Előfizetés

Kiss Noémi: A rajzoló

Kiss Noémi
Publikálás dátuma
2019.12.14. 11:07

A rajzolót meglopták és a táskájának híre ment. Igaz, senki sem tudott jelentős vagyonáról. Így nehéz volt kideríteni, mi is történt valójában. A rajzoló külsőre olyan, mint az úszómester. Széles vállak, hosszú, vékony cérnaláb. Kopott a nadrágja, foltos és folyton vizes. A mester, aki naphosszat ül egy frottírtörülközőn walkmannel az ölében, néma ember. Amikor menteni kell valakit, akkor sem fújja meg a sípját. Odarohan a parti kövekhez, fejest ugrik, és már ott is van a kapálózó áldozatnál. Fejbe veri, majd a tarkójánál fogva partra húzza. Kivonszolja a partra, lefekteti a kőre és pumpálni kezdi a szájába a levegőt. Persze rendre elfelejti felvenni a jegyzőkönyvet. Üldögél tovább a székében a törülközőn, maga alá húzott lábbal. Gumipapucsát a deszkák közé akasztja és figyel. Lehunyt szemmel a zajokból olvas, dél van. Mozdulatlan, bőrszagú, napolajillatú meleg. Felébred, megpöcköli a körmével a kazettás magnó ablakát, aztán áttekeri a számokat. Nyomkodja a gombokat. Gyorstekerés, aztán a lassú. Szeretné, hogy újra ugyanaz a szám menjen, amire a lánnyal táncolt előző este a villogó diszkógömb alatt. A strandon többször látni lehetett mostanában a rajzolót is. Kissé hajlott háttal vág át a kikötő felé. Hóna alatt a táblájával és a rúd alakú, barna Senior sporttáskájával. Mindenét magánál hordja. Megáll a nádasnál. Bámészkodik. Nézi az ezüstsirályokat, a búbos vöcsök a kedvence. Ott ül a fejében a formája, kontúrja van. Ahogy a vöcsök változtatja a színét, attól függően, mennyi pára húzódik a víz fölé. Merről hullámzik a víz. Kikészíti a ceruzákat. Meghúzza az első vonalat. Máskor csak leheletnyit érinti a papírt. Halványan tartja a vonalakat. Satíroz. Balatonfüred egy fehér ködfolt és három aranybarna csík a madár. Megvárja, míg megérkeznek a nádi rigók, aztán továbbáll. A rigó a kedvenc madara, csak sokszor a nádasban rejtőzik a szálak között. A kerektemplom mellett ver tanyát. Ide szokott kiülni egész napra. Reggel van, egy hosszúkás árnyék kúszik a kupolától a padokhoz. Délután egy gesztenyefa lombja vetül rá. Kiveszi a kempingszékét. Utána a sámlit, amire a modellt ülteti. Lázálmok gyötrik hetek óta, ezért megtorpan. Hopp, kicsit megszédül, úgy érzi, nem fogja tudni kitenni az állványt. Ezt ma nem fogja tudni végigcsinálni. Pedig nagyon kell. Meg kell csinálni. Leül a sámlira, eltelik pár perc. Rendben lesz. Menni fog, ez nagyon megéri, végig kell csinálni. Össze fog jönni és akkor disszidálhat. Leporolja az előző napi morzsát. Letörli a tegnapi vörösboros foltokat. Egy hideg sört tesz a széke mellé. Felveszi a gyűrött horgászsapkáját, amiért az egész táskáját áttúrja. Motörhead-jelvények, Nenával. Münchenből hozatta őket egy párral, akiket szívesen rajzol. Sok borravalót adnak. Jönnek hollandok, dánok, angolok. Egyszer egy amerikai indiántól kapott egy hosszú fapipát. Azóta bent van a táskában. Törökök is kérnek néha