Zene és tudomány – Interjú a Zeneakadémia tanszékvezetőjével

Publikálás dátuma
2019.12.08. 20:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A zenetudománynak – a muzikológiának – egyaránt meg kell tudnia szólítani a bölcsész szakmát és a zene iránt érdeklődők széles körét, de az is nagyon fontos, hogy párbeszédet tartson fenn a zeneművészekkel – mondja Péteri Lóránt. Az egyetemi tanártól, aki 2014 óta vezeti a Zenetudományi Tanszéket a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, arról is érdeklődtünk tőle, merre tart ma a magyar zenetudomány.
A tanszak létrejöttének éve, 1951 nyilván erős cezúra, de nem nullapont. Honnan, mikortól számíthatjuk a magyar zenetudomány megszületését, illetve az olyan zenével kapcsolatos gondolkodásmódok megjelenését, amit már tudományosnak tekinthetünk?
Egy kicsit messzebbről is lehet kezdeni: egyáltalán, a világban mikortól van jelen ez a tudományterület? A modern értelemben vett akadémiai diszciplínaként megalapozott zenetudomány a XIX. században jött létre, Magyarországon azonban csak a két háború közötti időszaktól fogva beszélhetünk erről. Az előző évszázadban azonban voltak már nálunk is törekvések zenetudományi munkák megteremtésére, elsősorban a magyar zenetörténet közelebbi és távolabbi múltjának feldolgozására. A magyar zenetudományt az alapozta meg, hogy a XX. század első évtizedeiben többen mentek német egyetemekre tanulni, és az ott szerzett doktorátusokkal kezdtek azután kutatómunkába itthon. Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Gárdonyi Zoltán szakirányú tudományos fokozattal rendelkező zenetörténészek voltak. Érdekes személyiség volt Molnár Antal, ő már foglalkozott rendszeres zeneesztétikával, sőt kísérletezett zeneszociológiával is. Ez jelentette az alapozást, továbbá az a fajta népzenekutatás, amelyet a modern magyar zeneszerző-nemzedék – Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László -- kezdett el a múlt század elején. Azok, akik már tudományosnak nevezhető módon kezdtek dolgozni, mivel foglalkoztak?
Elsősorban magyar zenetörténettel, de ehhez fel kellett tenni az alapkérdést, jelesül: mi tekinthető magyar zenetörténetnek. Erre nézve Kodály elképzeléseinek, meggyőződéseinek nagyon nagy befolyása volt, ezért Szabolcsi is úgy gondolta, hogy azon zenei jelenségek közül, amelyek a történeti Magyarországon létrejöttek, ki kell szelektálni a ténylegesen magyarnak tekinthetőket. Később jött a belátás, hogy magyar zenetörténetről egyfajta közép-európai kontextusban érdemes beszélni. Ebben lett szerepe Rajeczky Benjamin kutatásainak, aki a gregoriánnal és a népzenével is foglalkozott, és aki ezeknek az európai és közép-európai beágyazottságát mindig szem előtt tartotta. Persze a tények minél bővebb feltárására, áldozatos forráskutatásra is szükség volt, hogy tisztán lehessen látni, egyáltalán mi történt a korábbi évszázadokban. Kik voltak, akik a tanszak megalapításában vezető szerepet vittek?
Az, hogy a zenetudományi képzés a Zeneakadémián és nem a Bölcsészkaron valósult meg, Kodály szándékát tükrözi. 1951-ben indul, Bartha után Szabolcsi lesz a vezetője, aki haláláig, 1973-ig tölti be a posztot. Ugyancsak ’51-ben megalakul az MTA Zenetudományi Bizottsága, ott Kodály az elnök: ez azt jelenti, hogy elismerték önálló tudományágnak a muzikológiát nálunk is. Látszik-e hetven év távlatából annak a gyakorlati haszna, hogy a Zeneakadémián van a képzés?
