Arkagyij Volodosz;

Végtelen árnyalatok – Arkagyij Volodosz mindent felvonultatott, amit a zongorázásról tudni lehet

Mindemellett produkciója hiányérzetet azért hagyott.

Nem voltak pódiumülések, a nagy színpadon mindössze egy zongora és egy virágcsokor volt, néhány minimálisra csökkentett fényű reflektor csak a hangszert és a művészt világította meg, a hatalmas teremben szinte sötétség uralkodott. Az ilyen külsőségek általában kételyeket ébresztenek a produkciók minőségét illetően, de az utóbbi időben megtanulhattuk, hogy napjaink igazán nagy világjáró sztárzongoristái nem véletlenül érték el ezt a státuszt. Technikailag kifogástalan produkcióra képesek és az egyéniség hiányával sem lehet vádolni őket, zenélésük minősége nagyon is a helyén van, mutassanak akár plázacica szerű kinézetet.

Volodosz évtizedek óta az egyik legkiválóbbként számon tartott még a legjobbak között is, nem ritka vendég nálunk sem, de nyilván személyes megjelenésének külsőségeire nem helyezhet hangsúlyt, hát a félhomályt választotta, amelyben zongorázása egyből felragyogott, amint leült a hangszer elé. Ha azt mondjuk, hogy valóban képes megszólaltatni mindent a zongorán, amit lehet, akkor ezt igen is szó szerint kell érteni. Alig hallható pianissimók a legmagasabb hangokon, dörgő fortissimók a legmélyebb regiszterben, minden hangszínárnyalat, ami a billentésmódok és pedálok használatával kihozható egy modern zongorából, az megszólalt. Virtuozitás ez is: nem csak az egy másodperc alatt lejátszott hangok mennyisége számít – Volodosz természetesen ebben is elsőrangú –, hanem azok minősége is. Csicseregtek tehát Assisi Szent Ferenc madarai, mint talán soha máskor, de Liszt műveiben azok a részletek is, ahol a dallamformálás, a zenei szövet feltárása a fontos – a megfelelő szólamok hangsúlyozása révén –, mind feltárultak Volodosz játéka során.

De mintha kissé öncélú lett volna mindez: valahogy úgy, amikor valaki mindent kétszer gyorsabban próbál játszani, azt mutatván, micsoda technikája van. Volodosz mindent, amit lehetett kétszer halkabban, kétszer hangosabban, kétszer puhábban, kétszer keményebben játszott, bemutatva, micsoda technikája van, és bizony ez ez önmagában érdektelenné vált. Szépek voltak azért Schumann darabjai, kevesebb hiányérzettel, mint Lisztéi, tán pont azért, mert kevesebb külsőség felmutatására kínáltak alkalmat. De Volodosznak a kiváló zongorista és az igazán nagy zenész közötti határvonalat nem mindig sikerült átlépnie, bármennyire is csodálható, sőt csodálatos volt zongorázása.

Infó:Liszt: 123. Petrarca-szonett; Gyászgondola, No. 2; Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak; h-moll ballada - Schumann: Bunte Blätter - Marsch, Abendmusik; B-dúr humoreszk Arkagyij Volodosz – zongora, Müpa, december 11.