Mit őriznek az oroszlánok?

A budapesti Lánchíd születésnapját ünnepelhettük a közelmúltban. Kétszeres születésnap ez, hiszen a II. világháború pusztítását követően a helyreállított hidat éppen avatásának 100. évfordulóján, 1949 novemberében adták át újra. És már az is jellemző, hogy egy hídnak megüljük a születésnapját: a Lánchidat nem csupán történeti értéke, mérnöki és építészeti szépsége, városképi jelentősége teszi fontossá, hanem létrejöttének háttere, a reformkor progressziójának légkörében megvalósuló összefogás, a városfejlesztésben betöltött szerepe is a mai napig érvényes üzenetekkel bír.

Ezek az üzenetek sokféle módon olvasható szimbólummá avatják a hidat. Az első állandó híd a Dunán a városok, országrészek közötti kapocs szimbóluma, egyúttal az európai kötődés jelképe. Az együttműködés, amely létrehozta, szimbóluma az ipari forradalomnak és a technikai újításoknak köszönhető fellendülésnek, a közösségi és a privát szféra közös konstrukcióinak, a közteherviselésnek. Szoktunk-e arra gondolni, amikor az örökös dugóban araszolunk, hogy szimbolikus diadalkapukon át járunk-kelünk a két part között?

A nagyléptékű vállalkozásnak állítanak emléket az egyik oroszlán talapzatán olvasható kopott aranybetűk. Érdemes lassan olvasnunk a szöveget:

„V. Ferdinánd király országlása alatt gróf Széchenyi Istvánban támadt a gondolat Buda és Pest városokat lánczhíddal összekapcsolni s a nagy hazafi ezen mű elkészítésére báró Sina Györggyel egyesült, ki is József főherceg, Magyarország nádora, mint az országos küldöttség elnökének az 1840. XXXIX. t.cz. által helybenhagyott szerződést kötvén, annak alapján még báró Rothschild Salamon és kapriorai Wodianer Sámuel József csatlakoztak a vállalathoz. Az építmény Tierney Clark Vilmos angol mérnök tervei szerint helyettese Clark Ádám mérnök által tíz év alatt vitetett véghez és a híd 1849. nov. 21-én adatott át a nyilvános közlekedésnek. Isten áldása legyen e művön s alapítóinak emlékezete éljen e hazában.”

A felirat bemutatja a nagyszabású ingatlanfejlesztés szereplőit – az ötletgazdát, a közhatalom képviselőit, a finanszírozókat, a tervezőt és a kivitelezőt –, és különösen tanulságos számba venni a vállalkozás szereplőinek sokféle gyökerét is. A Habsburgok és a legnagyobb magyar mellett görög-magyar, osztrák-zsidó, angol és skót emberek vállalkozókedvéből, tudásából és hozzájárulásból jöhetett létre az alkotás. Ez a sokszínűség volt a reformkori, majd a kiegyezés utáni ország dinamikus fejlesztő energiájának alapja – amire az első számú magyar műemlék táblája szelíden emlékeztet.

Tanulságos a híd története abból a szempontból is, ahogyan láthatóvá válik, hogy a legmegbecsültebb történeti emlékek is változtatják formájukat, megjelenésüket. A Lánchíd esetében ez szerencsés módon eddig úgy történt, hogy az nem torzította el a híd eredeti szépségét. A Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárának előcsarnokában február 14-ig megtekinthető kiállítás címe, „A Lánchíd alakváltozásai” is arra utal, hogy az állandóságot képviselő híd is kisebb-nagyobb átalakulásokon ment keresztül.

Talán kevéssé közismert, hogy 1914-15 során a híd jelentős átépítésére került sor, amikor igénybe vételének növekedése miatt szükségessé vált a tartószerkezet teljes átépítése. Ekkor az eredeti angol kovácsoltvas láncokat diósgyőri acélszerkezetek váltották fel. A új láncszemek hosszabbak lettek, a függesztőrudak ritkábbak. Jelentősen átépültek a merevítőszerkezetek, az útpálya szerkezetei. Bár a híd karaktere megváltozott, nem veszítette el eredeti szépségét. Ugyancsak változott a híd a II. világháborút követő újjáépítés során: a diadalívek kapuzatait úgy szélesítették meg egy méterrel, hogy azt szakavatott szemmel is nehéz észrevenni. Ennek köszönhetően fér el ma két autóbusz egymás mellett az úton.

