Tíz évünk

Hány tíz év van az ember életében? Az első tíz a leghosszabb, a második tíz a legizgalmasabb, a harmadik tíz a sorsdöntő – ami utána jön, az már az egyre rövidülő centiből fogy. 
Nem akarom önöket a sötét gondolataimmal untatni, de tény: a holnap beköszöntő 2020-ban már tíz éve egyfolytában Orbán rendszerében élünk majd. Május 29-én éppen egy évtizede lesz, hogy egybefüggő kormányzásai során először letette az esküt; a rendszerváltás óta eltelt idő majdnem fele az ő miniszterelnöksége alatt telt, és egy esztendőn belül behozza Tisza Kálmánt. Akkortól ő lesz az abszolút rekorder.
Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy ezt az emberéletben mérve meghatározónak számító időszakot jól használta-e fel. Hiszen a kormányzás mércéje nemcsak az, hogy időről időre megválasztják-e az embert, vagy hogy zárszámadáskor stimmel-e a költségvetés mérlegfőösszege. Hanem az is, hogy eredményesen telt-e el az időnk. Mindünk ideje.
Tíz év alatt nagy dolgokat lehet véghez vinni. Ennyi idő elég egy megalapozott, körültekintő egészségügyi reform megvalósítására, az állami és magánkapacitások összefésülésére, a biztosítások egymásra építésére. Tíz év elegendő az oktatási rendszer igazságosabbá, hatékonyabbá tételére, a szétzilált struktúra józan keretek közé szorítására, az intézményfenntartás racionalizálására. Egy évtized alatt az öngondoskodás gondolatát meg lehet gyökereztetni az elöregedő társadalom fiatal generációiban, és közben kiépíthető az idősgondozás infrastruktúrája és mechanizmusa is. 
Az elmúlt tíz évünkben mindezt meg lehetett volna csinálni. Hogy kaptunk helyette egy úgymond nemzeti burzsoáziát és egy rendszerfüggő, gátlástalan hivatalnoki kart, azt nehéz sikernek tekinteni. Különösen, ha a még ránk váró évtizedek véges száma felől nézzük.
Szerző
N. Kósa Judit

Pár-bajok

Az indián népek körében létezik egy mondás: „– Mikor a legjobb elkapni egy sasmadarat?” – Amikor még a tojásban van”. Ez a helyzet a párkapcsolati problémákkal is: amikor két ember együtt él, ki-ki a saját múltjával, szuverén élményeivel, ott biztosra vehetőek a napi szintű súrlódások. Mindez természetes folyamat, hiszen főzés közben is felrobbanna a kukta, ha nem engedhetne ki időnként gőzt. A hangsúly inkább a vita (konstruktív) és a veszekedés (destruktív) közötti különbségtételen van. Sokkal előnyösebb ezek tudatában belevágni egy másik személlyel történő együttélésbe: észben tartva, hogy a preventív szemlélet, a kis kellemetlenségek kimondása célravezetőbb még azelőtt, hogy lavina keletkezne a hógolyóból. 
Már iskoláskorunktól kezdve arra vagyunk szocializálva, hogy ne tűnjünk ki a tömegből, ne legyünk se túl ilyenek, se túl olyanok, azaz az oktatás futószalagján pont optimális tempóban haladva engedjük magunkra szerelni a tudást. Hasonlóan jutalmazott magatartás a túlzott alkalmazkodás, a konfliktusok kerülése, a minden problémától mentes beilleszkedés. Ez könnyen karakterdefektes magatartáshoz vezethet, hiszen ha bármilyen társas folyamatban valaki állandóan megalkuszik, az boldogtalansághoz vezet. Ennek mentén a pszichológia kétfajta krízist különböztet meg.
A normatív krízisek közé sorolandóak azok az élethelyzetek, amelyek minden kapcsolatban előbb vagy utóbb be fognak következni, éppen ezért tudatosan fel lehet rájuk készülni. Ilyen a kezdeti szakaszban a viharzás (storming). Ekkor csap össze két  (vagy csoportban, osztályteremben több) ego, ütköznek az érvek-ellenérvek annak érdekében, hogy kialakulhasson a mindenki által elfogadott szabályrendszer. Ha ez befejeződött, akkor már a normaalakulás fázisa zajlik (norming). A párkapcsolati konfliktusok leggyakrabban a közösen eltöltendő idő, a pénz, a szexualitás és az élethelyzetekhez történő hozzáállás témakörei köré csoportosulnak (pl. gyermekvállalás vs. kvázi szingli-lét). Az ezt követő szakasz már hétköznapi működésről szól (performing).
A krízisek másik fajtája is bizonyosan elő fog fordulni az életben, csak az idejük és a megjelenési formájuk kérdéses. Ilyen a hirtelen haláleset, a természeti katasztrófa, álláshely elvesztése, gyógyíthatatlan megbetegedés. Ezeket nevezzük akcidentális kríziseknek. Wilfred Bion, egy híres analitikus mondta, hogy a kapcsolat összessége – és főleg a váratlan nehézségekkel történő megküzdés – olyan, mint vitorlázni a tengeren. Nem lesz mindig szép idő, ezért aki nem szereti a vihart, az ne menjen vitorlázni, azaz ne bonyolódjon párkapcsolatba.
Aronson óta tudjuk, hogy az ember társas lény, de ennek valódi megértésében az evolúció segít. Az emberszabású majmoknál élet-halál kérdése volt, hogy a kicsi meg tudott-e kapaszkodni az anyjában, annak a szőrében akkor, amikor fáról-fára ugrálva menekültek az ellenség elől. Ha a kicsi leesett, a csapat már nem tudott érte felelősséget vállalni. Ez a megkapaszkodási ösztön – amelynek leírója egy magyar pszichoanalitikus, Hermann Imre volt – az emberekben már csecsemőkortól kezdve megvan, és élethossziglan fennmarad. Ennek jó példázata, hogy Bobby Fischer, a valaha volt egyik legnagyobb sakkozó egész életében utálta, ha megérintik, mégis, a halálos ágyán az utolsó szavai azok voltak: „– Az emberi érintés a legnagyszerűbb dolog a világon”. Ugyanis nem maradt más vágya, mint hogy odaüljön valaki az ágya mellé, és fogja a kezét. 
Objektív mérések támasztják alá, hogy amikor a szívbeteg emberek azt az utasítást kapják, hogy most gondoljanak a szeretteikre, megnő az ereik vérátáramlásra irányuló kapacitása: kitágulnak, ellazulnak. Magyarországon több kórházban, klinikán bevezetésre került, hogy ha a császármetszés vagy más sürgősségi ellátás után közvetlenül az újszülöttet nem lehet az anyjának odaadni, akkor az édesapa mellére fektetik, s ez hasonlóan stimulálja a csecsemő immunrendszerét, csökkenti a stressz-szintjét, és növeli az oxitocin (a kötődésért felelős hormon) termelődését. Ezt nevezik „calm and connection” mechanizmusnak (kb. megnyugtatás és kontaktusba kerülés). 
Él tehát az emberben egy elidegeníthetetlen vágy a kapcsolódásra, amellyel kapcsolatban ha nem elég tudatos az illető, könnyen toxikus kapcsolatokba sodródhat. Ezt megelőzni csak úgy lehet, ha egyrészt elfogadjuk, hogy a csendes tenger nem nevel ügyes tengerészt, másrészt pedig azt, hogy mielőtt beszélni kezdenénk, meg kell vizsgálnunk, hogy amit mondani szeretnénk, igaz-e; lényeges-e; jóindulatból fakad-e. A szerző klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, PhD-doktorjelölt
Szerző
Józsa Tamás

