A Bundestag elnöke bízik abban, hogy az európai értékek és hagyományok segítségével továbbra is sikerül érvényt szerezni a liberális meggyőződésnek, még ha nem is lehet minden gondot megoldani annak alapján. Wolfgang Schäuble a CDU egyik legfőbb vezetőjeként gyorsan hozzáteszi az interjúban, hogy jelenleg nagyobb szükség van a képviseleti demokráciára, mint bármikor korábban. A parttalan, közvetlen demokrácia ugyanis nem visz sehová. Viszont ha a képviseleti demokrácia nem hozza az eredményeket, akkor veszélybe sodorja magát, hiszen jönnek fel a populista mozgalmak. Annak a végén pedig a zsarnokság vár, ám azt senki sem akarja.
Arra is kitért, hogy számot kell vetni Európában a keleti nacionalizmussal. Brüsszel, vagyis a Nyugat folyton megpróbálja megmagyarázni a cseheknek, lengyeleknek, magyaroknak, hogy mit kell tenniük, illetve mit kell megengedniük. Ám azok az önrendelkezésre hivatkoznak, hogy most joggal vagy sem, az más kérdés. De ügyelni kell arra, hogy az integráció összhangban legyen a nemzeti igényekkel, különben bajba kerül az európai gondolat. Ehhez Schäuble szükségesnek tartja, hogy Németország túllépjen a mostani enerváltságán és az eddiginél nagyobb szerepet játsszon a földrészen.
Emellett az is igen fontos, hogy a kontinens visszanyerje korábbi helyét a világban, mi több, önálló szerepet töltsön be. Ám nem biztos, hogy ez utóbbit el tudja érni, de legalább meg kell próbálni. Egy nyitottabb, felgyorsultabb nemzetközi környezetben kell helytállni, amihez ismét meg kell tanulni a hatalom nyelvét, persze anélkül, hogy Európa feladná erkölcsi alaptételeit. A politikus főként a németek számára tartja ezt fontosnak, de természetesen, csakis a többi európai nemzettel együtt. E tekintetben sok mindenben egyetért azzal, amit Emmanuel Macron francia elnök javasol az EU számára. Ideértve a védelmi közösség megteremtését, bár megjegyzi, hogy a NATO még sokáig nélkülözhetetlen marad. Az értékeket össze kell kapcsolni kül- és biztonságpolitikával. Ez esetben ugyanis a szabályozó funkció nem csupán költségekkel, hanem erkölcsi hozadékkal is jár.
Budapesten találkozik ma a magyar, a lengyel, a cseh és a szlovák főváros ellenzéki polgármestere, hogy egyezményt írjon alá a szabad városok nevében és így, közösen szálljon szembe a maga populista kormányával. Céljuk az, hogy erősítsék a demokráciát, támogassák a tisztább és átlátható helyi közigazgatást, illetve, hogy Brüsszelben közösen lépjenek fel érdekeik érvényesítéséért. Karácsony Gergely azt javasolja, hogy az uniós támogatások elosztásába ne vonják be az állami apparátust, hanem az önkormányzatok közvetlenül jussanak hozzá az EU-s pénzekhez.
FAZ
Az egyik neves nemzetközi civil szervezet vezetője arra figyelmeztet, hogy rossz a populizmus közhasználatban lévő meghatározása, és ez megnehezíti a demokrácia védelmét. Michael Meyer-Rosende, a Democracy Reporting International igazgatója szerint ugyanis az még nem sokat árul el a lényegről, ha az ilyen pártokat úgy jellemzik, hogy bonyolult összefüggéseket egyszerűsítenek le, a félelemmel operálnak és azt állítják, hogy csakis ők képviselik az igazi népet a korrupt elittel szemben. A gond ott van, hogy ez a keretezés semmit sem árul el arról, miként viszonyul a populizmus a demokráciához.
Az egyik fő szakértő, Cas Mudde a Georgia-i Egyetemről különbséget tesz a hatalmi ágak megosztását és a kisebbségeket védelmező liberális demokrácia, illetve az illiberális választási demokrácia között. Utóbbiban a többség dönt és utána a törvényhozás, illetve a kormány azt csinál, amit csak akar. Ám ily módon a definíció az ideológia szintjére emel egy taktikai érvet és amögé el tudnak bújni a demokrácia ellenfelei. A populisták ugyanis csak akkor hivatkoznak a többségre, ha abból hasznuk származik. Amikor Orbán 2010-ben rohamtempóban íratta át az alaptörvényt, nem tartott róla népszavazást. Minek is kockáztatott volna a kétharmad birtokában. Ugyanez vonatkozik az igazságszolgáltatásra: a bíróságokat a demagógok nem számolják fel, hanem a saját embereikkel töltik fel azokat.
A Fidesz egy sor sarkalatos törvényt hozott, amit nem lehet egyszerű többséggel megváltoztatni. A párt részéről taktikai manőver, amikor a népakaratra mutogat. Ám ha netán veszít a választásokon, akkor a törvényekre és az általa kinevezett bírákra fog hivatkozni. A jogállamot emlegeti majd, amire az új hatalom a többség óhajával riposztozik. A populizmus kutatói számára a párt egy csapásra liberális lenne, míg ellenfeleit demagógoknak titulálnák.