Nagyon sok előny származik abból a helyzetből, hogy itt van a tanszék, hiszen a tudósok napi kapcsolatban vannak a zeneművészekkel, a zenész szakmával. A zenetudománynak egyaránt meg kell tudnia szólítani a bölcsész szakmát és a zene iránt érdeklődők széles körét, de az is nagyon fontos, hogy párbeszédet tartson fenn a zeneművészekkel, és ezt működő intézményes, egyszersmind személyes kapcsolatokon keresztül képes csak megtenni. A Zeneakadémián van szakmai-oktatói kapacitás arra is, hogy az alapvetően tudományegyetemi jellegű muzikológus-képzés részeként a zenélés praxisához tapadó tárgyakat – például szolfézst, zeneelméletet, zeneszerzési gyakorlatot, partitúra-olvasást és zongoraórákat – biztosítsunk a diákok számára. Ez fontos feltétele annak, hogy a szakon végzettek a zenéről elméleti keretben, de gyakorlatiasan megalapozott tudás birtokában legyenek képesek beszélni. 
Milyen változások történtek annak következtében a zenetudományban, hogy megteremtődött az alapfeltétel, az egyetemi szintű képzés? A probléma eleinte az volt, hogy amikor az első évfolyamok hallgatói végeztek, még alig voltak finanszírozott kutatóhelyek, kutatói állások. Kroó György például, aki Szabolcsit követte a tanszak élén, a Rádiónál helyezkedett el, és sokan mások is a zenei ismeretterjesztés területén kaptak állást. Lajtha 1951-ben Kossuth-díjat kapott népzenekutató munkásságáért, ezt követően a Népművészeti - utóbb Népművelési - Intézet külső munkatársaként vezetett folklorisztikai kutatócsoportot a Népművelési Minisztérium fenntartásában. Kodály és munkatársai tevékenységének, A magyar népzene tára szerkesztésének pedig az MTA 1953-ban megalakult Népzenekutató Csoportja biztosított hivatalos kereteket – néhányan itt helyezkedtek el azok közül, akik a zenetudomány szak népzenei szakirányán végeztek. 1961-ben jött létre a Bartók Archívum, ami már eleve egy többfunkciós muzikológiai kutatóhely volt, és 1969-től vált nevében is az MTA Zenetudományi Intézetévé. Magában a tudományos életben milyen változást hozott, hogy egyre többen és egyre szervezettebb keretek között végezhettek kutatómunkát? Milyen területekre fókuszáltak a tudósok? Fontos fejlemény a népzenekutatás differenciálódása, a vokális zene mellett egyre hangsúlyosabb lesz a hangszeres zene kutatása – amivel kapcsolatban elsőként Sárosi Bálint nevét kell említenünk –, sőt, a néptánckutatás megalapozása, Martin György munkássága révén. Bár a Bartók Archívum élére igazgatóként Szabolcsi került, a szoros értelemben vett archívum osztály, tehát a budapesti Bartók-hagyatékból tartós letétbe helyezett dokumentumok tudományos feldolgozásának irányítója a belga Denijs Dille lett. Munkáját Somfai László folytatta, őt pedig Vikárius László követte, aki máig az archívum élén áll. Ön 2014 őszén lett tanszékvezető, a hetedik a sorban. Mi mondható el a mai magyar zenetudomány helyzetéről? Az oktatás most már bolognai rendszerben folyik, muzikológia alapképzés és muzikológus mesterképzés zajlik 3+2 éves rendszerben. Mesterképzésünkön a népzene iránt érdeklődők választhatják az etnomuzikológia specializációt. Alapképzésünkre sikeres felvételi vizsgával lehet bejutni, de nem feltétel a zenei szakgimnáziumi „előélet”: számos kiváló hallgatónk érettségizett általános tantervű gimnáziumban. Mesterképzésünkre pedig olyan hallgatók is jelentkezhetnek, akik addig más zeneművészeti alapszakra jártak. A mester (MA) diploma megszerzése után a hallgatók jelentkezhetnek zenetudományi doktori képzésre, amelynek sikeres elvégzését követően kutatói vagy felsőoktatási pályán helyezkedhetnek el: például a már emlegetett Zenetudományi