Mit gondolnak, egy társadalomban, ami ennyire tele van frusztrációval, elfojtásokkal és legfőképp igazságtalanságokkal, meg lehet-e jósolni, mikor jön az utolsó csepp? És mennyire szükségszerűen torkollik mindez egy ponton túl lázadásba?
Bíró: Bence: Néha nagyon kevés elég, néha sok kell hozzá. Ha felszállok a 7-es buszra, sokszor nem értem, ezek az emberek miért nem szállnak le, vonulnak a Parlament elé és csinálnak forradalmat. Valahol Édes Anna is forradalmat csinál, csak ez nála talán nem egy tudatos döntés. Gyakorlatilag tandrámaszerű szerkezete van a regénynek, ami arról szól, mennyi ütést lehet bevinni valakinek, mire bekapcsol benne valamiféle ellenállás. Az persze teljesen kiszámíthatatlan, melyik embernek mitől lesz elege és mikor lázad fel. Egy okkal nem lehet megindokolni, hogy mi miért történik, mert, ahogy Kosztolányi is írja, egy tett mögött mindig ott az ember teljes élete. Hogy néha forradalmat kell csinálni, az szükségszerű. Ám úgy tűnik, most még nem jött el az az utolsó csepp, nem élünk forradalmi időket, és valószínűleg még messze vagyunk tőle. Egy idő után azonban el fog jönni. Mi itt Európában most elég nagy békében élünk. Kosztolányi idejében nagyon sűrű volt a történelem, iszonyú gyorsasággal fordultak át a rendszerek egymásba. És sokszor ugyanazok az emberek ültek az egyikben is, a másikban is.
Szenteczki Zita: A válaszom kicsit utópisztikus: jó lenne, ha ki tudna alakulni valami párbeszéd, ami valami közös fejlődés felé mutat. Akkor nem kéne, hogy forradalom legyen. Ám ha nem erre megy a dolog, akkor valóban minden lassanként egyre rosszabb lesz.
B. B.: Nálunk mindenesetre az előadás után ott lehet maradni, és meg lehet enni a tortát, amit Anna kínál a mészárlás után. Aki kér ebből a tortából és képes enni belőle, az egyen. Ön például elvenné azt a tortát, amit Anna nyújt felé?
Persze. Intellektuális előadásnál gondolkodom, és – ha kínálnak – eszem. Ám tortaevésen túl, nagyon sok dráma van, ami az elnyomásról, kifosztottságról és lázadásról szól, miért pont erre a regényre volt szükségük?
Sz. Z.: Az Örkény Színház stúdióterére és hat színészre kerestünk történetet, és egyszer csak beugrott Kosztolányi remekműve, amit nagyon izgalmasnak találtam kamaratérbe vinni, ahol így közelről nézhetjük végig ezt az emberkísérletet. Láthatjuk, Anna milyen stációkon keresztül jut el a lázadásig. Bencével egyébként már több regényt adaptáltunk együtt. Inkább regényekből, dokumentumszövegekből, mesékből, versekből szeretek dolgozni.
B. B.: Azért is jó regényből dolgozni, mert egy ilyen munkában talán jobban követhetjük a saját intencióinkat. Nagyobb lehetőség van szemezgetni, mi érdekel minket, szabadabban mozoghatunk az anyagban.
Ezért, hogy ahány Édes Anna-előadás, jóformán annyi szövegkönyv is? Szinte mindenki sajátot készít.
B. B.: Valóban, az Édes Annából sok adaptáció készült már, Kosztolányinétól kezdve Bíró Krisztán és Gyarmati Katán át Závada Pálig sokan színre írták. Ezeket mi is nézegettük, ám hiába voltak jók, végül mégis úgy döntöttünk, mi is csinálunk egy saját verziót. Kicsi a tér, kevés a szereplő, ráadásul mást akartunk fókuszba helyezni. Igyekeztünk kiélezni a jelenünkre legjobban rezonáló motívumokat.
