is beavassák a közönséget: ez előzetes koncepciók kialakítását, szakember által írt szövegeket, de az előadások előtt vagy után vezetett beszélgetéseket is jelenthet. A muzikológusok hivatása emellett a zenei produkciók értékelése, a szakszerű zenekritikai diskurzus fenntartása, illetve, tágabb értelemben, a zenei élet „lekövetése” a médiában. Minderre a képzés során olyan tapasztalt szakemberek bevonásával készítjük fel hallgatóinkat, mint amilyen Kovács Sándor, a Bartók Rádió közkedvelt műsorvezetője és zenekritikusa vagy Fazekas Gergely, aki a zene közvetítésének újszerű formáit keresi és alakítja ki.
Milyen területeken tudnak a magyar zenetudósok megmutatkozni külföldön?
Évtizedek óta, s mind a mai napig erőssége a magyar zenetudománynak Haydn, Mozart és kortársaik zenéjének kutatása, amely nem kis részben kapcsolódik az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, felbecsülhetetlen értékű zenei forrásokhoz. Bartha, Somfai, Komlós Katalin és Mikusi Balázs munkássága érdemben gazdagította a témáról szóló nemzetközi diskurzust. A Zenetudományi Tanszék kutatási profiljában is jelen vannak az egyetemes zenetörténet nagy alakjai: Fazekas Gergely például J. S. Bach, magam Mahler zenéjéről adok elő rendszeresen nemzetközi tudományos tanácskozásokon. A nemzetközi érdeklődés azonban nem is annyira a témáknak, mint inkább a megközelítésnek szól. Többen foglalkozunk a tanszéken a magyar államszocializmus időszakának zenei életével, amit szívesen fogadnak a hidegháború zenéjét feldolgozó nemzetközi konferenciákon és tanulmánykötetekben. Nemrég indulhatott el Bartók Béla műveinek kritikai összkiadása, amelyik hatalmas tudományos munka és zeneműkiadási feladat is egyben: a vállalkozás a Zenetudományi Intézet, a német G. Henle Verlag és az Editio Musica Budapest együttműködésében valósul meg. Vezetője egyik oktatónk, Vikárius László. A tanszék oktatói gárdájában a többször említett Somfai László mellett jelen van a XIX-XX. századi magyar zenekultúra kiemelkedő kutatója, az Erkel-operák kritikai kiadásának főszerkesztője, Tallián Tibor is. Nemrég csatlakozott hozzánk Gilányi Gabriella, a középkori, illetve a kora újkorban továbbélő magyarországi gregorián énekkultúra szakértője. Az egyháztörténettől elválaszthatatlan témáját magától értődően tárgyalja széles európai összefüggésekben, bekapcsolódva a specialisták nemzetközi dialógusába. De ne csak a hagyományos témákról essék szó: Loch Gergely kollégánk nemrég a barátposzáta énekéről publikált rangos nemzetközi folyóiratban – pontosabban arról, hogy mit kezdett e madár dalával a francia orgonista-zeneszerző Olivier Messiaen és a magyar „ornitomuzikológus” Szőke Péter az 1950-es években. Tanszékünk zenetudományi profilját gazdagítja Solymosi Tari Emőke Lajtha- és Pap János zenei akusztikai kutatása is.