portrét. Ukránok. Lengyelek, ők harisnyákat és zoknikat árulnak a Jókai-villánál. Mindig alkudoznak. Ha marad ideje, lerajzolja a kardigánjukkal együtt a hatalmas mellű szláv nőket. Azt látni kell, ahogy két perc alatt elfutnak a nádasig, ha jön az ellenőr a biciklijén. Bárkit lerajzol a rajzoló, aki rendelt nála. Tizenkét percnél sosem dolgozik tovább, ez aranyszabály. Olyan, mint az aranymetszés, ki kell mérni, eddig bírják. Többet ló sem nem bír ki egyhelyben, mozdulatlanul. Még a macskák is megelégelik, ha folyton őket mustrálja valaki. Volt olyan arc, igaz, két éve már nem jön, akit háromszor festett meg. Fehér arccal, aztán napozás után feketének, majd karikatúrának. Elnyújtott homlokkal, hol kólásdobozzal, máskor a tihanyi apátsággal a háttérben. Ezer nyugatnémet márkával fizetett. A rajzoló akkurátusan szétválogatta a bankjegyeket, szépen betette a titkos zsebekbe a többiekhez. A rajzoló átváltozása mindössze tíz percet vesz igénybe. Zakót is vesz, a festők zakóban hitelesek. Bordó bársonyból, akkoriban ilyet hordtak a pesti belvárosi gimnazisták, akik Tandori verseit olvasták és Cseh Tamást dúdoltak. Bőrpapucs a lábán, lelóg a sarka. Plusz a rajzolónak komoly bőrkeményedése van, a lábszára tiszta szúnyogcsípés. De hát épp ettől lesz rajzoló, aki sok borravalót kap. Egymás után felcsipeszeli a nejlontasakos portrékat. Szénceruzarajzot Tom és Jerryről, a Kraftwerkről. Toten Hosen és Thomas Anders ferde portréi. Boris Becker, Harald Schumacher, a kapus. Beckenbauer, Puskás, Törőcsik. AC/DC meg Rózsi, Bikini és Egerszegi Krisztina. Utoljára a szakadt papucsba bújtatott David Bowie kerül elő. Zöld üvegszeme akár egy badacsonyi szőlőszem. Senki nem kérte még soha. Nem is tudná eladni. Most nyáron inkább a moncsicsi megy, Mickey Mouse meg a Jackson. Izzad, letörli az arcát. Lázálmában megint ellopták az összes pénzét. Hetek óta azon gondolkodott, hová rejthetné a táskáját, amíg rajzol. Csurig van. A táska zsebei tele valutával. Mindig odáig jut, hogy a legjobb lesz, ha magánál hordja. A kempingszéket kitámasztja a betonból készült virágtartóhoz, amiben éveken át csak föld volt és néhány giliszta. A táskáját is ide teszi, mikor rajzolt, így pont mellette elfér. A lába közé fogja. Mégis, most eszébe jutott, hogy beadja a strandon az értékmegőrzőbe, nem szorongathatja egész nap a hőségben. Túl feltűnő lesz, kifigyelik. Megkéri a másik rajzolót, hogy addig figyeljen a cuccára, amíg beugrik valamiért a strandra, otthagyott valamit, visszaszalad. Az úszómester bevitte a lányt a kabinba. Odaszorította a falhoz. A lány arca lefagy, reszket. Ijedten nézi a földet, ez a srác megőrült. Elment az eszed? Zöld a szeme, csillog, mintha üveg volna, szúr, ahogy a kés szúr. Ez nem ugyanaz, aki tegnap volt. Túlélni, túlélni ezt a civakodást. Elszökünk, érted? Angliába. Jó lesz? Most hallja először vékony, cincogó, egérhangját a lány. Amikor éjszaka megismerkedtek, tánc közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Kint