Sz. Z.: Mindig kérdés, mennyire tartsuk korban a történetet, én szeretem, ha valami szimbólumként tud működni. Tágítja az értelmezési keretet, ki tud szakadni térből és időből. Itt így például a cseléd túlmutat egy korszakon. A munkahelyeken és a családokban ma is sok az alá-fölérendeltségi viszony, jellemző a másik kizsigerelése, a helyzetével való visszaélés. A modern kori rabszolgaság létezik.
Az Anna körüli társadalom önöknél ironikusan van kezelve, a figurák már-már karikatúrák, Kosztolányi bár kritikusan, elítélőn beszél róluk, nem viszi el ábrázolásukat a groteszk felé.
Sz. Z.: Ha csak a Vizy házaspárra gondolunk, az az iszonyú elfojtás és kirakat, ahogy egymás előtt/mellett élnek, bevonzza a groteszket. Ahogy felülviselkedjük a helyzeteket, a kirakatlétünk maga a paródia. Egyébként is nagyon fontos az irónia és a humor ahhoz, hogy eljussunk a mélységekig. A szándékunk azonban nem a karikatúra volt. Nem akartuk, hogy elvegye a történet tétjét vagy a szereplőink igazságát.
B. B.: Fontos volt számunkra, hogy minél jobban ellenpontozzuk Anna tisztább, egyszerűbb lényét. A mögötte lévő társadalom azonban egy zavarosabb, groteszkebb világ. Nálunk Moviszter sem lett olyan egyértelműen jó ember, mint Kosztolányinál. Nem akartunk szentképet csinálni belőle, aki tulajdonképpen egy szerzői szócső. Nálunk Moviszter is ugyanolyan megalkuvó gazember, mint a többi szereplő. Ő is csak mondja-mondja, hogyan kéne jónak lenni, ám nem csinál semmit, soha nem tesz semmit, csak dumál.
És a bolsevik, vörös mellé a liberális jelzőt is megkapja…
B. B.: Megkerestük, mi lehet ma egy erős szitokszó. A regényben főleg kommunistáznak.
Ez egy erős kritika a liberálisok és értelmiségiek felé?
Sz. Z.: Igen, de benne van az is, hogy az értelmiségi réteg mit csinálna egy ilyen politikai fordulatnál – ez a történet érdekes értelmezési keret erre.
Önök mégis a lélektani szálat erősítették fel, az Anna és Vizyné közötti kölcsönös érzelmi függést. A társadalmi szerepek és ridegség ellenében.
B. B.: A regényben a legdrámaibb szál az Anna és Vizyné közti viszony (a darabban Zsigmond Emőke és Für Anikó alakításában – a szerk.), ahogy ők kölcsönös függőségben léteznek, pont a mostohaanya és a halott gyerek miatt. Törekedtünk arra, hogy ez a szál erős legyen. Kivettük a regényből a számunkra fontos mozzanatokat, és onnantól a saját szövegkönyvünkkel, ami a regénynek csupán egy töredéke, dolgoztunk. Ezt a töredéket önálló entitásként kezeltük, és nem tekingettünk már visszafelé a regényre. Közös munka volt a színészekkel. Nem szeretek regényt számon kérni az abból készült előadásokon. Ez egy 100 éve született könyv, akkor az úr-cseléd viszony természetes dolog volt, ma máshonnan kapcsolódunk ehhez.
A társadalomba ágyazottság viszont most is éppúgy működik.
Sz. Z.: Ezt nem lehet szétválasztani, hiszen ezek mind egyéni helyzetek, és a társadalmi működésünket a körülöttünk lévő emberek határozzák meg. Mint ahogy Moviszter mondja: nincs emberiség, emberek vannak. A társadalom emberekből áll és az embereknek egyéni helyzeteik vannak, ami viszont minden esetben lélektani. Valami kevesebb érzelemmel, valami ridegebben működik, ez esetenként változik. Mint ahogy a túlélési mechanizmusok is.
