El Clásico

Aki szereti a focit, meccset néz ma este, a Barcelona–Real Madridot. Októberben játszották volna, de a függetlenségpárti katalán vezetők bebörtönzése miatt mára halasztották. Amíg Barcelona utcáin a tüntetők a spanyol király arcképét égették, és rohamrendőrökkel kergetőztek, nem lett volna tanácsos tovább hergelni őket. Az örökrangadó, az El Clásico ugyanis nemcsak sportról szól, hanem politikáról is – rosszabb időkben főleg arról.

Hírhedt példa erre a Copa del Generalísimo 1943-as elődöntője. A Barca hazai pályán 3–0-ra legyőzte a fővárosiakat, formalitásnak ígérkezett a visszavágó. Ám a madridi meccs előtt a felheccelt csőcselék kővel és sörösüveggel dobálta meg a stadionba érkező vendégeket. A rémült katalán játékosok öltözőjébe ezután váratlan vendég toppant be: a kupának nevet adó Francisco Franco (1892–1975) szárnysegédje.

Az ezredes derékszíján pisztoly fityegett. Vészjóslón emlékeztette a játékosokat, csakis a generalisszimusz nagylelkűségének köszönhetik, hogy focizhatnak, pedig le is csukathatnák őket. Szerencsétlenek tudták, a fele se tréfa. Nem volt még olyan régen, hogy Josep Sunyol klubelnököt agyonlőtték Franco katonái a Sierra de Guadarrama-i országút mellett. A megfélemlített focisták értettek a szóból, 11–1-re kikaptak, hogy az ellenfél jusson a döntőbe.

A spanyol polgárháborúban (1936–39) a katalánok zöme a köztársaság híve volt. A diktatúra ezért a Realt favorizálta, a nevében királyi, identitásában kasztíliai csapatot. Propagandacélra használták, méghozzá látványos sikerrel: idővel a Real Madrid lett a legnépszerűbb spanyol márkanév a világban. A sors iróniája, hogy ezt leginkább két bevándorlónak köszönhette. Sokat látott fiatalemberek voltak, Puskás „Pancho” Rákosi uralma alatt szocializálódott, Alfredo di Stéfano pedig Perón ezredes Argentínájában.

Katalóniában ezalatt tombolt a megtorlás, még a nemzeti nyelvet is betiltották. Autonóm intézmények híján az FC Barcelona töltötte be az űrt négy évtizeden át. A fasiszta uralom elmúltával is a katalán büszkeség jelképe maradt. A Camp Nou közönsége változatlanul a régi aragóniai zászlóval, a sárga-vörös sávos senyerával szurkol Messiéknek. (A liga szupersztárja ma is argentin migráns, de sajnos sehol egy Puskás, Kubala László vagy Kocsis Sándor.)

Számon tartják, kik a katalán fiúk a 2010-es világbajnok spanyol válogatottból: Xavi, Puyol, Fabregas, Busquets, Piqué és Valdés. Més que un club, azaz „több mint klub”, így határozza meg magát a Barca. A szeparatizmus arca is egy élő klublegenda, Pep Guardiola személyében. A sikeredző két éve, a betiltott népszavazás utáni alkotmányos válság idején sárga szalaggal demonstrált munkahelyén, a Manchester City kispadján. Gyorsan leszedették vele: az angol pályákon tilos a politizálás.

Bölcs szabály a labdarúgás őshazájából. A politikának semmi keresnivalója a stadionokban. A foci jó esetben játék, a fair play jegyében. Ezzel szemben az ökölrázás, a hőzöngő nacionalizmus, a rasszizmus és az erőszak – futballhuligánok és korrupt populisták nemzeti sportja.