A tengeráramlások három hatalmas szemétszigetet sodortak össze a Világóceánon. A legterjedelmesebb közülük nagyobb Franciaország kétszeresénél. A közelmúltban hallhattunk bálnáról, melynek a testében ötven kiló műanyagot találtak, és madarakról, halakról, begyükben, beleikben műanyaggal.
Nemcsak az élővilággal tolunk ki, de önmagunkkal is. A csapvízben is kimutatható már mikroműanyag! A műanyagpalackos ásványvizekben pedig épp kétszer annyi műanyag van, mint a csapvízben (a Greenpeace szíves közlése szerint). Erdélyben láttam a minap ásványvizet – üvegben. Jé! Valaha a tengeri hal a legegészségesebb élelmiszerek egyikének számított. Manapság nem érdemes túl gyakran enni belőle: műanyagot és nehézfémeket tartalmaz. A halastavakban tartott, kicsit lenézett édesvízi hal akkor már egészségesebb: a halastavakon nem haladnak át kőolajszállító tankerek, a halastavak partján nincsenek műanyagipari üzemek vagy olajfinomítók.
Ha az elmúlt két-három és a következő egy-két évtizednek nevet kellene adni, csak az optimisták választanák „az elektronika kora” vagy „a mikrocsipek kora” nevet. A realisták inkább a szemét koráról beszélnének. Már az ősember is szemetelt, de az elmúlt fél évszázadban belehúztunk, nem lehetetlen, hogy többet szemeteltünk, mint elődeink a megelőző egy-két évezredben, együttvéve.
A fém, papír, üveg vagy rongy gyűjtése és újrahasznosítása évtizedek vagy évszázadok óta ismert szokás, legfeljebb a kényelemből vagy gazdasági okból felhagyott módszerekhez kellene visszatérni. Az igazi nagy gond a műanyag. A legtöbbet a kormányok és a transznacionális vállalatok tehetnék. De mi, állampolgárok is hozzájárulhatnánk egy tisztább világhoz.
A fagyit egy évszázadon át nyaltuk. Mostanában néhol műanyag kislapátot adnak hozzá. Minek? Bármilyen ital műanyag szívószál nélkül is megiható - legalábbis az egészséges embereknek nem lehet ezzel gondjuk. Tessék azt mondani a pultnál: köszönöm, szívószálat (műanyag kiskanalat) nem kérek. Utcai árusnál megkívánunk egy banánt, pékségben perecet. Nejlon zacskóba teszik. Két perc múlva kivesszük onnan, a zacskót a szemétbe dobjuk – még jó, ha a szelektív gyűjtőbe, és nem a járdára. Tessék azt mondani: köszönöm, nem kérek zacskót.
1995-ben még úgy vásároltunk a piacon, hogy a kosár vagy táska aljára öntötte a kofa a krumplit. Később fölé a sárgarépát, legfelülre az őszibarackot. Most mindehhez nejlon tasakot kapunk. Egy szombati, nagyobb bevásárlásnál tízet is hazavihetünk belőle, hogy aztán, amikor a bepakolunk a hűtőbe, rögtön a szemétbe is kerüljenek. Lehetne azt mondani, nem kérek nejlon zacskót. Ha varázsütésre megszűnne a nejlonzacskók korlátlan bősége, negyedév alatt, de lehet, hetek alatt visszaszoknánk az 1995 előtti állapothoz.
És ha a kenyeret nejlon tasakban kaptuk, ugyanaz a nejlon zacskó később jó lehet pár kifli vagy zsömle, harmadszorra paprika vagy paradicsom számára is: tessék többször felhasználni! Vagy négyszáz évig ott ittuk a kávét, ahol főtt. Otthon, munkahelyen, presszóban, kávéházban, vendégségben. Csak pár éve szaladgálunk az utcán fedett műanyag pohárral, hogy a benne lévő kávét másutt igyuk meg. Mire jó ez? Tessék ott inni, ahol főtt, üvegpohárból!
Karácsonykor néhány tonna csomagolópapírt is termelünk, a legrosszabb fajtából, ami műanyagot és papírt is tartalmaz, környezetbarát módon aligha kezelhető. Legalább a szép bolti díszdobozban lévő ékszert, játékot, kozmetikai cikket ne csomagoljuk tovább! Hogy szennyezünk-e vagy környezettudatosak vagyunk: fejben dől el, épp csak egy kicsi odafigyelést, tudatosságot kíván.
Házelnökünk szerint a globális felmelegedésről szóló közbeszéd csupán arra szolgál, hogy elfedje a migráció kérdését. Freud úr forog a sírjában: ez a kivetítés klasszikus esete, a valóság megfordítása. Nemzetközi környezetbarát megoldásokat nem szavaznak meg, idehaza pedig nem kezdeményeznek országunk vezetői. Jó ez nekünk? Ne legyünk, ne maradjunk ökobunkó ország!
A szerző tanár