Intézetben, a nagy egyetemek zenei karain vagy pont a Zeneakadémián, a Liszt Ferenc munkásságát feldolgozó Emlékmúzeumban és Kutatóközpontban. S ha már a Zeneakadémia alapítója került szóba: az ő zeneszerzői életművét közreadó Új Liszt Összkiadás főszerkesztője tanszékünk egyik oktatója, Kaczmarczyk Adrienne. Képzésünk felkészít a zeneműkiadók munkájában való professzionális részvételre is. A tanári diploma megszerzésével hallgatóink ugyanakkor jogosítványt kapnak a közoktatásban való tanításra – zeneiskolákban, zenei középiskolákban zeneirodalom tanárként működhetnek. Fontos, hogy ma már a zenei élet vezető intézményei egyre többet tesznek azért, hogy műsoraik, produkcióik „filozófiájába” is beavassák a közönséget: ez előzetes koncepciók kialakítását, szakember által írt szövegeket, de az előadások előtt vagy után vezetett beszélgetéseket is jelenthet. A muzikológusok hivatása emellett a zenei produkciók értékelése, a szakszerű zenekritikai diskurzus fenntartása, illetve, tágabb értelemben, a zenei élet „lekövetése” a médiában. Minderre a képzés során olyan tapasztalt szakemberek bevonásával készítjük fel hallgatóinkat, mint amilyen Kovács Sándor, a Bartók Rádió közkedvelt műsorvezetője és zenekritikusa vagy Fazekas Gergely, aki a zene közvetítésének újszerű formáit keresi és alakítja ki. Milyen területeken tudnak a magyar zenetudósok megmutatkozni külföldön? Évtizedek óta, s mind a mai napig erőssége a magyar zenetudománynak Haydn, Mozart és kortársaik zenéjének kutatása, amely nem kis részben kapcsolódik az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, felbecsülhetetlen értékű zenei forrásokhoz. Bartha, Somfai, Komlós Katalin és Mikusi Balázs munkássága érdemben gazdagította a témáról szóló nemzetközi diskurzust. A Zenetudományi Tanszék kutatási profiljában is jelen vannak az egyetemes zenetörténet nagy alakjai: Fazekas Gergely például J. S. Bach, magam Mahler zenéjéről adok elő rendszeresen nemzetközi tudományos tanácskozásokon. A nemzetközi érdeklődés azonban nem is annyira a témáknak, mint inkább a megközelítésnek szól. Többen foglalkozunk a tanszéken a magyar államszocializmus időszakának zenei életével, amit szívesen fogadnak a hidegháború zenéjét feldolgozó nemzetközi konferenciákon és tanulmánykötetekben. Nemrég indulhatott el Bartók Béla műveinek kritikai összkiadása, amelyik hatalmas tudományos munka és zeneműkiadási feladat is egyben: a vállalkozás a Zenetudományi Intézet, a német G. Henle Verlag és az Editio Musica Budapest együttműködésében valósul meg. Vezetője egyik oktatónk, Vikárius László. A tanszék oktatói gárdájában a többször említett Somfai László mellett jelen van a XIX-XX. századi magyar zenekultúra kiemelkedő kutatója, az Erkel-operák kritikai kiadásának főszerkesztője, Tallián Tibor is. Nemrég csatlakozott hozzánk Gilányi Gabriella, a középkori, illetve a kora újkorban továbbélő magyarországi gregorián énekkultúra szakértője. Az egyháztörténettől elválaszthatatlan témáját magától értődően tárgyalja széles európai összefüggésekben, bekapcsolódva a specialisták nemzetközi dialógusába. De ne csak a hagyományos témákról essék szó: Loch Gergely kollégánk nemrég a barátposzáta énekéről publikált rangos nemzetközi folyóiratban – pontosabban arról, hogy mit kezdett e madár dalával a francia orgonista-zeneszerző Olivier Messiaen és a magyar „ornitomuzikológus” Szőke Péter az 1950-es években. Tanszékünk zenetudományi profilját gazdagítja Solymosi Tari Emőke Lajtha- és Pap János zenei akusztikai kutatása is.
Szerző