A lázadás évére várva

A várakozásoknak megfelelően Áder János aláírta a társadalombiztosítási rendszer átalakításáról rendelkező törvényt, melynek értelmében nincstelen betegek százezrei maradhatnak ellátás nélkül. A szociális hálón mostantól kezdve tátongó óriási lyuk annak ellenére sem zavarta az államfőt, hogy a Fidesz által bő egy évtizede kikényszerített, úgynevezett „szociális népszavazást” megelőzően az Ádert delegáló párt harsogta leghangosabban a szlogent, miszerint „az egészség nem üzlet”. 
Persze ez nem az első, s gyaníthatóan nem is az utolsó pálfordulás, melyet a kormánypárt elkövet. Lehet, hogy a köztársasági elnök önnön illetményének drasztikus megemelését kívánta honorálni Orbán Viktornak a szóban forgó szignóval? Mindenesetre azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a szakmai szervezetek és közéleti személyiségek tiltakozását, Áder sokadszorra is bizonyította függetlenségének hiányát, illetve a kabinethez való feltétlen lojalitását. Miért is kellene csodálkoznunk Nagy Blanka keresetlen szavain, melyeket még a hasonlóan botrányos rabszolgatörvény szentesítését követően intézett a szabad szájú diáklány az államfőhöz?
Az arcpirító kormányzati döntés értelmében egészségbiztosítás nélkül maradó magyar állampolgárok, kiegészülve a Brexit után várhatóan hazaözönlő kormánykritikus fiatalokkal akár a két esztendő múlva esedékes törvényhozási választás eredményét is eldönthetik majd voksaikkal. De legyen ez Orbán Viktor hajléktalanokat vegzáló, kórházakat lerohasztó, semmitlen rászorulókat halálra ítélő, egyszóval: szociálisan érzéketlen garnitúrájának gondja. A „jó király” mítosza hovatovább nem tartható fenn kamerák előtti, megjátszott ájtatoskodással, a kollaboráns klérus cinkos hallgatása pedig, többek között éppen a tb-törvény kapcsán, ma már inkább felháborodást kelt a hazai társadalomban. Dióhéjban talán ennyi október 13-a tanulsága.
A társadalombiztosítási rendszer átalakításának tűzön-vízen való keresztülvitele azonban nem magyar sajátosság. Sőt, beleillik bizonyos újonnan kibontakozó nemzetközi trendekbe. Ma már tudjuk, hogy nem csekély mértékben a baloldali pártok neoliberális fordulata vezetett a populisták megerősödéséhez világszerte. De nemcsak a választópolgárok, hanem a nagytőke is levonta a következtetést az ezredfordulót követő zűrzavarból. Érvényét vesztette tudniillik piacgazdaság és demokrácia szimbiózisának dogmája. Sőt: a szociális kiadások lefaragását, a szegényellenes intézkedések megtételét éppen az autokratikus rendszerek képesek a leghatékonyabban véghezvinni. Gondoljunk a köztársaságpárti Macron nyugdíjreformjára, melyet a francia társadalom rezisztenciája miatt igencsak nehéz átültetni a valóságba! 
Budapest azonban nem Párizs, Orbán Viktor pedig remekül megérti magát az oligarchákkal. Fékek és ellensúlyok híján a kormányzati gépezet könyörtelenül érvényesíti a nagytőke érdekeit a legszegényebb hazai rétegek, illetve a középosztály rovására. A jelek szerint Áder János sem hajlandó útját állni ennek az ámokfutásnak. Az Orbán-kabinet által oly sokszor megalázott plebejusok azonban „a lázadás évévé” tehetik 2022-t. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás