Elizabeth Banks író-rendező-színész nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, amikor szuperkontrollt vállalt a Charlie angyalai fölött. Íróként követte el a legnagyobb hibát, mert ugyan az jópofa ötlet volt, hogy Charlie nem is pasi, hanem nő, Bosley nem karakter, hanem egy rang a szervezetben (Elizabeth Banks is egy Bosley-t alakít) és az angyalok szuperkémek és a világon mindenhol funkcionálnak.
A történet most Sabinára (Kristen Stewart) és Elenára (Naomi Scott) összpontosít. Két nagyon különböző angyal, előbbi piszok vagány és dilis, utóbbi kiégett bérgyilkos. Eddig oké. A történet azonban olyan James Bond paródia, mely a közhelyességében és unalmasságában csúcsokat dönget: adott egy huszonéves tudós csaj, Jane (Ella Balinska), aki feltalálja a végtelen energiát, ami – kapaszkodjunk meg – akár fegyverként is használható. Ezt forradalmi újdonságként kellene megélnünk a moziban ülve, talán sikerülne is, ha lennének fordulatok a cselekményben (egy van, de az eléggé kiszámítható). Ennél is nagyobb probléma, hogy az akciójelenetekkel telerakott produkció nem működik, ezek zöme tempótlan, vagy csak furcsán nem látványos. Vagy nem úgy, ahogy illene.
Karaktere csak Sabinának van, Kristen Stewart szemmel láthatóan lelkesen vette a feladatot, hogy vicces legyen és a humor természetszerűen jön belőle, így Banks részéről valóban jó ötlet volt visszahívni őt a kommersz világba a számos független produkcióban hozott érzékeny drámai szerepek után.
Az már kevésbé lélekemelő, hogy Stewart színészi képességeinek komolyabb kihasználása helyett fenék és mellvillantásokkal kell hoznia a vagányságot – persze a látvány pazar, tiltakozásra semmi okom sincs. De van abban valami öngólszerű, hogy épp egy olyan filmről van szó, amely nem csak hogy kötelező kampánylendülettel hozza #metoo kampányt, hanem átesik a ló túlsó oldalára: tulajdonképpen nincs egyetlen épkézláb vagy szimpatikus férfi szereplő sem a vásznon.
