A rajzolót meglopták és a táskájának híre ment. Igaz, senki sem tudott jelentős vagyonáról. Így nehéz volt kideríteni, mi is történt valójában.
A rajzoló külsőre olyan, mint az úszómester. Széles vállak, hosszú, vékony cérnaláb. Kopott a nadrágja, foltos és folyton vizes. A mester, aki naphosszat ül egy frottírtörülközőn walkmannel az ölében, néma ember. Amikor menteni kell valakit, akkor sem fújja meg a sípját. Odarohan a parti kövekhez, fejest ugrik, és már ott is van a kapálózó áldozatnál. Fejbe veri, majd a tarkójánál fogva partra húzza. Kivonszolja a partra, lefekteti a kőre és pumpálni kezdi a szájába a levegőt. Persze rendre elfelejti felvenni a jegyzőkönyvet. Üldögél tovább a székében a törülközőn, maga alá húzott lábbal. Gumipapucsát a deszkák közé akasztja és figyel. Lehunyt szemmel a zajokból olvas, dél van. Mozdulatlan, bőrszagú, napolajillatú meleg. Felébred, megpöcköli a körmével a kazettás magnó ablakát, aztán áttekeri a számokat. Nyomkodja a gombokat. Gyorstekerés, aztán a lassú. Szeretné, hogy újra ugyanaz a szám menjen, amire a lánnyal táncolt előző este a villogó diszkógömb alatt.
A strandon többször látni lehetett mostanában a rajzolót is. Kissé hajlott háttal vág át a kikötő felé. Hóna alatt a táblájával és a rúd alakú, barna Senior sporttáskájával. Mindenét magánál hordja. Megáll a nádasnál. Bámészkodik. Nézi az ezüstsirályokat, a búbos vöcsök a kedvence. Ott ül a fejében a formája, kontúrja van. Ahogy a vöcsök változtatja a színét, attól függően, mennyi pára húzódik a víz fölé. Merről hullámzik a víz. Kikészíti a ceruzákat. Meghúzza az első vonalat. Máskor csak leheletnyit érinti a papírt. Halványan tartja a vonalakat. Satíroz. Balatonfüred egy fehér ködfolt és három aranybarna csík a madár. Megvárja, míg megérkeznek a nádi rigók, aztán továbbáll. A rigó a kedvenc madara, csak sokszor a nádasban rejtőzik a szálak között.
A kerektemplom mellett ver tanyát. Ide szokott kiülni egész napra. Reggel van, egy hosszúkás árnyék kúszik a kupolától a padokhoz. Délután egy gesztenyefa lombja vetül rá. Kiveszi a kempingszékét. Utána a sámlit, amire a modellt ülteti. Lázálmok gyötrik hetek óta, ezért megtorpan. Hopp, kicsit megszédül, úgy érzi, nem fogja tudni kitenni az állványt. Ezt ma nem fogja tudni végigcsinálni. Pedig nagyon kell. Meg kell csinálni. Leül a sámlira, eltelik pár perc. Rendben lesz. Menni fog, ez nagyon megéri, végig kell csinálni. Össze fog jönni és akkor disszidálhat.
Leporolja az előző napi morzsát. Letörli a tegnapi vörösboros foltokat. Egy hideg sört tesz a széke mellé. Felveszi a gyűrött horgászsapkáját, amiért az egész táskáját áttúrja. Motörhead-jelvények, Nenával. Münchenből hozatta őket egy párral, akiket szívesen rajzol. Sok borravalót adnak. Jönnek hollandok, dánok, angolok. Egyszer egy amerikai indiántól kapott egy hosszú fapipát. Azóta bent van a táskában. Törökök is kérnek néha portrét. Ukránok. Lengyelek, ők harisnyákat és zoknikat árulnak a Jókai-villánál. Mindig alkudoznak. Ha marad ideje, lerajzolja a kardigánjukkal együtt a hatalmas mellű szláv nőket. Azt látni kell, ahogy két perc alatt elfutnak a nádasig, ha jön az ellenőr a biciklijén.
Bárkit lerajzol a rajzoló, aki rendelt nála. Tizenkét percnél sosem dolgozik tovább, ez aranyszabály. Olyan, mint az aranymetszés, ki kell mérni, eddig bírják. Többet ló sem nem bír ki egyhelyben, mozdulatlanul. Még a macskák is megelégelik, ha folyton őket mustrálja valaki. Volt olyan arc, igaz, két éve már nem jön, akit háromszor festett meg. Fehér arccal, aztán napozás után feketének, majd karikatúrának. Elnyújtott homlokkal, hol kólásdobozzal, máskor a tihanyi apátsággal a háttérben. Ezer nyugatnémet márkával fizetett. A rajzoló akkurátusan szétválogatta a bankjegyeket, szépen betette a titkos zsebekbe a többiekhez.
