Címerállatunk, a Zöldike

A sasok tömegesen tiltakoznak a nevük és küllemük megcsúfolása miatt. A Fradi futballistáinak Zöld Sasokként emlegetése csapta ki náluk a biztosítékot. Egyúttal javaslattal is élnek: a megfelelőbb Zöldike titulust ajánlják. Utóbbiak is a madarak osztályába tartoznak, de a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába soroltatnak. Apró magvakkal táplálkoznak. Önismeretük birtokában eszük ágában sincs a légtér uralásáról, kisebb-nagyobb állatok zsákmányolásáról delirálni.

Ez a kis ornitológiai gondolatfutam ötlött fel bennem, amikor nemrégiben megszokottan, de ezúttal is mély szomorúsággal szembesültem az FTC labdarúgóinak az Európa Ligából történt kiesésével. Egy harmincvalahányezres bolgár kisváros együttese foglalta el a nagyon óhajtott helyünket a legjobb harminckettőben, és gyűrte zsebre az ezért járó százmilliókat. Egy balkáni vidéki kiscsapat megelőzte egy több mint másfél milliós főváros legnépszerűbb, politikailag, kormányzatilag, anyagilag elöl-hátul támogatott tizenegyét. Tegyük még hozzá, hogy mindez a második számú európai klubtorna keretében történt. Bajnokcsapatunk ugyanis az elitcsoportból már az előjátékok során kipottyant, no nem a Real Madrid, hanem a Zágrábi Dinamó ellen.

Most tapasztalhattuk, a vigaszág is megugorhatatlan akadálynak bizonyult számukra. Legyünk tárgyilagosak. Az európai futball nagyhatalmak kizárólagosan uralják a fő színpadot. A második vonalban azonban korántsem ez a helyzet. Az itteni harminckettek között Ausztriát négy, Portugáliát három klub is képviseli, de találunk ciprusi, román, dán, görög, svéd résztvevőket is. Tao-özön, stadionépítési járvány, központi-állami megsegítés nélkül, alapvetően a saját lábra hagyatkozva. Vagy éppen ezért? Tévedhetetlenül tudják ugyanis, hogy teljesíteni kell, mert különben nem lesz fedezet környezetük átlagát jócskán meghaladó javadalmazásukra, és akár a napi nyolcórás kemény munka is fenyegetheti őket.

A magyar futball tartós nihiljét számos tényező okozza. Azonnal szakmai okok sorjáznak. Milyen színvonalú hazai szakemberképzés folyik, miféle követelményszint érvényesül ott, ha foci korifeusaink szinte kizárólag külföldi edzőkben látják a nemzetközi eredményesség zálogát? Súlyos problémát jelez az is, hogy a nem kevés közpénzzel megszórt, évtizede működő akadémiai rendszerünk eleddig képtelen volt akár egy olyan játékost kibocsátani, aki érdemben felkeltette volna egy európai topcsapat szerződésbe torkolló érdeklődését. Sőt a hazai klubok is százával foglalkoztatnak külföldi tucatjátékosokat. Netán azért, mert utánpótlás nevelésünk, akadémiai képzésünk színvonala még a szerény hazai igényszintnek sem felel meg? Vannak azonban olyan – minden bizonnyal rosszindulatú, alaptalan - vélekedések is, mely szerint a játékosimport anyagi ösztönző rendszere sokkal hatékonyabb, mint hazai játékosok nevelésével bíbelődni.

Valóban kell nekünk olyan profi bajnokság, ahol az egymásnak feszülő két klub negyven-ötven játékost, valamint számos egyéb közreműködőt fizet, és ez ezerkétszáz néző érdeklődését váltja ki? Ráadásul ez a szám nem fedi le a ténylegesen zsebbe nyúló szurkolók „tömegét”. Nem véletlenül hétpecsétes titok a jegy- és bérleteladásból származó bevétel. Indokolt a stadionépítés lázas üteme, amikor már az is örömünnepet okoz, ha bajnoki mérkőzésenként a férőhelyek harmada-negyede elkel, és jó esetben évente mintegy húsz alkalommal nyílnak meg a kapuk a szurkolók, nézők előtt? Már csak az hiányzik, hogy a jövő évi Európa Bajnokság négy mérkőzésére épülő, folyamatosan dráguló, pillanatnyilag kétszáz milliárdosra taksált Puskás Stadionban a magyar helyett izlandi vagy román himnuszt legyünk kénytelenek hallgatni. A márciusi pót-pót selejtezőig azonban még áltathatjuk magunkat…

Szintén korai még találgatni, hogy mi lesz majd a lakodalmat követően, ha már hazamentek a vendégek. Csak az a biztos, hogy túl sok lesz az esemény nélküli, üres nap, a bevételek pedig megközelítőleg sem fogják betakarni az állagmegóvás, őrzés, üzemeltetés költségeit. Kettős rangadókra – mint annak idején – esély sincs. Két okból sem. Hol van itt bármiféle rang, továbbá ki fizeti a révészt? Azzal még a legelvarázsoltabb labdarúgó vezetők sem hitegethetik magukat, hogy a várható érdeklődést reálisan kalkulálva, pénzügyileg rentábilis lenne egy ilyen rendezvény.

Persze, azért nem teljesen reménytelen a helyzet. A több évtizedes vesszőfutás ellenére még ma is vannak szurkolók, akik akár ezer kilométerre is elvonatoznak, hogy biztassák kedvenceiket. Mint tették ezt legutóbb a Fradi szurkolók. Papák, mamák tízezrei toporognak napjainkban is a pályák szélén, hogy ösztökéljék csemetéjüket valamelyik U-korosztályban. Az is javítaná a hatékonyságot, ha a magyar futballra rátelepedett dilettáns akarnokok odébb állnának. No, nem túl messzire, csak a VIP páholyból a fizetős lelátóra.