„Csak tegyétek le a sarokba, mindjárt szólok Janikának, ő majd felviszi a tanodába.” Az apró, csillogó szemű asszony maga is nekiveselkedik, és elkezdi lepakolni a kocsiról a dobozokat. A kartonrekeszek majdnem akkorák, mint ő maga. Karácsonyi segélycsomagot hoztunk Kishajmásra, egy alig 150 lelkes baranyai faluba. Egyikébe azoknak a településeknek, ahol a magyar gazdaság dübörgése legfeljebb távoli morajnak tűnik, és ahol a „nemzeti” még dohányboltot se igen jelent. Ahol minden második ember cigány, de aki nem, az is szegény. Ahol ha dolgozni akar az ember, minimum Dombóvárig kell buszoznia, de az igazi megélhetés az, ha valaki a családból „Németbe” megy, és onnan küldi haza a pénzt. Ahogy például Jani édesapja is. Vajon Jani tudja, hogy ki az a Bán Mária, pontosabban, hogy ki volt valamikor? – kérdezem az asszonyt, miközben a nagydarab legény sorra viszi fel a dobozokat a polgármesteri hivatal emeletére, ahol a „közgyűlési termen” át lehet bejutni a tanoda kis szobájába. „Itt mindenki tudja, ki vagyok és ki voltam, de ez ma már nem annyira érdekes” – mondja Bán Mária. De persze ez nem igaz, nagyon is fontos a történet szempontjából.
Bán Mária (akkor még Mari) a legendás alternatív rockbanda, az A.E. Bizottság dobosa volt, valamikor a ’80-as évek közepén. Később a Mora Lisa nevű formációban is dobolt. Évekkel később egész másfajta ismertséget hozott neki Bódis Kriszta dokumentumfilmje, a Falusi románc, amely egy fővárosból leköltözött leszbikus zenész és a szomszédságában élő roma nő szerelmének történetét meséli el.
Mint a mesében
„Amikor 20 év rockzene után lemenekültem Szatinára (ez egy néhány házból álló kistelepülés Kishajmás szomszédságában – K. P.), itt már kialakult egy meleg közösség. Egy pesti pár volt az első, akik szétváltak, és mind a ketten új kapcsolatot találtak. Én a Mora Lisa végén jöttem, és jöttek utánam más művészek is. Nyaranta mindenféle foglalkozásokat tartottunk a helybelieknek, volt zenélés, bábozás, maszkkészítés.” Akkoriban még Mari jól menő vállalkozónak számított, egy pólószitázó műhelyt működtetett egy üzlettársával. Jól megéltek belőle. Hétköznap dolgoztak ezen a csodálatos, isten háta mögötti helyen, és a hétvégéken eladták, amit csináltak, Budapesten. Aztán egyik pillanatról a másikra véget ért az álom: az üzlettársról kiderült, hogy nem is olyan jó barát, gyakorlatilag kihúzta a vállalkozást Mari alól. Ő pedig ott maradt egy hatalmas, üres házban a világ végén, egyetlen fillér nélkül. Közmunkás lett, más munka nem is igen volt arrafelé. „Az volt a feladatom, hogy bekössem a gyerekek biztonsági övét a falubuszon, amikor az iskolába vitte őket” – meséli. Nem túl kreatív munka, de arra éppen jó volt, hogy rájöjjön, mire van szükségük a falubeli gyerekeknek. „Az egyik udvarban három kis kölyök próbált zenélni. Volt egy szintetizátoruk, az egyik azon klimpírozott, a másik énekelt, a harmadik táncolt. Gondoltam, milyen jó volna egy zenekart csinálni belőlük. Beszélgettem a szülőkkel, és kiderült, hogy jobban örülnének, ha inkább tanulnék velük. Errefelé beás cigányok laknak, nem muzsikusok. Mondtam, rendben van, próbáljuk meg. A legnagyobb, egy másodikos kislány matekból bukott. Egész nyáron tanultunk, készültünk a pótvizsgára. Végül nem sikerült, de úgy látszik, jót tett neki az évismétlés. A következő évben szinte szárnyalt. Aztán nemcsak az általánost végezte el, hanem le is érettségizett. Három évig csináltam ezt, mind a három gyereket korrepetáltam, mindenféléből.” Mária nem járt egyetemre, sosem volt pedagógus, de a közgazdasági szakérettséginek és a természetes kíváncsiságának nagy hasznát vette, amikor a gyerekekkel foglalkozott.