smároltak és a lány szó nélkül elszaladt. Túl sok pezsgőt ivott. Látni akarta, igen, mikor elindult ma délután a strandra, eszébe jutott a fiú. Akarta őt. Hátha ott fog ülni a magasított székében. Korábban kifigyelte, régóta tetszett neki. De most összeszarta magát. Ez nem az életmentő, ez ölni tudna. A lány bepisil a félelemtől. Az úszómester karon ragadta és rángatta. A kéznyoma rajta maradt a csuklóján. Mi a szart akarsz, elment az eszed? Délután kettő óra öt perckor vette észre az úszómester a barna sporttáskát. Épp akkor hozott magának egy kólát. Véletlenül pillantott a kabinokhoz. Az egyik nyitva volt. A kabinban egy táska feküdt a földön, jól összetaposva, megtépkedve. Odament, hogy elvigye a szemetesbe. Szakadt fülű, henger alakú szatyor, amit évekig hordozhattak teniszezni. Mielőtt kidobta volna, belenézett. Tele volt gyűrött bankjegyekkel. A lány sikítani kezdett, nem bírta tovább a fiú szorítását. Ő nem akart sehová elszökni. Nincs útlevelem, hiába mondta. Az úszómester eszelősen nézett. Mint akinek kifordult a világ. Fojtogatni kezdte, aztán ütötte a hátát, odanyomta a falhoz. Betört az orra, ahogy a kabin ajtajának lökte. Valaki betelefonálhatott. Kijött a rendőrség. Körbejártak. Igazoltatták a strandolókat, kihallgattak néhány szemtanút. A strand munkatársait mind egytől egyig kifaggatták. Fényképeztek és magnókazettára vették a részleteket. Az úszómestert lefogták és bilincset tettek a kezére. Délután egészen forró lett a kő a parton, a kikötőben alig lézengett valaki, a rajzoló egy legyezővel csinált szelet. Vörös volt az arca, ott ült egyedül, magába zuhantan. Oda az egész keresete, mert ő bizony nem szólt, hogy az az ő táskája. Behúzódott a kerektemplom falához. Izzadt a tenyere, várta, hátha valaki megkívánja a saját arcát, és rendel. De senki nem jött. Mindenki a strandon bámészkodott. Egymásnak mesélték az ügyet az emberek, vagy a vitorláskikötő felé vették az irányt. Ilyen tájban úsztak ki a délutáni diszkóhajók. A Marina Hotelből érkezett egy csoport, közeledtek a rajzolóhoz. Van remény. Igen, egyértelműen hozzá indultak. Svédek, rögtön tudta a rajzoló. Vörös az égető naptól az arcuk és nagy foltokban hámlik 

És boldogan éltek, amíg... - mesés találkozás Garaczi Lászlóval, Háy Jánossal és Totth Benedekkel

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2019.12.07. 19:11

Fotó: Béres Márton - Pavel Bogolepov / Népszava
Mi történik a mesék hőseivel, miután jól ismert kalandjaik véget érnek? Mi lett a vadásszal, aki megkegyelmezett Hófehérkének? Milyen sors várt Kukára? Milyen körülmények között cseperedett fel Jancsi és Juliska? Tényleg boldogan éltek? A Cser Kiadó gondozásában tavaly megjelent És boldogan éltek? – Mesehősnők utóélete című női antológia után most a férfiak is megadják kíméletlen, cseppet sem gyerekbarát válaszaikat a kérdésre. Az Ők is boldogan éltek? szerzői közül ezúttal Háy Jánost, Garaczi Lászlót és Totth Benedeket kérdeztük a mesékhez való viszonyulásukról.
