Először nekünk kell megváltozni - interjú Vecsei Miklóssal

Amit nem lehet szeretettel intézni, azt nem is érdemes – vallja Vecsei Miklós, a felzárkózás ügyének miniszterelnöki biztosa. Racionális érvek is szólnak azonban az integráció mellett.

A Fidesz kifejezetten vonzódik a szimbólumokhoz. Mit jelképez az, hogy az ön irodája, ahol most beszélgetünk, a Belügyminisztériumban kapott helyet?

Még nem gondolkodtam ezen. Fél évvel ezelőtt, amikor kineveztek miniszterelnöki biztossá, a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárság is átkerült az Emberi Erőforrások Minisztériumától a Belügyminisztériumhoz. Szeretek itt lenni, minden támogatást megkapok a munkámhoz. Tudom, persze, a kérdésével arra utalt, hogy az önkormányzatokon kívül a rendőrség is ide tartozik. Az általam vezetett program szigorúan szociális keretek között működik, de függetlenül attól, hogy az irodám melyik épületben található, gyakran van szükségünk rendőri segítségre.

A mostani hatalom a hajléktalan- és a szegényügyet is hajlamos rendészeti problémaként kezelni.

Néha érthetetlen, hogyan jöhetett létre olyan viszonyrendszer sok településen, hogy a helybéliek az élet megszokott részének tekintik az áramlopást vagy az uzsorát. Kialakult egy célját vesztett világ. Az egyik nyírségi faluban lefényképeztem az áramlopásra használt speciális eszközöket. Mondhatnánk persze, hogy tessék levágni az illegálisan felszerelt vezetéket, de annak a vezetéknek a végén, bent a házban egy rezsó van, ami mellett egy kisgyerek alszik. Milyen hosszú lejtő kellett ahhoz, hogy idáig eljussunk? És hogyan fordulhat elő, hogy az első fokon uzsorázás miatt elítélt polgármester, mivel nincs jogerős a büntetése, elindul az önkormányzati választáson, és 70 százalékos többséggel újra megválasztják?

Talán éppen önnek kellene a legjobban tudnia: hogyan fordulhat elő?

Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy a helybéliek tényleg azt hiszik, így a normális. A másik lehetőség, hogy félnek, és nem mernek másra szavazni. Mindkettő fájdalmas válasz. Sok időt kell eltölteni abban a faluban, hogy erről bármit is állíthassunk. A konkrét esettől függetlenül úgy tapasztalom, hogy a megfélemlített emberek helyzetén már önmagában az sokat segít, ha egy településen megjelenik egy másik értékrend, egy bizalmat ébresztő és erőt mutató szociális szereplő.

Az említett polgármesterrel is együtt kell működnie?

Amikor nyáron bejelentettük, hogy első körben mintegy harminc, aztán háromszáz településen elindítjuk a felzárkózási programunkat, tisztában voltunk azzal, hogy a jelenlévő polgármesterek nem elhanyagolható részével szemben bűnvádi eljárás folyik. Bár az uzsora maga törvénytelen, bizonyos élethelyzetekben törvényszerűen megjelenik, a mindennapok nyomorúsága hozza elő. Még csak nem is feltétlenül gonoszságról van szó. Időnként valóban az uzsorás az egyetlen személy, akihez fordulni lehet. A valóság bonyolultabb a látszatnál.

Szereti a focit?

Nagyon. Miért kérdezi?

2010 után az Orbán-kormány az mfor.hu becslése szerint közel 800 milliárd forint közpénzt költött labdarúgásra. Mennyi jutott felzárkózási programokra?

Ezt nem tudom megmondani, de az nagyon komoly célunk, hogy a közeljövőben a lehető legtöbb faluban minőségi sportolási lehetőséget nyújtsunk a fiataloknak. A felzárkózás csak akkor működik, ha azok, akik részt vesznek benne, gyorsabban haladnak, mint a többiek. Magas szinten működő védőnői hálózatra, bölcsődékre, Biztos Kezdet Gyerekházakra van szükség. A rendszer fontos eleme a sport is, ezen belül kiemelten a foci. A többi fejlesztéssel együtt a létesítendő sportpályáknak is magas elvárásoknak kell megfelelni.

Ladányi János szociológus szerint 700 ezren élnek generációkon át öröklődő, tartós mélyszegénységben: a kirekesztett csoportok integrációjához legalább száz évre lenne szükség, de a visszaszámlálás még el sem kezdődött. Egyetért vele?

Még csak fél éve vagyok a posztomon, de nyilván abban a tudatban teszem a dolgomat, hogy a lassú javulás már elkezdődött. Számháborúzni nem szeretnék. Az ilyen nyilatkozatok egyébként hagynak bennem hiányérzetet: mintha nem mindannyiunk közös felelőssége lenne, hogy ott tartunk, ahol.

A Népszavában nemrég riport jelent meg arról, hogy a vidéki Magyarországon megrekedt a telepfelszámolás. Pedig a fideszes kormány éppen eleget bírálta a baloldalt, amiért nem tudott mit kezdeni a gettósodó falvakkal. Lehet, hogy létezik olyan szekér, amit soha, senki nem képes kihúzni a kátyúból?

A programunk alcíme így szól: fogantatástól a foglalkoztatásig. Szociálpolitikai vakfolt a születés utáni ezer nap, a jó védőnői hálózat ellenére alig látunk rá, hogy mi történik ebben az időszakban. Azokat a hátrányokat, amelyek az első években kialakulnak, az iskolában már nagyon nehéz, talán az egész életben sem lehet ledolgozni. Ez az időszak az abszolút prioritás, erre szövetkeztünk a nagy karitatív szervezetekkel, amelyek velünk együtt jelen lesznek a 300 településen.