B. B.: Az Édes Anna épp azért remekmű, mert sokféle értelmezést ki lehet belőle olvasni. Sok síkja van. Van egy erős társadalmi, egy lélektani és egy krimi síkja – rajtunk múlik, melyiket emeljük ki. A társadalmi kritikai síkot is szerettük volna meghagyni, miközben elsősorban az érzelmi szálat erősítettük fel, mert azt izgalmasabbnak találtuk.
Meglehetősen izgalmas új társulatot is alapítani mostanság, nemrég mégis alakult egy új, Narratíva néven, aminek önök is tagjai. Sokan felkapták a fejüket a hírre, hogy épp most, mikor sorra lehetetlenülnek el a függetlenek a tao-megvonás és a törvénymódosítás miatt. Előre menekülnek vagy fejjel a falnak?
Sz. Z.: Ez nemcsak négyünkről szól (Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita – a szerk.), inkább egy generációs dolog. Nemcsak egymás premierjeire esünk be, hanem segítjük is egymás munkáit, igény van bennünk egyfajta kooperációra. Mivel mindannyian máshoz értünk és mást tudunk (én bábszakirányos rendező vagyok, Máté mozgásrendező, Andrea színházi neveléssel, drámaírással foglalkozó alkotó, Dani színházrendező), ha már folyamat közben bevonjuk egymást, talán előrébb jutunk. Nekem fontos, hogy ne birtokként kezeljük az alkotásokat, hanem valami közös gondolkodásfolyamatként. A kezdeményezés lényege inkább ez az egymásra való figyelés és a műhelymunka. Az anyagi helyzet meg nagyon nehéz így is, úgy is. Egy fokkal talán könnyebb összefogva pályázni, mint külön-külön, ez már most is látszik. Egyébként sem tudom, van-e jó időzítés. Van benne persze egyfajta struktúraváltási igény is, meg szabadságvágy. Mindenesetre azt reméljük, hogy megéri, hosszú távon még inkább.
B. B.: Pont annyira nehéz ma függetlenként létezni, mint egyedül keresztülhúzni egy zongorát egy háborús övezeten, amint azt Kurázsi mama teszi a csapat első előadásában, aminek a dramaturgja voltam, és Kovács D. Dani rendezte.
És amely előadásnak kulcsmondata, hogy ülve nem lehet lázadni.
B. B.: A nézők pedig általában ülnek. Sokszor a színészek is. Nem véletlen, hogy épp ez az első előadása a Narratívának. Nekünk jó löketet adott Brecht kísérlete, amiben azt vizsgálja, milyen életstratégiák lehetségesek háborús helyzetben, mert bizonyos szempontból gondolhatunk napjainkra háborús helyzetként. Mi is ezeket vizsgáljuk, vagyis a túlélés esélyeit; rögtön az első előadásunkban. És a lázadás lehetőségét is földobjuk. A darab központi gondolata számomra Kurázsi dala a Nagy Kapitulációról, amely arról szól, hogy ahogy telik az idő, így vagy úgy, de mindenki szépen sorban beáll a nagy zenekarba. Ez a Narratíva csapat pedig épp most szeretne egy új zenekart alapítani, és megpróbálni kicsit máshogy zenélni.
+1 kérdés
Mit szólnak a mostani – tüntetéssel súlyozott – színházi/kulturális törvény(tervezet) alakította helyzethez?
Sz. Z.: Szeretnénk hinni, hogy szakmai összefogással meg tudjuk akadályozni a függetlenek végleges ellehetetlenítését és a kőszínházak függetlenségének megszüntetését.
B. B.: A művészetek függetlensége kulturális alap. Kiállni a politikai beleszólás ellen lelkiismereti kötelességünk. Aki bármiféle politikai kontrollt helyesel (csöndben vagy hangosan), vét a művészi szabadság ellen és hiteltelenné válik. Ez ennyire egyszerű.