Profikkal perelő populisták

Publikálás dátuma
2019.12.08. 19:55

Fotó: BRENDAN SMIALOWSKI / AFP
Trump nem fogadja el a klímaveszélyt, viszont sorra rúgatja ki környezetvédelmi hivatala tanácsadó testületeit. Konteói kedvéért meggyanúsítja az FBI-t, a CIA-t. A minap felülbírált hadbírósági döntéseket. Nem csoda, ha a mérvadó média hősként ünnepli az elmúlt hetek képviselőházi tanúit. De amint Brecht darabjában mondják, szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.
Minden kor szélsőségeseinek baja volt a szakértelemmel, amelyet Csurka István „bolsevista trükként” becsmérelt. Ám korántsem volt az első és az utolsó forrófejű, akit bőszített a hűvös racionalitás. Végtére is az irracionalitást meglovagoló politikájuk útjában áll; a buták kedvenc fordulata, hogy „ne okoskodj”. A mindkét oldali diktatúrák kifejezetten üldözték is a nekik nem behódoló tudományt, amely képes volt kétségbe vonni tételeik kizárólagos voltát. Miként első dolguk volt a nem rezsim-hű közszolgák kiebrudalása.
Két hónappal Hitler kancellári beiktatása után már jött is a kormányrendelet az államgépezet megtisztítására: nemcsak azokat rúgták ki, akiknek felmenői közt zsidók voltak, hanem akiknek politikai ellenvéleményét gyanították. Lévén a „pártatlanság” számukra ismeretlen fogalom. Ezrével repültek nemcsak tisztviselők, hanem tanárok, rendőrök, bírák, s nem maradt el a „rendcsinálás” az egyetemeken, a tudományban sem. Már júniusban kijött a rendelet, amely megtiltotta az előadásokat a faji kérdésekről, nehogy a tudósi elmélkedések (egy akkori Times-tudósítás megfogalmazásában) „felhígítsák és eltorzítsák a náci világnézetet”, merthogy ők nem rendelkeznek a szükséges tudással és meggyőződéssel. Mi sem árul el többet az anti-intellektuális hadjáratról, mint az a tény, hogy még Nobel-díjas náci fizikusok is akadtak, akik vitatták Einstein tételét – faji alapon… Eközben a másik szélen a Liszenkóhoz hasonló sarlatánok csépelték a „burzsoá tudományokat”, tiltólistára került Mendel genetikája, Darwin evolúciója, a szociológia.

Csak azt hallja meg...

Szóval korunk szakértő-gyalázóinak, például a „klímahisztiről” papoló populistáknak emlékezetes elődeik voltak. Ám ők mégis leküzdhetetlen csábítást éreznek a minden rendű és rangú szakértők ócsárlására. Hogy netán kisebbrendűségi érzésből, vagy a saját táboruk szellemi képességeire gondolva, azt éppen javában elemzi a szaktudomány. Segítségére olyan beismerő vallomások is vannak, mint Trump elnök nem éppen eszéről híres fiának, ifjabb Donaldnak ama kifogása, hogy ezeket a profikat „éppen magas képzettségük, nagy tudásuk távolítja el az amerikaiak józan eszétől”. Trump elnöksége ebben is különbözik olyan republikánus elődökétől, mint Nixon vagy Reagan, akik ugyan – szavazótáborukra sandítva – szintén használtak a „tojásfejűeket” csépelő szólamokat, ám a saját körükben nagyon is adtak a – politikailag hozzájuk húzó – csúcsértelmiségiek szavára, Kissingertől Milton Friedmanig. Reagan bölcsen rá is hagyta a kormányzást valóban szakértő republikánusokra, Bakertől Shultzig, bár kaptak teret a radikális jobbszárny kedvencei is; amint ironikusan mondogatta: „nálam a jobbkéz nem tudja, mit csinál a szélsőjobbkéz…” Velük szemben Trump képtelen kijönni még a jobboldal hozzáértőivel sem, ami önhitt személyisége ismeretében nem csoda: egy alkalommal kijelentette, hogy ő többet tud az Iszlám Államról, mint a tábornokai. Meg különben is: önmagát „stabil géniusznak” tartja. Aki a minap megjelent bennfentes könyv Anonymous nevű szerzője szerint egyszerűen elutasítja a nézeteivel nem egyező információkat. A Fehér Ház bizalmas tájékoztatóin éppúgy, mint a sajtóban megjelenőket. A névtelen kormánytisztviselő szerint Trump „csak azt hallja meg, amit akar és nem törődik azzal, ami neki nem tetszik”. Beleértve a legtitkosabb hírszerzői információkat is; így már érthetőbbek elképesztő világpolitikai fordulatai.

