Bábeli zűrzavar – legrövidebben így tudnám jellemezni a Star Wars a Skywalker saga lezárásának reklámozott kilencedik epizódot. Miután George Lucas eladta a Lucasfilmet és ezzel a Star Wars jogokat a Disney-nek, a hollywoodi óriás beindította a nagyüzemet. Készültek önálló karakter-filmek, de a legnagyobb vállalás mégiscsak a klasszikus és az előzmény trilógia lezárásának számító újabb három epizód volt, és most, hogy elkészült az utolsó is, a legfőbb dolog, amit nem értek, hogy miért kellett Lucas terveit kidobni és a néhány évvel ezelőtti állítások szerint, valami egészen újat és modernet alkotni. Mert, az biztosan kijelenthető, hogy a Skywalker szappanopera minden lett, csak nem újszerű.
A Skywalker kora első körben a Rian Johnson rendezte Az utolsó jedik által hozott koncepcionális változtatásokat vonja vissza. Persze az nem meglepő J.J. Abrams rendezőtől, aki Az ébredő erőben konkrétan Az új remény remake-jét készítette el, hogy a biztonsági játék híve. Kvázi olyan, mint egy rajongó, ugyanazokat a motívumokat, szituációkat és karaktereket akarja viszont látni a vásznon, akiken felnőtt jó pár generáció. Ahol tud, válság menedzsel Abrams. Például hiába volt az üzenet Az utolsó jedikben, hogy Rey egy senki (engedjük el az erő örökösei féle brazil szappanoperákra jellemző viszonyrendszertől), a Skywalker korában a karakternek a származásának a fontossága az egyik fő motívum. Azért mondom, hogy egyik, mert amúgy Abrams agyonzsúfolta a filmet, amit dramaturgiai szinten nem tudott kezelni, rengeteg a karakter, akikkel nem tudott mit kezdeni, így elég sok a vásznon szenvedő kvalitásos színész.
Aki remek, az Daisy Ridley, akinek Rey-ként tényleg van mit alakítania a fénykardozáson túl is, illetve Adam Driver, akinek most a vaderi sorsfordulatokat kellet hitelesen hoznia – még akkor is, ha ezek logikailag nem működnek. A többiek vagy lógnak a levegőben, vagy totálisan érdektelenek. A kettő közötti halmazban van Poe Dameron figurája, akiből majdnem az új Han Solo lesz, de az expozíció után, brutálisan háttérbe kerül és átmegy néha poénokat mondó klisé szereplővé, akin néha nevetni kellene. De nem megy. Miképpen az sem, hogy drámai felkelő-vezetőként komolyan vegyük. Abrams még eljátszik azzal a gondolattal A jedi visszatér gyakori megidézésének a bűvöletében, hogy szerelmi háromszögnek a magvait hinti el Rey, Poe Dameron és Finn között, de egy idő után ezt a szálat csak úgy elengedi a messzi-messzi galaxisba. Miképpen a viszonyrendszer mintegy kilencven százalékát.
Nem ez az egyetlen cselekményszál, ami érthetetlen, vagy elegánsan nem megmagyarázott, de ezek közül a legordenárébb Palpatine visszahozása az univerzumba, aminek a mikéntjére hiába várjuk a magyarázatot. Bár, egy idő után már nem is érdekes, mert Palpatine a legkiábrándítóbb hollywoodi főgonosz közhellyé manifesztálódik (Ian McDiarmid alakítása ráadásul kínosan túlzó), aki arról locsog fáradhatatlanul, hogy mennyire gonosz, illetve, hogy a világuralomra tör. Mindemellett a végkifejletben kvázi minden egyes dialógusában mást mond, hogy éppen mit szeretne a két fő protagonistától, de az már a nevetségesség szintje, hogy van egy karakterben manifesztálódó legyőzhetetlen gonosz hatalom tulajdonképpen nem rendelkezik eszközökkel ahhoz sem, még hogy minimális suspense-t teremtsen azokban a szituációkban, amikor jelen van.
Summa summarum, több a problémája a Skywalker korának, mint az erénye. Nagyon jót tenne a franchise-nak, ha most egy (jó) ideig pihenőpályára kerülne és csak akkor térne vissza, ha már eldőlt, mit szeretnének vele kezdeni az atmoszféra teremtésen túl. Mert, azt azért el kell ismerni, a látvány oké. Meg a popcorn is pont jól volt megsózva.
