Kentaurbeszéd - Csányi Vilmos: Az Ünnep szeretete

A szeretet közösségi tulajdonság. Az evolúció csavaros fordulatai miatt jól megférhet a közösségen kívüli fajtársak iránt érzett ellenszenvvel vagy a kifejezett gyűlölettel.

Különös nézni a karácsonyi képeket, fenyőfával, hóval egy trópusi táj valamelyik fürdőhelyén. Ez a keresztény ünnep sokfelé eljutott, és függetlenül a vallási hovatartozástól, afféle általános "szeretet ünnepe" lett az egész bolygón. Két lényeges mozgatója van, ezek az emberi természet alaptulajdonságaiban lelhetők meg. Minden kultúra, mondhatjuk, minden ember, elfogad, követ rítusokat. A karácsonyi ünnep is rítus, elemei a várakozás, az ajándékozás, a baráti, családi kapcsolatok felújítása vagy megerősítése, kellékei pedig az egyszerűbben vagy gazdagon díszített fenyőfa, az ajándékok, az ünnepi vacsora. Minden rítus tartalmaz követendő pontos szabályokat és a szabályok érzelmi csomópontokhoz kötődnek.

Ajándékokat bármikor vehetünk szeretteinknek és veszünk is születésnapon, házassági évfordulón vagy más emlékezetes alkalommal. Ezek az alkalmak személyes rítusként épülnek fel, mindenkinél másképpen. A karácsony ünneplése kollektív rítus, mindenki vesz fenyőfát, valami kisebb-nagyobb meglepetést szeretteinek és a rítust egyetlen naphoz, egyetlen nap ünnepélyes estéjéhez kötjük.

A rítusok nagyon fontos szerepet játszottak az emberi közösségek kialakulásánál. A sokféle napi elfoglaltságot megszakítják és érzelmileg, értelmileg egyetlen kiemelt szociális kapcsolatra koncentrálnak.

Az esküvő, a ballagás, a temetés, a születésnapi megemlékezés is hasonló rituális alkalmak, de a karácsony mindenkié. Kisebb és nagyobb csoport együttes hiedelme. A jól szervezett hiedelmek segítik a csoport tagjainak életét, a csoport pedig gondoskodik a hiedelmek generációról generációra történő átörökítéséről. A modern ember mindennapi életében csak 2-3 ember társaságában tölt néhány órát szorosabb kapcsolatban, miközben sok órát van együtt több száz másikkal az utazásai, munkaórái vagy a városi élete során. Ma már nem tudjuk elképzelni, mit jelentett egy csoporttársadalomban fejlődő gyermek számára, hogy ébrenléte idején folyamatosan nyolc-tíz felnőtt társaságában volt. Már többször felidéztem a kalahári busmanokat, akiknek harminc-negyven fős csoportjában nyolc-tíz különböző korú gyermek él.

Elképesztő az a türelem, ahogyan a busmanok a gyerekekkel bánnak. Karácsonykor, gyerekeink és unokáink körében jusson eszünkbe az a történet, amikor a busman férfi nyílhegyet kalapál. Odamegy hozzá egy éppen totyogó gyerek és az ujját a nyílhegyre teszi. A férfi nem löki el a gyerek kezét, nem szól rá, nem sóhajt fel, hanem türelmesen vár addig, amíg a gyerek elhúzza a kezét. Akkor kalapál tovább. A következő ütésnél a gyerek megint odateszi az ujját, megint türelmes várakozás következik, és ez így megy teljes negyven percen keresztül. A szocializáció ilyen körülmények között egészen más erkölcsű, viselkedésű embert eredményez, mint az a szocializációs folyamat, amely a modern élet sivár tanodáiban vagy a zaklatott családokban megy végbe napi néhány óra alatt. A türelem szeretet. A szeretet türelem.

Egy zárt embercsoporton belül a tanítás a gyermek életében mindennapos dolog. Nemcsak „valamire” tanítják meg, egy technikára, egy ismeretre, hanem apró interakciókban, kis részletekben a csoport egész kultúráját, hiedelemrendszerét átadják neki, annak minden finom részletével együtt. Az átadás-átvétel hátterében érzelmi folyamatok állnak. Nem arról van szó pusztán, hogy valamit meg kell tanulni, hanem arról, hogy milyen jó vagy kellemetlen, vidám vagy szomorú élmény fűződik az adott ismerethez. Csak az élmény teszi az ismeretet maradandóvá.