Apropó, iskola: a szegregált osztályok száma is nőtt. A kormány közben szigorú fellépéssel fenyegeti és különbségtétel nélkül potyautasoknak bélyegzi azokat, akik nem fizetnek társadalombiztosítást. Ezekből a kijelentésekből a legkevésbé sem a segítő szándék érződik.

Az iskolai szegregáció szabályokkal történő megakadályozása láthatóan zsákutcának bizonyult, a szabad iskolaválasztás lehetősége felülírja a jogalkotói akaratot. Itt is igaz, hogy az ilyen területen működő iskoláknak számtalan előnyt kell élvezniük. Ha lehet is ilyet találni, ezek messze nem elegendőek. Az állami egészségügyi szolgáltatásokat elvileg eddig sem lehetett jogosultság nélkül igénybe venni. A hajléktalanellátásból tudom, hogy évek óta igazolást kell kiállítani nekik is, hogy ha biztosítotti jogviszonyt szeretnének. A törvény számtalan ilyen kivételt ismer. A menetrend szerint az Emberi Erőforrások Minisztériumának jövő nyárig még van ideje rá, hogy kidolgozza a megfelelő végrehajtási rendeletet. Jó lenne, ha bekerülne a szabályozásba: ha valakit „feketén”, bejelentés nélkül alkalmaznak, akkor nem neki, hanem a jogsértően eljáró, befizetési kötelezettségét elmulasztó munkáltatónak kell viselnie a következményeket. Van egy másik pont is, amire mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet. Ügyelni kell arra, hogy a konfliktusokat ne a háziorvosokra terheljük rá. Csúnya jeleneket szülhet, ha egy türelmetlen, rosszul kommunikáló beteg a rendelőben szembesül azzal, hogy fizetnie kell az ellátásért. Gyengén állunk háziorvosokból, főleg a kistelepüléseken. Ha nem sikerül elejét venni az inzultusoknak, akkor még többen hátat fordíthatnak ezeknek a településeknek.

Kidolgozott-e valamilyen mérőszámot arra, hogy miniszterelnöki biztosként mikor végzi eredményesen a munkáját?

Programunk a helyi diagnózisokon alapul. Pillanat, mutatok egy táblázatot… Nézze, felsoroltuk az érintett településeket és számba vettük a problémákat a kóbor kutyáktól kezdve a drogfogyasztásig, a prostitúción át az elégtelen egészségügyi ellátásig vagy a bölcsődei férőhelyek hiányáig. A probléma mértékének megfelelően különböző színekkel jelöltük, mennyi tennivalónk van még. Akkor lehetünk maradéktalanul elégedettek, ha az összes rubrika sötétzöld lesz: ez a siker jele. Meghatároztuk, hogy egy év leforgása alatt hova akarunk eljutni, aztán majd egy év múlva értékeljük, mi valósult meg ebből. Az intézkedések alapvető minimumaként olyan célokat kellett meghatároznunk, amelyeket már számba venni is elszomorító: ilyen a rágcsáló- élősködőmentes lakókörnyezet megteremtése, az egészséges ivóvízhez való hozzáférés, és egyebek mellett az is, hogy a kisgyermekeres családokban legyen legalább egy füstmentesen fűtött szoba. Ezeket egészíti ki a megerősített védőnői hálózat, a speciális ellátást nyújtó bölcsőde, óvoda.

Az ELTE szociálpszichológiai tanszéke készített egy felmérést: az adatok alapján a társadalom nagy többsége közömbös a romák problémái iránt. Van valamilyen terve rá, hogy felébressze a szolidaritást?

Meg fog lepődni, nekem nagyon jó véleményem van a magyar társadalomról. Már harminc éve azt figyelem, hogy amikor hiteles emberek szólalnak meg a hajléktalanok, a romák, a börtönviseltek érdekében, akkor a társadalom megmozdul és segít.

Tévedtek volna a kutatók?

Annyi igaz: mára sokan elvesztették a hitüket abban, hogy az ország képes rendszerszintű megoldást találni a bajokra. Lényeges, hogy őszintén beszéljünk a problémákról, de ne erősítsük az előítéleteket. Optimista vagyok. Bármerre is járok a programunkkal, mindenhol nyitott ajtókat és szíves fogadtatást találok. Legyen az a bankszövetség, állami intézmény, minisztérium, ellenzéki polgármester. Kicsit zavarban is vagyok, de reménykedem, hogy ez hosszú időn át így is marad. Személyes meggyőződésem, hogy amit szeretettel nem lehet intézni, azt nem érdemes elintézni. Vannak azonban racionális érveim is. Az előrejelzések szerint 2050-re jó esetben 8 millióan leszünk Magyarországon. A munkaképes korú lakosság aránya csökken, a szegény településeken élők létszáma viszont az átlagosnál jobban növekszik. Ha valaki nem képes szeretetből cselekedni, kezdjen el félni, hogy mi fog történni akkor – akár vele, akár a gyerekeivel –, ha bekövetkezik az, amit a mostani prognózisok jeleznek. Az integráció nem tud működni a többségi társadalom elfogadása nélkül. Lehet, hogy sokan megharagszanak rám ezért, de nincs más megoldás, azt kell mondanom: először nekünk kell megváltoznunk.