Bár a kötetben akadnak modernebb mesevíziók is – Maros András például a Hupikék törpikéket, Hartay Csaba pedig A Nagy Ho-ho-ho horgászt gondolta tovább –, önök mindhárman klasszikus mesét választottak: miért épp a Hófehérke és a Jancsi és Juliska izgatta a fantáziájukat? Totth Benedek: Nem tudom, hogy miért pont a Hófehérke talált meg, de arra emlékszem, hogy egyből a Vadász ugrott be, amikor elolvastam a felkérést. Ilyenkor az intuícióimra hallgatok, és ha nem jut eszembe valami azonnal, akkor inkább hagyom a dolgot. Aztán persze ezekről az első ötletekről többnyire ki szokott derülni, hogy annyira nem jók, akkor jön az agyalás, de olyankor már késő visszatáncolni, meg nem is szeretem elengedni a dolgot. A Vadásszal, úgy érzem, nem fogtam annyira mellé. A mesének igazából nem ő a „hőse”, vagy nem úgy, ahogy a mesehősöket elképzeljük, viszont nagyon fontos szerepe van a történet alakulása szempontjából. Az elég erős dilemma, hogy megöljön-e egy kislányt a gonosz mostoha parancsára, vagy megpróbálja kijátszani a szörnyeteget. Nyilván nem minden mesére igaz, de azért a mesék nagy része a jók és az őket elpusztítani igyekvő rosszak harcáról szól. Az árnyaltabb, nem egyértelműen jó vagy rossz karakterek ritkábban kapnak lehetőséget, hogy kibontakozzanak. A Hófehérkében is le vannak osztva a szerepek, talán éppen ezért kezdett érdekelni a Vadász, akiről eggyel nehezebb eldönteni, hogy akkor most egy gonosz emberrel van dolgunk vagy valakivel, aki megtévedt, de még nem veszett ki belőle minden jóság. Garaczi László: Én egyértelműen Kuka miatt választottam ezt a mesét – nem szólaltam meg három és fél éves koromig, a kukaság mindig is közel állt hozzám. Nem volt mondanivalóm, és a beszélők, vagyis a felnőttek világát nyugtalanítónak találtam. Később igyekeztem olyan pályamodellt választani, hogy minél többet hallgathassak. Ebben a pillanatban is dolgozom és hallgatok. Az irodalom bölcs elfojtás robbanásokkal tarkítva. Háy János: Nekem az volt a fontos, hogy olyan mesét válasszak, ami nagyon ismert, szóval nem kell azzal vacakolnom, hogy meglegyen a teljes történet, akárhogy változtathatom, az alapsztori mindenki számára ismert, mindenképp úgy olvasod, hogy tudod. Amúgy ez egy elég brutális mese, mint a legtöbb, Grimm fivérek által lejegyzett mese. Én gyerekkoromban féltem ezektől a meséktől, néha még az illusztrációktól is.
Elég rendesen adnak is a brutalitásnak – lényegében mindegyik történet abúzusok, szexuális perverziók, gyerekmolesztálások, alkoholizmus, gyilkosságok mentén élteti tovább – többnyire a mában – a mesehősöket. Miért ez a sok durvaság? T. B.: Ha azt a feladatot kapjuk, hogy a Grimm-mesék szellemiségében alkossunk, akkor is elég durva antológia születhetett volna. Talán még durvább is. G. L.: Az én Kukám (majdnem azt írtam, Kukim) sem fenyegetőbb vagy perverzebb Piroska farkasánál, Jancsi és Juliska kannibál boszorkányánál, a sárkányoknál és kisgömböcöknél. Szerintem a kollégák jó végén ragadták meg a problémát. Akár lehettünk volna radikálisabbak is, engem is beleértve. T. B.: És persze nem akarjuk elkenni a felelősséget. Nekem valószínűleg amúgy is valami ilyesmi jött volna, ami nem hiszem, hogy különösebben meglepő, többnyire ilyen szövegeket írok. Egyszer egy barátom megkérdezte tőlem, mi bajom van, hogy állandóan ilyen beteg cuccokat írok. Sajnos, akkor leblokkoltam, és nem tudtam frappánsan válaszolni, de sokat töprengtem ezen, és végül arra jutottam, hogy igazából nem nekem van bajom, hanem a világ nem működik jól. H. J.: Igen, végül nálam is azért alakult úgy a szöveg, hogy tulajdonképpen egyetlen szereplőt sem lehet igazán szeretni, mert a világ, amit tükröznek, az nem szerethető. Sokan, a hozzám közelállók közül, fújtak is rám emiatt a szöveg miatt, de úgy éreztem, ez közelebb áll a valósághoz, mint egy szoftpornó. Nyilván egy ideálvilág felé menetelni eleve kiesik a – nevezzük úgy – valtdiznis, édeskés mesekomponálások miatt. Amúgy felnőtt kötetet írtunk, ha gyerekeknek kéne írnom, egyértelműen más nyelvet és cselekménygörgetést használnék. A felnőttekre gondolva elképzelhetetlen, hogy a mai világban akár a vadásznak, akár Kukának, akár Jancsinak és Juliskának boldog élete legyen? El tudnak képzelni pozitív mesebeli jövőt is nekik? T. B.: Simán: a Vadász elszökik a mostohától, magával viszi Hófehérkét, és mint fogadott lányát felneveli. Új életet kezdenek valahol egy messzi erdőben, ahol Hófehérke hatására a Vadász vega lesz, és amíg az ízületei engedik, járja a rengeteget, és a vadállatokban gyönyörködik. Szép lassan megöregszik, és egy nap álmában meghal. Így oké? H. J.: Privátim én is mindenkinek pozitív jövőt képzelek, még Jancsinak és Juliskának is, ugyanakkor a lét tragikumsúlya nem megúszható, szóval olyan, hogy boldogan egymagában a boldogtalanságtól elszakítva: nincs. Ezért kell a kis Kukának is az óvodában megharcolni a többiekkel, és amikor végre kivívta az őt megillető helyet a közösségben, kezdhet elölről mindent a suliban? G. L.: Igen, minden életkorban és élethelyzetben újra kell kezdeni, soha nincs vége, nincs megérkezés, lenyugvás. Ahogy Frank Zappa mondja (vagyis énekli): „tortures never stops”. A folyamatos, véres és nyilvános önélveboncolás az egyetlen esély, hogy halálunk pillanatában békére, nyugalomra, harmóniára, derűre leljünk.