A másik fontos mozgató a szeretet kifejezése. A közösségekben élő ember úgy formálódott, hogy megtanulta nemcsak elfogadni, megtűrni társait a mindennapokban, hanem kialakult az a vágy, késztetés, hogy együtt legyen velük, együtt cselekedjen, és közösen gyakoroljanak valamilyen hiedelmet. Emberszeretet nélkül nem létezne közösség és társadalom. Ha egy páviáncsapat megy a szavannán és valamelyikük rosszul lesz, vagy csak nagyon elfáradt és nem kölyök, akiről az anya gondoskodik, akkor lemarad a csapattól, otthagyják és a ragadozók prédája lesz. Egy embercsapat akár a legrégebbi időkben is segítette a lemaradozó társat, valaki cipelte csomagját, belekarolt, ha kellett, közösen vitték és ma is így teszünk. Ez az állatvilágban, amelynek tagjai vagyunk, egészen elképesztő és különös cselekedet. A segítők mindannyian kisebb-nagyobb hátrányokat szenvednek, mert nem csak magukkal törődnek. A közösség egésze pedig a legtöbbször valamit nyer a szeretet, a segítség különös aktusaival. A beteg felgyógyulhat, az elfáradt kipihenheti magát és újra hasznos tagjai lesznek a csoportnak. Az ember az egyetlen faj, amelynek kórházai, orvosai vannak, vért adunk, ha szükséges, felneveljük közösen az árva gyerekeket.

A szeretet közösségi tulajdonság. Az evolúció csavaros fordulatai miatt jól megférhet a közösségen kívüli fajtársak iránt érzett ellenszenvvel vagy a kifejezett gyűlölettel. A közösségen kívüliekkel úgy viselkedünk, mint a vadállatok. Ha nem térnek ki utunkból, ha akárcsak jelenlétükkel fenyegetnek, minden eszközt alkalmasnak találunk eltávolításukra, megszégyenítésükre, akár az életük elvételére is. A szeretet-gyűlölet párosát mindig a közösség és nem az egyén tartja egyensúlyban. A közösség határozza meg, ki tartozik hozzánk, méltó a szeretetünkre, és ki az, aki idegen és hogyan kell vele bánnunk, hogy ne legyen ártalmunkra.

Az evolúcióban kialakult emberi természet sok-százezer évig működhetett ellentmondások nélkül. De az egyre bonyolultabb emberi agy, a közösségi kultúrák által kifejlesztett technológiák az utolsó evolúciós pillanatokban, néhány ezer éve, kaotikus állapotokhoz vezettek. Ennek éljük a napjait. A szeretetre való képességünk olyan erős, hogy még akkor is működik, amikor a valódi közösségek eltűnnek és helyüket valamilyen cél érdekében kialakított szervezet, gyár, iskola, egyház, állam, párt veszi át. Beléphetünk egy vállalathoz dolgozni, ahol nem közösségi szabályok, hanem a cég elképzelései szabják meg, mit és hogyan kell tennünk, nem a teljes napunkat töltjük társainkkal, akikről alig tudunk valamit, és ha nem jól teljesítjük a mások által meghatározott feltételeket, kirúgnak, mert a szervezetnek a saját célja a fontos, nem az alkalmazott jóléte. Ennek ellenére valahogyan megvagyunk együtt, és keressük azokat az alkalmakat, amikor kollégáink iránti szeretetünket valahogyan, ha kis mértékben is, kifejezzük. Együtt örülünk a sikereknek, együtt háborodunk fel a sérelmeken. Egy nem létező közösségben eljátszunk a közösség eszméjével, emberszeretetünket nem tudják kioltani.

A szervezetek ügyködése nemcsak azért ellentmondásos, mert hiányzik belőlük a szeretet kifejezésének igazi lehetősége, hanem azért is, mert gyakran éppen a gyűlöletünket igyekeznek saját céljaikra felhasználni. A pártkatonáktól az igazi katonákig, az ipari kémkedéstől a terrorizmusig minden megtalálható a szervezetek gyűlöletkeltésének, bűnbakképzésének palettáján, és néha már úgy érezzük, hogy teljesen embertelen világban élünk, amelyben emberségünk és szeretetünk felesleges.

Szerencsére még léteznek a szeretet közösségi rítusai. Erősítenünk kell ezeket, hogy a kultúránk valamiféle emberszerető formát öltsön, mert az emberi természetben minden adottságunk megvan hozzá.