A rajzoló átváltozása mindössze tíz percet vesz igénybe. Zakót is vesz, a festők zakóban hitelesek. Bordó bársonyból, akkoriban ilyet hordtak a pesti belvárosi gimnazisták, akik Tandori verseit olvasták és Cseh Tamást dúdoltak. Bőrpapucs a lábán, lelóg a sarka. Plusz a rajzolónak komoly bőrkeményedése van, a lábszára tiszta szúnyogcsípés. De hát épp ettől lesz rajzoló, aki sok borravalót kap.
Egymás után felcsipeszeli a nejlontasakos portrékat. Szénceruzarajzot Tom és Jerryről, a Kraftwerkről. Toten Hosen és Thomas Anders ferde portréi. Boris Becker, Harald Schumacher, a kapus. Beckenbauer, Puskás, Törőcsik. AC/DC meg Rózsi, Bikini és Egerszegi Krisztina. Utoljára a szakadt papucsba bújtatott David Bowie kerül elő. Zöld üvegszeme akár egy badacsonyi szőlőszem. Senki nem kérte még soha. Nem is tudná eladni. Most nyáron inkább a moncsicsi megy, Mickey Mouse meg a Jackson.
Izzad, letörli az arcát. Lázálmában megint ellopták az összes pénzét. Hetek óta azon gondolkodott, hová rejthetné a táskáját, amíg rajzol. Csurig van. A táska zsebei tele valutával. Mindig odáig jut, hogy a legjobb lesz, ha magánál hordja. A kempingszéket kitámasztja a betonból készült virágtartóhoz, amiben éveken át csak föld volt és néhány giliszta. A táskáját is ide teszi, mikor rajzolt, így pont mellette elfér. A lába közé fogja. Mégis, most eszébe jutott, hogy beadja a strandon az értékmegőrzőbe, nem szorongathatja egész nap a hőségben. Túl feltűnő lesz, kifigyelik. Megkéri a másik rajzolót, hogy addig figyeljen a cuccára, amíg beugrik valamiért a strandra, otthagyott valamit, visszaszalad.
Az úszómester bevitte a lányt a kabinba. Odaszorította a falhoz. A lány arca lefagy, reszket. Ijedten nézi a földet, ez a srác megőrült.
Elment az eszed? Zöld a szeme, csillog, mintha üveg volna, szúr, ahogy a kés szúr. Ez nem ugyanaz, aki tegnap volt. Túlélni, túlélni ezt a civakodást.
Elszökünk, érted? Angliába. Jó lesz? Most hallja először vékony, cincogó, egérhangját a lány. Amikor éjszaka megismerkedtek, tánc közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Kint smároltak és a lány szó nélkül elszaladt. Túl sok pezsgőt ivott. Látni akarta, igen, mikor elindult ma délután a strandra, eszébe jutott a fiú. Akarta őt. Hátha ott fog ülni a magasított székében. Korábban kifigyelte, régóta tetszett neki. De most összeszarta magát. Ez nem az életmentő, ez ölni tudna.
A lány bepisil a félelemtől.
Az úszómester karon ragadta és rángatta.
A kéznyoma rajta maradt a csuklóján.
Mi a szart akarsz, elment az eszed?
Délután kettő óra öt perckor vette észre az úszómester a barna sporttáskát. Épp akkor hozott magának egy kólát. Véletlenül pillantott a kabinokhoz. Az egyik nyitva volt. A kabinban egy táska feküdt a földön, jól összetaposva, megtépkedve. Odament, hogy elvigye a szemetesbe. Szakadt fülű, henger alakú szatyor, amit évekig hordozhattak teniszezni. Mielőtt kidobta volna, belenézett. Tele volt gyűrött bankjegyekkel.
A lány sikítani kezdett, nem bírta tovább a fiú szorítását. Ő nem akart sehová elszökni. Nincs útlevelem, hiába mondta. Az úszómester eszelősen nézett. Mint akinek kifordult a világ. Fojtogatni kezdte, aztán ütötte a hátát, odanyomta a falhoz. Betört az orra, ahogy a kabin ajtajának lökte.
Valaki betelefonálhatott. Kijött a rendőrség. Körbejártak. Igazoltatták a strandolókat, kihallgattak néhány szemtanút. A strand munkatársait mind egytől egyig kifaggatták. Fényképeztek és magnókazettára vették a részleteket.
Az úszómestert lefogták és bilincset tettek a kezére.
Délután egészen forró lett a kő a parton, a kikötőben alig lézengett valaki, a rajzoló egy legyezővel csinált szelet. Vörös volt az arca, ott ült egyedül, magába zuhantan. Oda az egész keresete, mert ő bizony nem szólt, hogy az az ő táskája. Behúzódott a kerektemplom falához. Izzadt a tenyere, várta, hátha valaki megkívánja a saját arcát, és rendel. De senki nem jött. Mindenki a strandon bámészkodott. Egymásnak mesélték az ügyet az emberek, vagy a vitorláskikötő felé vették az irányt. Ilyen tájban úsztak ki a délutáni diszkóhajók. A Marina Hotelből érkezett egy csoport, közeledtek a rajzolóhoz. Van remény. Igen, egyértelműen hozzá indultak. Svédek, rögtön tudta a rajzoló. Vörös az égető naptól az arcuk és nagy foltokban hámlik
