Előfizetés

Farkasvakság

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.01.05. 17:24

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Vadászházba telepítették a Bánk bánt a Katona József Színház Kamrájában. Itt múlatja az időt és falja fel egymást az elit. Nincs kastély, Kálmán Eszter díszlettervezőként nem tervezett ódon falakat, jelmeztervezőként veretesen nehéz ruhákat. És fuccs az öblös hangú szavalásnak is, amitől annyit szenvedhettünk a Bánk bán és más klasszikus drámák előadásai közben. Ebben a produkcióban nem élnének meg az úgynevezett hősszínészek. Tarnóczi Jakab rendező hőstelenítette Katona József darabját, ami gyakran megosztó volt, sokan kezelték nagy nemzeti drámaként, rengetegen unták kötelező olvasmányként, és most is találkoztam olyan kollégával, aki azt mondta, hogy hát azért egy kecskeméti hivatalnok művétől olyan sokat nem lehet várni. Szerintem Tarnóczi méltán várt tőle sokat, a Bánk bánban, ha jelentős dramaturgiai buktatókkal is, benne van az élet sűrűje, benne az a közép-kelet európai állandósult érzés, hogy örökkön örökké a fejünkre telepszik valaki, állandóan ki vagyunk szolgáltatva, és a zavaros viszonyok, a gyűlölködés közepette, lavírozásra, küzdelemre van szükség a létezéshez, a megmaradáshoz. A sok harc, az egyfolytában résen levés, a csaknem leállíthatatlan háborúskodás torzítja a személyiséget. Azt hiszem Tarnóczit az izgatta a legjobban, hogy nem alakulnak már ki nagy formátumú hősök, tipródó emberek vannak, akik reménytelenül igyekeznek boldogok lenni, de ez még a társadalmi ranglétra legtetején lévőknek sem sikerül. Bányai Kelemen Barna a kezdetektől nem egy tettre kész Bánk bánt játszik, nem olyan embert, aki tudja, merre vezesse az országát és a magánéletét, hanem inkább tipródó, vívódó értelmiségit, aki gyötri magát rendesen, hogy mi célravezető, mi etikus, cselekedhet-e értelmesen? Kicsit úgy mondja a monológját, mintha Hamlet lenne, ki is áll a zsarnok királyné mellett meg nem is, hisz is a feleségének, Melindának, hogy nem csalja őt Ottóval, a királyné öccsével, meg nem is. De ebben a rendezésben azt látjuk, hogy Melinda éppen buzgón simogatja Ottót, miközben mentegetőzik a neki szemrehányást tevő Bánk előtt, ami jól jelzi, hogy mennyire elharapódzott a farkasvakság, mennyire le lehet tagadni a nyilvánvaló tényeket és milyen nehéz megbízni bárkiben is. Pálos Hanna nem kifejezetten romlott nőt ad Melindaként, de nem is szűzies Oféliát, hanem olyan valakit, akit óhatatlanul megfertőz a közeg, bármennyire is tiszta volt valaha a lelke. Dér Zsolt Ottója pedig azt érzi, hogy felső kapcsolatai miatt neki mindent szabad, de mégis határozatlan, pipogya, ezért van szüksége az ügyeskedő, haszonleső Biberach jónak hitt, rossz tanácsaira. Kovács Lehel tenyérbe mászó fickót ad, akinél a hazugság rutin, alapjárat, gonosz, kárörvendő fintora leleplezhetné, hogy homlokegyenest mást mond, mint amit gondol, de hát a farkasvakság országában ki vesz észre ilyen „finomságokat”? Ez itt a gazemberek eldorádója. Meg a zsarnokoké és az ő fiók-zsarnokaiké. 
Szirtes Ági Gertrudis királynéként rezzenés nélküli arcú sátán. Ha mégis rezzen az arca, az nem sok jót jelent. Metszően okos, rideg tekintetű asszony. Ő formátum, nem véletlenül ül a trónon, ő képes olyan vasmarkú lenni, ami elég az ország irányításához. Német ugyan, és ez már önmagában elég ahhoz, hogy bőven akadjanak, akik gyűlöljék. És persze az idegengyűlölet manapság óhatatlanul hangsúlyossá válik, miközben ő rá is szolgált vastagon, de ennek semmi köze a németségéhez. Nem véletlen, hogy a remek díszlet képes szorongatóan zárt térré válni, ugyanakkor mozaik jellegű a vadászház fala, és a mozaikkockák nyithatók-zárhatók, ezért bármelyik mögül előbukkanhat, bármelyik mögött eltűnhet bárki, ami örökös bizonytalanságérzést okoz. Megfigyelhető, lehallgatható akárki, senkinek soha nem lehet nyugta, fenyegető a légkör. Tarnóczi már Az eltört korsó salgótarjáni előadásában is ilyen elviselhetetlenül fenyegető légkört teremtett. Mohácsi János fiatalkori, heuréka-élményt jelentő, kaposvári rendezésében pedig temérdek vérrel teli horror lett a Bánk bánból, amiben mindenki lúdbőrözhetett a rettegéstől, és tömegverekedésbe menően elszabadultak a gyilkos indulatok. Vidnyánszky Attila, szerintem legjobb Nemzeti Színházbeli előadásában, ő, aki közel került a hatalomhoz, a hatalom szenvedélyes, pontos, rémisztő természetrajzát adja a Bánk bánnal, kicsit talán belülről is ábrázolva ezt a képet. Érdekesség, hogy ifjúként, a beregszászi színházban, akkor még totálisan kívülről, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabjával ezt már remekül megmutatta. A hatalom természetrajza Tarnóczinál is jelen van, de azért őt ennél jobban izgatják az emberi viselkedésmódok. Hogy például mi megy végbe a cselekvésképtelen Bánk bánban ahhoz, hogy végül mégiscsak a sarkára álljon, alaposan beolvasson a királynénak és még meg is fojtsa. Feszültségtől szikrázó jelenet, ahogy a trónon cövekelő királynénak mondja a magáét, az pedig nem akarja hinni, amit hall, felségsértésként kezeli a szavakat, a támadó, fenyegető hangsúlyokat, visszatámad, az utolsó pillanatig nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet, és hogy itt a veszte. Hogy az elviselhetetlen mennyiségű gazemberségnek már következménye lesz. Hogy annyi tűrés után eljött az idő, végzetesen átszakadt a gát. Izgalmas szituáció az is, amikor Bánk még nem érzi azt, hogy át kell szakadnia. Nem is néz Tiborcra, totálisan a maga magánéleti válságával van elfoglalva, amikor a derék öreg, Bezerédi Zoltán kiváló alakításában, sorolja a panaszait. A személyes panaszok az ország panaszaivá válnak, de Tiborc csukott fülekre és fitymálva átnyújtott, visszautasított, megalázó alamizsnára talál. Dankó István Petur bánja nem jut tovább a forró fejű hőbörgésnél. Takátsy Péter Mikhál bánja és Rajkai Zoltán Simon bánja szinte bohózati kettős, mire észbe kapnak, hogy mi történik körülöttük, már késő. Rujder Vivien Izidórája is későn veszi észre, hogy menekülni kellett volna innen. Elek Ferenc parádés II. Endréje mulatságos papucsférj, tehetetlen bábkirály, sírva fakadó anyámasszony katonája. Hogy ő semmit nem rak majd rendbe az ország ügyeiből, az garantált. A királyné pedig halott, bár alakja, szellemisége kísért, nem véletlenül látjuk közszemlére téve, üvegkoporsóban. A befejezés érezteti, hogy vesztével még nagyobb káosz, gyűlölet, fejetlenség jöhet, nem látni országvezetésre alkalmas erőt. Szép jövő.