Szemben a tények világával

Ő nemcsak eteti a saját táborát képtelen ötletekkel, s fokozza előítéleteiket rendszeresen citálva a legszélsőségesebb összeesküvési teóriákat, hanem lelkes fogyasztója is ezeknek. Amiből következően szükségszerűen hadakozik a demokrácia alapintézményeivel: a magának konstruált hamis valóság óhatatlanul szemben áll a tények világának szakértőivel. Az egyetemekkel, a kutatóintézetekkel, de ekként az államapparátussal is, s persze a tényfeltáró sajtóval. Aki a maga külön bejáratú tényeit akarja közkeletűvé tenni, az beleütközik a realitásokhoz ragaszkodókba, s ekként muszáj őket ellenséggé nyilvánítania. A logika voltaképpen ugyanaz még az amerikai demokráciában is, mint volt a diktatúrákban. De hiszen az amerikai jobboldal már a harmincas években gúnyolódása céltáblájának tekintette Franklin Roosevelt (kapitalizmust modernizáló és megmentő) „agytrösztjeit”. Az ötvenes években a mindenhová beférkőző kommunista ügynökök önjelölt üldözője, Joseph McCarthy szenátor a State Department „nagyképű, csíkos nadrágos” diplomatáit szapulta. A hatvanas évek fajüldöző alabamai kormányzója, aki elnökjelöltként több déli állam elektorait elnyerte, George Wallace a „csúcsos fejű bürokratákat” szidalmazta gyűlésein. Trump pedig a szélsőjobb új formuláját hirdeti hívei hergelésére: a „mély állam” emberei állnak diadala útjában. Fia az elmúlt hetek kongresszusi meghallgatásain felvonuló kormánytisztviselőkről azt tweetelte, hogy apját, akinek vétkeit ezek sorra leleplezték, éppen az „ilyenek” eltávolítására választották meg. Vagyis vádlottat, sőt elítéltet csinált a tanúkból. Mert az tényleg parádés és ironikus volt, ahogyan a képviselőházi bizottság elé felvonultak a profik, tehát a karrierdiplomaták, a Fehér Ház, a Pentagon nemzetbiztonsági szakértői, s higgadt, mondhatni rendíthetetlen tárgyilagossággal vették sorra Trump és emberei ukrán-ügyi ámokfutásának részleteit. A Fehér Ház fő ukrán-felelőse, a külügy államtitkár-helyettese (ráadásul csokornyakkendőben!), az idő előtt sebtében hazahívott kijevi nagykövetnő, majd a megbízott ügyvivő. S az elnöki apparátus nemrég lemondott orosz-felelőse, aki történetesen angliai bányászcsaládjából hozta akcentusát, s azért települt fiatal felnőttként Amerikába, mert ott előbbre juthatott szakértőként. Ez a szikár hölgy a maga hűvös tárgyilagosságával és ragyogó intellektusával frontálisan ment neki a Trump-csapatot bűvöletében tartó (persze orosz titkosszolgálati eredetű) konteónak, miszerint nem Moszkva, hanem Kijev avatkozott bele a 2016-os amerikai elnökválasztásba, no meg a jövőre demokrata elnökjelöltnek saccolt Biden (és fia) korrupt.