Gyerekként milyen meséket olvastak szívesen? T. B.: Nekem a Brémai muzsikusok volt a kedvencem, azt szerintem ötszázszor biztosan elolvastattam magamnak. Valamiért baromi viccesnek találtam. Ismertem a klasszikusokat is, de arra például már nem emlékszem, hogy mit gondoltam róluk. Szerintem viszonylag átlagos reakciókat adhattam: féltem, amikor kellett, örültem, amikor győzött a jó. H. J.: Én is azt szerettem, ha sok-sok furfangon keresztül végül is a jó győzött, és az a jó általában olyan morálisan is makulátlan figura volt, aki meg is érdemelte a győzelmet, meg a királylányt, meg a fele királyságot. Szegények voltunk, a mese legtöbbször arról szólt, hogy nem kell elkeseredni, minden megtörténhet, és ez nekem fontos volt. Ahogyan az is, hogy szerelem legyen benne, mert egész kisgyerekkoromtól úgy gondoltam, hogy az egy olyan dolog, hogy tényleg minden. A „minden megtörténhet”-ben benne van az is, hogy valami rossz történik… Vagy valami olyan, amit gyerekként nem biztos, hogy értünk. G. L.: Engem például mindig is inkább a tragédiába torkollók gondolkodtattak el komolyan… T. B.: Én pedig sokszor olvastam olyan szövegeket, amiket így utólag belegondolva egész biztos, hogy nem értettem. A Gulliver utazásai volt az első regény, amit egyedül végigrágtam. Aztán az egyetemen találkoztam újra a szöveggel, az egy egész más olvasat volt, de még mindig tetszett. Többnyire egyébként azokat a történeteket szerettem, amikben nem voltak halálkomolyan véve a dolgok. H. J.: Az én gyerekkoromban szövegcentrikus mesék voltak, nagy, vastag, elég jól megírt gyűjtemények – Elek apót és általában a magyar népmesealapú történeteket én is azért bírtam jobban, mert kicsit lazább szövésűek voltak, több volt bennük a humor és a hősiesség, de nagyon szerettem a különféle népek meséit is. Van, hogy olykor-olykor még ma is a mesékhez for­dulnak? H. J.: Engem a mesei beszédmód kísért a mai napig – majd’ minden könyvemben valamilyen módon feltűnik, szeretem ilyen módon kicsit elemelni a szöveget. Bár erre nem készülök direkt, sokszor automatikusan bekúszik: a szereplőim mesealakokká lesznek, időnként állatmesék alakjaivá. G. L.: Ma már ritkábban olvasok mesét, a mesés fordulatokat és helyzeteket az életben próbálom realizálni. Ijesztő szerencsék és csodás rémálmok szegélyezik utamat.