Nem jó az az elmélet, amit a választási eredmény fejre tud állítani, mert háttérbe szorítja a vitát, hogy egy párt antidemokratikus vagy alkotmányellenes-e. Ilyenkor mindig azt kell nézni, hogy egy párt programja szembemegy-e a jogállammal. Ha igen, akkor tekintélyelvűnek kell nevezni. Ez Németországban egyszerű, mert ott az Alkotmányvédelem elvégzi ezt a besorolást. De mindenképpen egyértelműen meg kell mondani, hol vannak a demokratikus vitakultúra határai, és egyes vélemények hol lépik át az alkotmányosság kereteit.
Az amerikai elnök ugyan aláírta a rendeletet, amellyel száműzni kívánja az antiszemitizmust és az Izrael-ellenességet az egyetemekről, csakhogy az új nacionalizmus, a megkeményedő identitások korában ez nem is olyan egyszerű. Nem világos ugyanis, hogy a jogszabály minek tekinti a zsidókat. Az identitás kérdése egyébként is igen fontos az egész populista hullám számára, ideértve a szélsőjobbos pártok felemelkedését Európában, valamint a fehér nacionalizmust az USA-ban. Ám a nemzeti identitás tele van problémákkal és ellentmondásokkal.
Az alig kétszáz éves fogalom úgy indult, hogy a közös nyelven, etnikai gyökereken és hazán alapult, de a kisebbségeket és bevándorlókat másodosztályú polgároknak minősítette, sőt belső fenyegetésnek. A faji tisztaságot a nemzeti túlélés feltételévé tette. A világ a legrosszabb irányzatok kezelésére kitalálta a kulturális sokszínűséget, a nemzetközi összefogást, valamint a kisebbségek és a bevándorlók védelmét. De nem oldotta fel a nemzeti identitás körüli ellentéteket, sőt valójában ellencsapáshoz vezetett. Az olyanok, mint Orbán, a vér és rög-elméletet ötvözik azzal, hogy megígérik: szétverik a multikultit és nemzetközi egyesülést, mert az a szemükben ugyanolyan fenyegetést jelent a nemzeti identitásra nézve, mint bármelyik kisebbség vagy migráns.
A zsidók azonban érzékenyek arra, hogy esetükben a vallás egyben nemzetiséget is jelentene. Messze nem mindegyikük fogadja el, hogy Izrael a közös haza. Az erősödő fehér nacionalizmus viszont egyre inkább nemszeretem idegeneknek tekinti őket. Az összeesküvés elméletek időnként bekerülnek még a politika fő áramába is, és hazátlan kozmopolitáknak állítják be őket, aki azon dolgoznak, hogy aláássák a nyugati államok faji tisztaságát.
Trump döntése nyomán újra felvetődik, hogy akkor most a nemzeti identitás védelmet vagy veszélyt jelent a zsidóknak. Itt az a gond a rendelettel, hogy az korlátozza Izrael bírálatát, miközben a zsidó állam kizárja a nemzeti identitásból a palesztinokat. Hogy a világ mekkorát változott, az kiderül abból, hogy az új nacionalisták, Orbántól az indiai államfőig, felsorakoztak Netanjahu mögé. Szövetségesnek és modellnek tekintik. Mind a hárman régi etnikai örökséghez nyúlnak vissza, hogy korszerű formában tartsák ellenőrzés alatt a vallási kisebbségeket. De az egész ügy lényege jelenleg az, hogy akkor most a kemény, nemzeti alapú identitás a megoldást jelenti-e, vagy pedig maga a probléma?
Szerbiában házi őrizet alá helyezték a Krusik nevű állami fegyverkereskedő cég egyik korábbi alkalmazottját, miután az kényes értesüléseket hozott nyilvánosságra a legfelső köröket is érintő, roppant kínos ügyletekről. A 40 éves Aleksandar Obradovic az ország egyik legnagyobb fegyverkereskedelmi botrányát leplezte le, amikor nem kis személyes kockázatot vállalva feltárta, hogy kormánykörök bátorításával folyik a korrupció és a szervezett bűnözés, miközben Aleksandar Vucsics elnök úgy tünteti fel, hogy az ország a reformok mintadiákja a térségben. A lényeg az, hogy a vállalkozás igen olcsón értékesítette az általa gyártott tüzérségi gránátokat, aknákat és rakétákat egy magáncégnek, az pedig jókora haszonnal adta azokat tovább. Utóbbi vállalkozásnál a személyi szálak egészen a belügyminiszterig vezetnek.
A veszteség milliós, ráadásul a fegyvereket nem egyszer olyan térségekbe szállították, ahová nem lett volna szabad, pl. szaúdi közvetítéssel a háborútól sújtott Jemenbe. Szerbia már Milosevics alatt is az illegális fegyverkereskedelem egyik központjának számított és ez ma is így van. Márpedig ily módon biztonsági kockázatot jelent az EU számára. Obradovicsot nemrégiben ismeretlenek megfenyegették, ő azonban nem fél, mert úgy érzi, hogy a közvélemény rokonszenve – jelenleg legalábbis – védelmet nyújt számára. Merthogy gondosan dokumentálta a minden bizonnyal az elnökig elérő visszaéléseket, ezért sokak szemében az állami maffiával szembeni ellenállás jelképének számít. Ám mint mondja, sok ilyen ügy van, ahol a kormánypárt emberei a köz rovására gazdagodnak meg.
De aki ezt nyilvánosságra hozza, az nagy kockázatnak teszi ki magát, legyen az oknyomozó újságíró vagy ellenzéki politikus. Obradovics ügyvédje azt mondja, Szerbia nem jog-, nem tekintélyelvű állam. Vucsis szétverte a fékeket és ellensúlyokat, ennek ellenére élvezi Brüsszel támogatását.