A nép ellenségei

Mivel e tanuk az ősz során már zárt ajtók mögött megtették eskü alatti vallomásukat a bizottságok előtt, a kamerák kereszttüzében csak megismételhették vádjaikat. Tehát a bizottságban ülő republikánus képviselők felkészülhettek kérdéseikre, ám ez is árulkodó lett. Valójában e profi tanúk szavát nem próbálták (merték) kétségbe vonni, ami alighanem reménytelen vállalkozás lett volna, hanem szavahihetőségüket kérdőjelezték meg funkciójuk alapján: belőlük a „mély állam” beszél, az a titkos gépezet (a nálunk kedvelt formulával: háttérhatalom), amely „puccsal” akarná megbuktatni a nép választottját (kicsit biccen ez is, hiszen Trump alkotmányos elmozdítása esetén a vele együtt beszavazott republikánus alelnök, Pence lépne elő). Kötözködés és nem jogos kíváncsiság motiválta e faggatókat, jellemzően csupa republikánus barikádharcost, a konteók büszke felvállalóit. S gátlástalanul beindult a lejárató gépezet, főleg a Fox tévén, meg a közösségi médiában. Naná, hogy a Fehér Ház ukrán-felelőse lett a fő célpont, hiszen ő még fültanúja is volt Trump és kijevi kollégája – a botrányt kirobbantó – nyári telefonbeszélgetésének. S azokat, akik a (sorozás alól kibújó) elnökkel az élén képesek voltak pár éve a vietnámi hadifogoly, háborús hős McCain szenátort is becsmérelni, nyilván nem gátolta, hogy olyasvalakit támadnak, aki az iraki háborúban kitüntetéssel szolgált, meg is sebesült. Ámde: ukrán származású! Igaz, hogy szülei hároméves (sic!) korában menekültek Amerikába még a Szovjetunióból, de ez mióta akadálya a gonosz meggyanúsításnak?! Az inszinuáló kérdéseknek? A trumpi tömegek, akiknek e színjátékot előadták, aligha akadékoskodnak a félinformációk áradatában. S különben is, a (nőügyébe belebukott) hajdani republikánus képviselőházi elnök, Gingrich a Fox tévében tudta, milyen húrokat kell megpengetni e tömegeknek: a profikat úgy állította be, mint „akik szerint az alkotmány nem létezik, s az amerikai nép által megválasztott tisztségviselők alábbvalók a briliáns és géniusz karrier-tisztviselőknél”. Hogy éppen ők tanúként kínosan kerülték a véleménynyilvánítást, s csakis az általuk ismert tényekre szorítkoztak, az cseppet sem zavarta a csakis véleménymondó és ténytorzító populista politikusokat és publicistákat. Profik, tehát gyanúsak. A nép ellenségei. Nekünk a múltunkból (és sajnos ismét a jelenükből) ismerős a képlet. Az elnök tévesen riogatja hurrikánnal Alabamát, sőt még a hivatalos térképbe is belerajzol, majd megróják az őt helyesbítő helyi meteorológusokat. Trump nem fogadja el a klímaveszélyt, viszont sorra rúgatja ki környezetvédelmi hivatala tanácsadó testületeit. Konteói kedvéért meggyanúsítja az FBI-t, a CIA-t. A minap felülbírált hadbírósági döntéseket. Nem csoda, ha a mérvadó média hősként ünnepli az elmúlt hetek képviselőházi tanúit. De amint Brecht darabjában mondják, szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.
Szerző
Témák
Trump konteó