Aztán egyszer, amikor Pesten járt, beszámolt a barátoknak a kishajmási sikereiről. A beszélgetést véletlenül meghallotta egy üzletember, bizonyos Molnár Tamás, aki nemcsak kétkezi milliomos volt (még a ’80-as években kezdett kereskedni számítógépekkel), hanem mecénás is: a régi Bizottság-tagok – Wahorn, FeLugossy, ef Zámbó – képeit vásárolta, hogy legyen pénzük az újabb munkákhoz.
„Egy somogyi faluból jött, mélyszegénységből. Még gyerekkorában megfogadta, hogy ha egyszer gazdag lesz, szegény gyerekeken fog segíteni. Mint a mesében. Nekem azt mondta, hogy azonnal menjek el hozzá, ad pénzt, készítsek költségvetést, szerezzek helyet, gyerekeket, és csináljak tanodát.” Ez 2011-ben volt. Hamarabb ott volt a pénz és az eszközök, mint ahogy a bíróság bejegyezte az alapítványt.
A siker szemet szúr
„Berántottam a gyerekeket a falubuszból, mindenki tanodás akart lenni ovistól a középiskoláig” – emlékszik a kezdetekre. Először mindent egyedül csinált: a korrepetálást, a fuvarozást, a szervezést. Csodás idők voltak, néhány elképesztően tehetséges gyerekkel. Ki tudja, hová kallódik el Tamara, ha nem kezdett volna tűzzománccal foglalkozni a tanodában? Vagy a testvére, Tomi, akinek thai-boksz iránti szenvedélyét nemcsak az édesapja, hanem a tanoda és az alapítvány is támogatta. Vagy Reni, aki annyira zárkózott volt, hogy szinte képtelen volt kommunikálni a környezetével. Bán Mária találta ki, hogy talán a lovas terápia segítene neki. A szomszéd településen volt is egy lovarda, oda vitte el a kislányt. És láss csodát: nemcsak Renáta kapott szárnyakat, hanem a tanoda is egy fantasztikus önkéntest. Kata, a lovarda egyik trénere csatlakozott hozzájuk: szabadidejében segített Máriának. És ha egy üzlet beindul: egy valódi tanárt is kaptak, a Kishajmástól 9 kilométerre lévő abaligeti iskolából. Réka azóta is velük van, hetente kétszer angolt és nyelvtant tanít a gyerekeknek, vagy amit éppen kell. „2011-ben egy jó fej csaj volt a polgármester, segített, ahol tudott. Akkor kaptuk meg a mostani helyünket, a hivatalban, amit mi hoztunk rendbe. Négy évig működött a dolog nagyszerűen, aztán jött az új polgármester, és kidobott minket.” Hogy miért? Hát mert csak. Nem tetszett neki a tanoda, illetve nagyjából semmi, amit az elődje elért. És Máriát sem kedvelte túlzottan. Kicsi falu ez, nincs hova menni, ha valaki nem tetszik, nincs hely kitérni előle. Az új faluvezetőnek még arra is volt gondja, hogy a közmunkásokkal dobassa ki a tanoda holmijait az utcára. Azokkal a közmunkásokkal, akiknek a gyerekei évek óta tanodások voltak. „Ennél semmi se lehetett volna megalázóbb. Se nekik, se nekem” – mondja Mária.