Van olyan mesehős vagy annak tette, akit felnőttfejjel másként ítélnek meg? H. J.: A Mátyás király-meséket nem annyira bírom felnőttként, viszont borzasztóan megszerettem Szent Pétert mint mesealakot, akit valószínűleg azért sem bírtam megszeretni gyerekként, mert azokat a sztorikat az a nagypapám mesélte, akitől amúgy féltem. T. B.: Nálam a Hófehérke vadásza tartozik ebbe a kategóriá­ba. Az ő dilemmájának megértéséhez azért most közelebb vagyok, azt hiszem. De Hófehérke és a mostoha is átértékelődött kicsit. Valahogy elmozdultak, jobban meg tudom érteni, hogy mondjuk mi idegesíthette a mostohát Hófehérkében. Persze azt továbbra is fenntartom, hogy a retorziót túlzásba vitte. G. L.: Én nem szoktam ítélkezni, ami egy mesében történik, az a színtiszta, földhözragadt igazság. Az azonosulás más kérdés. Holle anyót például távolról csodálom, Kuka pedig én vagyok. És akad-e olyan mese vagy mesevég, ami csalódást ­okozott? H. J.: Inkább teljes mesékkel volt bajom. Leginkább az angol fantasy-mesékkel, mint az Alice, a Pán Péter vagy a Narnia, bár az utóbbi kettővel sokat dolgoztam, Pán Péterből bábjátékot írtam, a Narnia első köteteit én fordítottam, szóval megértettem a szimbolizmusát és a bölcseleti mélységeket, de alapvetően nekem egy valóságcentrikusabb mese az ideálom, ha ez egy értelmes felvetés mesékkel kapcsolatban. T. B.: Egy történetet jól befejezni kicsit szerencse kérdése meg kicsit azért művészet is. A klasszikus mesék vége a sablonosságuk miatt egyszerre okozott katarzist és csalódást. Szuper, hogy újra rend van a világban, hogy a gonoszt legyőzi a jó, de közben mégis túl kiszámítható így az egész. G. L.: Csalódni abban lehet, ami lehetne másképp. +1 kérdés   Hogyan tudták meg, hogy a Mikulás nem létezik? T. B.: Mindig is gyanús volt, de tavaly a gyerekeim elárulták az igazságot. H. J.: Amikor a délutános suliból mentem haza, és a Mikulás, aki vidéken nem ilyen aranyos püspökfigura volt, tele ajándékkal, hanem egy szőrbundába beöltözött, láncot és kolompot rázó ijesztő arc, amikor egy ilyen nem csupán adott egy pofont, mint előző évben, hanem eléggé el is vert, akkor tudtam, hogy vidéken biztosan nincsenek Mikulások. G. L.: Levált a szakálla, a krampusznak erős alkoholszaga volt és megpróbált felszedni. (Huszonöt éves lehettem akkoriban.)

Szenvedéssel megváltott szabadság (Colson Whitehead: A Nickel-fiúk)

F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2019.12.07. 14:22

Whitehead regénye tarol a különböző év végi listákon; a Time Magazin az év legjobb regénye cím odaítélése mellett az évtized legjobb 10 regénye közé is beválasztotta a kötetet. A hasonló rangsorok nem feltétlenül tükrözik az irodalmi értéket, vagy hiszünk nekik, vagy nem. Az is igaz viszont, hogy Whitehead előző nagy sikere, A föld alatti vasút is (magyar fordítás: Gy. Horváth László) begyűjtött jó néhány elismerést, 2017-ben Pulitzer-díjat kapott. Mindez amellett, hogy az író kétségtelen tehetségét dicséri, sokkal inkább bizonyítja, hogy az amerikaiaknak van még dolguk Whitehead témáival. A föld alatti vasút térben és időben utazgatva, egy rabszolgalány, Cora történetén keresztül mutatja meg a déli ültetvények reménytelen világát és az abolicionisták rabszolgaság-ellenes küzdelmét. Második magyarra fordított regénye az afroamerikaiak elnyomásának és jogaikért való harcának egy a jelenünkhöz sokkal közelebbi időszakát mutatja be – tulajdonképpen egészen döbbenetes belegondolni, hogy az 1960-as években az élet minden területére kiterjedő szegregáció megszüntetése még csak álom volt a fekete közösségek számára. A regény főhőse Elwood, aki nagyanyjával Tallahassee