Sokkal jelentősebben átalakultak viszont a hídfők. A Clark Ádám téren és a mai Széchenyi téren kialakított körforgalmak jelentősen átformálták a terek megjelenését, a mai napig tiszteletkörökre kényszerítik a forgalmat. Különösen sajnálatos a Clark Ádám tér átalakítása, mert az épített térfalak rendezettségét is megtörte, amit a közelmúltban épített szálloda kényszerű formálása most már javíthatatlanul rögzített. A körforgalomnak – ami ráadásul évtizedekig szent tehénként nem is a körforgalom szabályai szerint működött – sok értelme nem volt, kialakítását csupán a közepére vörös virágokból ültetett ötágú csillag indokolta.

A híd közelgő felújítása kapcsán azonban nem csupán formai kérdések merülnek fel ismét, hanem szerepének esetleges változását is érdemes megvitatni.

Közúti szerepe az elmúlt években nem sokat módosult: a sok átkelőhely egyike maradt, kapacitása telített, a forgalom itt és az Alagútban napközben folyamatosan torlódik. Eközben azonban Budapest turizmusának ugrásszerű növekedésével együtt a hídon jelentősen megnőtt a gyalogos forgalom. A járdákon lévő zsúfoltságot csak fokozza, hogy a szuvenír árusok a legszűkebb helyen kínálják portékájukat, a turisták is rendre megállnak fényképezkedni. A gyalogos és a kerékpáros forgalom nem maradhat együtt a járdán – ahogyan a budai rakpart teljes hosszában is egyre sürgetőbb a kétféle forgalom kettéválasztása. A kerékpáros forgalom élénkülésével és jövőbeli jelentős növekedésével számolva egyre nagyobb az igény a jól kiépített dunai átkelő kerékpárútra, amit a Lánchíd gyalogos járdái nem tudnak megadni.

A felújítás tervezése során készültek tervvázlatok a járda különféle mértékű szélesítésére. Bár láttuk, hogy a híd élete során történtek olyan változások, átalakítások, amelyeket ma észre sem veszünk, e javaslatok mellett nem lehet jó szívvel kiállni. Ha a járda érdemlegesen szélesebb, a pilonok járdakiszögellését is át kellene alakítani, az oroszlánokat is át kellene helyezni, a hídfőket is át kellene építeni – ami így együtt már érezhetően túllépne az észrevehetetlen minimál-beavatkozások körén.

Ha nem növelhető a híd kapacitása, érdemes átgondolni a használat módját. Időről időre felmerül, hogy a híd legyen teljesen lezárva a közúti forgalom elől, és – a prágai Károly-híd mintájára – csak a gyalogos-kerékpáros forgalmat szolgálja. Volt is erre példa, az 1990-2000-es évek során a Budapesti Búcsú alkalmával és a nyári időszakban hétvégenként megnyitották a hidat a gyalogosok számára. Bár a rendezvények népszerűek voltak, észre kellett venni, hogy a híd erre nem a legalkalmasabb: a tartószerkezetek miatt nem lehet keresztben átjárni: aki az északi járdán indult, a séta során nem tud átmenni a déli oldalra. Időközben kiderült, hogy ilyen örömünnepekre a Szabadság-híd sokkal megfelelőbb, és civil kezdeményezésre már évek óta lehetőség is adódik a „hídfoglalásra”.

A Lánchíd használatának radikális változását jelentené, ha a közösségi közlekedés (autóbusz forgalom és taxik) kivételével a gépkocsiforgalom nem használhatná a hidat. Ennek csupán egyik előnye, hogy az útpályán biztonságosan hajthatnának a kerékpárosok. A másik jelentős előny, hogy az autóbuszközlekedés a csúcsforgalom idején is akadálytalan lenne – a felgyorsult átkelési lehetőség révén sokkal több ember sokkal gyorsabban használhatja a hidat. A megváltozott használati mód illeszkedik a „gyalogos és kerékpáros város” gondolatkörébe. Természetesen a változást a hídfőknek is követni kell: a budai oldalon visszaállítható a korábbi egyszerű útkereszteződés, a Széchenyi tér felújítása is más peremfeltételekkel indulhat.

A Lánchíd sok mindenben volt első: ez volt az első állandó híd a Dunán, az első általános hídvámmal működő híd, az első híd, amely díszkivilágítást kapott. Lehet-e ez az első forgalomcsillapított híd Budapesten?

A szerző építész, urbanista, a Budapest Kör tagja