Papp Sándor Zsigmond: Fülig szószosan

Publikálás dátuma
2019.12.08. 17:35

Fotó: Papp Sándor Zsigmond
„Mire magamhoz tértem, már akkora volt az ökológiai lábnyomom, mint egy jókora jetinek.”
Órák óta csak kóválygok az amúgy napfényes Montpellier-i lakásban. A család kérdéseire, hogy mi bajom van, kitérő válaszokat adok. Klímaszorongok. Talán ez lenne az igazán helyes válasz. Olvastam valahol, hogy a klímakutató tudósok között az átlagnál nagyobb a depressziósok száma. Ezt meg tudom érteni, nem lehet könnyű tiszta fejjel nap mint nap kiszámolni a világ végét. Az optimistábbak persze hozzáteszik, hogy a klímaösszeomlás talán nem hozza el az emberiség alkonyát, csak a jelenlegi pazarló életünket, a civilizáció (?) mai állapotát tünteti el drasztikus módon. A még ennél is optimistábbak az emberi lelemény „csodafegyverében” bíznak, hogy még időben előkapunk valamilyen találmányt, ami ügyesen kiszippantja a légkörből a felgyülemlett káros anyagokat, és minden megy tovább, ahogy eddig. Hiszen annyi mindent megoldottunk már. S különben is, az emberiség évszázadok óta szereti megjósolni a világvégét. Az ENSZ jelentése óta tabutéma mindez a családban. Akkor hangosan ecseteltem a nejemnek a közelgő borzalmakat, s valami olyasmit mondhattam, hogy a kihalás szélén állunk, mint a dinók, mire az ötéves Dusán, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, majdnem elsírta magát, hogy ő nem akar kihalni. Sem meg. Valahogy megvigasztaltuk, hogy Zsiga csak butaságokat mondott, ez az egész csak egy film története, amit a laptopon nézett végig későn, hogy senkit se zavarjon. Azt hiszem, akkor éreztem magam a legnyomorultabbul, hogy nem csupán elloptam (-tuk) a jövőt a következő generáció elől, de még hazudok is. Majd – már késő este – azon kezdtünk veszekedni a nejemmel, hogy ezek után kapcsoljuk-e le az estékre bevezetett jelzőfényt, amely arra szolgál, hogy ha Dusi felébredne, ne essen el valamiben a lakásban. 
A kinti világ – úgy tűnik – igazából nem nagyon törődik a búskomorsággal (és a problémával). Montpellier karácsonyi kivilágításához képest a mi esti jelzőfényünk kenyérhéj a lucullusi lakomában. De ebben a műfajban egyik francia város sem szerénykedik. Aix-en-Provence-ban, a régió egykori fővárosában már november 21-én felkapcsolták a karácsonyi díszkivilágítást, Salon-de-Provence pedig nagyra nőtt (és csiricsáré módon fénylő) vurstlival várta a hétköznap este még csak lézengő költekezni vágyókat. Persze én is olyan vagyok, hogy ha meglátok egy égősort, máris elérzékenyülök (és többet költök, mint kellene), de ezt most már lassan átveszi az az érzés, hogy kivilágított szerelvénnyel, nagy dínomdánommal robogunk a szakadék felé. Vagy mintha ezer zenekar játszana egymást túlharsogva a süllyedő Titanicon. És eszembe jutnak ilyenkor az én gyermekkorom karácsonyai. Akkoriban – legalábbis a hivatalos verzió szerint – azért kellett spórolnunk, hogy az ország vissza tudja fizetni a Nyugatnak a felvett kölcsönöket. Így megesett, hogy egész utcákon csak két lámpa égett, és helyenként bizony tapogatni kellett az utat lábbal, hogy ne essünk hasra a járda kitüremkedései miatt. A tél egyet jelentett ezzel a vaksi sötétséggel, amit gyerekként kimondottan élveztem, mert romantikusnak találtam. Mindebből mára csak a sült gesztenye illata maradt, mert (az én városomban is) valóságos verseny folyik, hogy ki tudja jobban szennyezni a környezetét fénnyel, dísszel és cafranggal. Vajon hányan tudnának ma beletörődni abba, hogy visszatérjünk a nyolcvanas évek szintjéhez? A feleannyi ajándékhoz, a kevesebb lótás-futáshoz és a minimális fényekhez. Épp annyihoz, hogy haza tudjunk botorkálni. Így valóban csökkentve a giccs iránti mérhetetlen energiaéhségünket. Ki hitte volna, hogy az akkori kényszerre ma úgy fogok gondolni, mint gyökeres reformra, ami (még) megmenthetne minket.
Az elővigyázatosságomnak azért van humoros oldala is. Tegnap úgy döntöttem, hogy nem műanyag táskába pakolom be a boltban vásárolt holmikat (nem vittem magammal a gurulós bevásárló eszközünket), hanem újrahasznosított papírba. Aztán rossz buszra szálltam, s amikor sietősen átvágtam az úton, hogy visszacaplassak a kiindulópontra, a táska – mint a filmekben – elengedett, s minden gurult szerteszét az aszfalton. A paradicsompüré kivételével, ami eltört, és beterítette a fél világot. Felnyaláboltam, amit lehetett, és visszabattyogtam az üzletbe, hogy a megmentett holmit átpakolom a megspórolt műanyag tasakba. És most kapaszkodj meg: a boltban kaptam papírtörlőt, majd kérés és reklamálás nélkül (eszembe se jutott) adtak egy újabb paradicsomszószt és a ház ajándékaként a műanyag táskát! Csak pislogtam, hiszen én a magyar ABC-hez vagyok szokva, ahol csöndben, a hátam mögött még ki is röhögtek volna. Aztán boldogan – immár műanyag táskával – ismét rossz buszra szálltam fel. Mire magamhoz tértem, már akkora volt az ökológiai lábnyomom, mint egy jókora jetinek. Mit ér a szándék tehát, ha nem passzol hozzá az okosság, a fizika szabályainak, a terhelhetőségnek az egyszerű ismerete, morfondíroztam magamban fülig szószosan. És utáltam magam, amiért megbékélve néztem – végre a jó buszból – az esti fényeket. De talán egy életre megtanultam, hogy igazi forradalmár ne gondoljon folyton a hasára. Vagy vigyen magával térképet.
Frissítve: 2019.12.09. 12:15