egy szegregált negyedében él és tanul, szabadidejében Martin Luther King beszédeit hallgatja bakeliten. A levegőben már érződik a változás szele, Elwood még egy utcai felvonuláson is részt vesz, de az idősebbek úgy gondolják, jobb a békesség. A fiú nehéz körülményeit meghazudtoló tanulmányi eredményei alapján ígéretesebb jövő vár rá, mint szülei korosztályára, és beiratkozhat a floridai város feketék számára fenntartott főiskolájára. Legalábbis beiratkozhatna, ha nem szólna közbe az élet, egy magafajta fiúnak egy apró véletlen hiba is elég ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás – ami esetében sok mindent csinál, csak éppen igazságot nem szolgáltat – lecsapjon rá. Elwood a Nickel Akadémiára kerül, ami kívülről egy jól működő javítóintézet, ahol a fiúk a tanulás mellett dolgoznak, hogy utána hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. De ez csak a látszat, a valóságban az intézmény – ahol a fehér és a színes bőrű diákokat úgyszintén elkülönítik – brutális börtön, ahol mindennapos a lelki és fizikai bántalmazás, a szexuális abúzus, sőt a gyilkosság. A történetet az teszi igazán döbbenetessé, hogy Whitehead hasonlóan A föld alatti vasúthoz valós történetet választott kiindulópontnak, a Nickelt egy létező intézetről mintázta, amely 2011-ben fejezte be működését. A floridai Dozier School for Boys 1900-ban nyitotta meg a kapuit, és évszázados története során több ezer fiú fordult meg a falai között. A hírekbe akkor került be, amikor néhány évvel ezelőtt közel száz jelöletlen sírt találtak a területén, az itt eltemetett gyerekek közül máig nem sikerült mindenkit azonosítani, de sérüléseik arra utalnak, hogy nagy részük erőszakos halált halt. Ennek az intézménynek a fiktív változatába kerül be az idealista Elwood, aki az igazságtalanságok és az erőszak elől is dr. King szavaiba menekül. „Vessetek minket börtönbe, mi akkor is szeretni fogunk benneteket. Robbantsátok fel az otthonainkat, és fenyegessétek meg a gyerekeinket, és akármilyen nehéz, mi akkor is szeretni fogunk benneteket. (…) De higgyétek el, hogy felőrlünk benneteket a szenvedéstűrésünkkel, és egy nap elnyerjük a szabadságunkat” – visszhangoznak a főhős fejében King szavai, miközben próbálja túlélni a mindennapokat. Whitehead hitelesen mutatja meg azokat a különböző túlélési stratégiákat, amelyek egy ilyen helyzetben működhetnek – vannak fiúk, akik maguk is az erőszakot választják, és a legerősebbekké próbálnak válni a gyerekek között, mások igyekszenek szinte láthatatlanná válni. Elwood ellenpontja a regény másik főhőse, a szkeptikus Turner, aki értetlenül figyeli barátja idealizmusát, amely ahogy az várható, visszafordíthatatlan irányba alakítja a történetet, és összeköti kettőjük sorsát. Az író rafináltan szövi a cselekményt, ami hollywoodi fordulatoktól sem mentes, mégsem hatásvadász. A nyelvezete sokszor már-már szikár, nem tocsog a szörnyűségek taglalásában, de közben érzékletes bepillantást enged a felnőttek kegyetlen és korrupt világába, ami engedte, hogy hasonló intézmények hosszú évtizedeken át nyomorítsanak meg gyerekeket. Pusztán azért, mert a működésükből mindenkinek volt valami haszna. Erről ma már a Dozier egykori „diákjai” – nem túlzás őket túlélőknek hívni – nyíltan beszélhetnek. Whitehead a regény harmadik, jelenben játszódó részében pedig megmutatja, hogy a fiúk számára nincs igazi megnyugvás és igazságszolgáltatás, a nyomokat örökre magukon viselik. A könyv sikere pedig azt mutatja, hogy a társadalomnak szüksége van az ilyen kollektív traumákat megvilágító, feldolgozó fikciós művekre. (Ford. Pék Zoltán. 21. század kiadó, 2019. 270 o.)