A tanoda bezárt, de nem szűnt meg működni. Átköltöztek Mária szatinai házába. „Gyere, megmutatom, hol voltunk!” Felpattan, és int, hogy menjek utána. Bepattanunk egy ősöreg Ladába – adomány az alapítványnak, „motorikusan kitűnő, csak a kipufogó szakadt le” – és iszonyat hangerővel átpöfögünk a faluközponttól alig 3 kilométerre fekvő Szatinára. Két kecske, két kutya és két macska fogad, akik a legnagyobb békességben heverésznek az udvaron. „Na, itt voltunk – tessékel be a házhoz tapasztott pajtába. – Kipucoltuk, betettünk néhány széket, polcokat, idehordtunk mindent, amit a másik helyről kidobatott a polgármester. Nem volt ez rossz hely.” Tényleg nem rossz, csak kicsit messze van a falutól – mondom, és Mária bólogat. „Ez volt a fő gond, a gyerekek nem tudtak felmászni ide. Úgyhogy azokon a napokon, amikor Kata ráért, ő hozta-vitte őket. Amikor meg nem, akkor én mentem házhoz. Rengeteget játszottunk, vittük őket zeneiskolába, különórákra, moziba, koncertekre.” Mária szerettette meg velük a társasjátékokat. Egy idő után már nemcsak a tanodások, hanem a falu összes gyereke, sőt a szülők is összegyűltek a társasozós esteken. Aki nem játszott, az csak úgy beszélgetett a többiekkel.
A mostoha körülmények ellenére évente 10-12 állandó tanodás van Kishajmáson. Többel nem is nagyon tudnának foglalkozni, ahhoz több önkéntes kéne.
Akkor váltsuk le a polgármestert!
Amikor már a közmunka is elfogyott, és az elégedetlen helybeliek a tehetősebb, szomszédos településekre jártak át dolgozni, néhányan megkeresték Máriát, induljon el a következő választáson polgármesternek. „Én nem akartam felnőttekkel foglalkozni, elég nekem, hogy állandóan vívnom kell a szülőkkel” – hárította el a felkérést. Maga helyett egy roma fiatalembert, Bélát ajánlotta, akit addig kapacitáltak, amíg el nem vállalta a jelöltséget. „Kemény menet volt, én is házról házra jártam, életemben annyi pálinkát nem ittam meg, amennyit akkor. Kampányoltam mindenhol: az utcán, a buszon, a hivatalban. A boltban mondták is, hogy ne kampányoljak már, mert nem illendő. Kérdeztem, hogy ugyan miért nem? Mos akarják a Bélát vagy nem?” A falu végül elsöprő többséggel akarta Bélát. A győzelem másnapján a tanoda már újra a régi szobájában lehetett. A tanszerek, könyvek egy része még mindig a pajtában áll, de szép lassan mindent visszahordanak.
Máriából képviselő lett, az ötből az egyetlen nem roma. Az elvándorolt közmunkások is kezdenek visszajönni. Öten már fel is vették a munkát. „Hogy most jó-e? Hogy a fenébe ne! Béke van. Totálisan. Eszméletlen jó, mindenki boldog.”
Bán Mária meg viszi tovább a tanodát. Pályázatokat fogalmaz, pénzt szerez, tanít és szervez. Bár már egy kicsit fárad. Egyre jobban kellene néhány plusz önkéntes. Néhány éve megkereste a pécsi egyetemet, ahol az egyik tanszékvezető azt mondta neki, hagyja békén a diákjait, azok inkább tanuljanak, pihenjenek, szórakozzanak, és ne önkénteskedjenek. Pedig a kishajmási tanodában egyre hosszabb a várólista, de Mária szerint csak akkor szabad új gyerekeket felvenni, ha van, aki foglalkozik velük. Hála Istennek azért vannak még hozzá hasonló megszállottak errefelé. „Van egy eszméletlen jó fej pasi a sásdi zeneiskolában, ő legalább olyan megszállott, mint én. Hordok oda egy kisfiút, nagyon nehezen kezelhető, de elképesztően tehetséges dobos. Bármit ütök, mindent visszaüt. Őt valahogy ketten fogjuk összerakni.”
Apropó, dob. Kérdezem, nem hiányzik-e a banda, az együtt zenélés? Hiányzik, de nem talált olyat, ami neki is tetszene. „Kerestem garázszenekart, de valószínűleg ez már nem az én műfajom. Majd ha valamelyik gyerekemből rocker lesz, őt elmegyek megnézni.”