Recenziós kavicsok emlékkövekről

Kenyeres Zoltán
Publikálás dátuma
2020.01.05. 17:05
Konok Tamás
Fotó: Bruzák Noémi / MTI
Étretat kedvelt helye volt az impresszionistáknak, fehér szikláját Claude Monet festette meg, s aki festőnek tartja magát, annak illik egyszer elzarándokolnia oda és markolni egyet a flandriai tengerpart köveiből. Konok Tamás nem egyet markolt, hanem egy egész bőröndöt tömött tele velük, nem sejtve, milyen kálváriának teszi ki magát, amikor hazatér ösztöndíjas útjáról. 1948-at írtak. Akkortájt nemcsak kijutni volt nehéz az országból, hazajönni sem volt könnyű. Hegyeshalomnál leszállították a vonatról, fegyveres határőrök túrták fel csomagjait, felnyitották bőröndjét, és amikor meglátták a halom követ, valósággal megrémültek. Mi ez? Kivettek belőle néhányat, és elkezdték feltörögetni, hátha valami el van rejtve bennük. Nem találtak semmit, de azért biztos, ami biztos, a kőgyűjtőt ottfogták az állomáson, a szerelvény lassan kigördült, és elindult nélküle Győr és Budapest felé… Ezek a kövek magyarázzák meg a kötet címét. Egy önéletírás lehet konfesszió, lelki vallomás, lehet perlekedés a sorssal, társadalmi vádirat, lehet traktátusszerű magyarázat-sorozat, elhajolhat a filozófiai reflexió felé, és ki tudja, még hányféle lehet. Konok Tamás a történetmesélés hagyományát választotta alakrajzokkal, portrékkal, akár a régi regényírók és a mai bestseller szerzők. És egyiktől sem kell megriadni, a legújabb regények ismét hajlanak a történetmesélésre, az olvasmányosság pedig csak a sznob szemforgatók szerint ördögtől való. Történetek, sztorik, eseménysorozatok követik egymást, néha novellácskák, és derűvel, remek, olykor fergeteges humorral életre kel bennük az 1930-as évek elejétől 2010-ig minden, vagy majdnem minden, amit érdemesnek tart elárulni. Régóta tudjuk, hogy ha festők elkezdenek egyszer irodalmi prózát írni, abból nagyszerű könyvek születnek, hosszú névsor helyett elég csak Bernáth Aurélra emlékeztetni. Konok Tamás önéletírása ezek sorát gyarapítja. Dokumentum? Minden önéletrajz dokumentum, s mint olyan, nem is az irodalomtörténet, hanem a történettudomány illetékességi körébe tartozik. Csak a megírás módja, a szöveg levegője, a mondatok hibátlan belső ritmusa, a történetek összeillesztésének simasága emeli át a szépirodalomba: akkor válik szépirodalommá, amikor megtörténik a könyvben többször is emlegetett „mise en valeur” transzformációs folyamata. Erről nem nagyon lehet részletesebben beszámolni, ennek megtörténését megérzi az ember olvasás közben, s ilyenkor hajlamos megfeledkezni arról, hogy nem fikciót, hanem ellenőrizhető valóság-elbeszélést olvas. Ráadásul van benne egy állandó elem, ami ugyancsak eltereli a figyelmet a tárgyi hűségről, olyasmi, amit másféle mérlegen kell megmérni, ez a humorba oltott derűs életszemlélet, ami – hogy a szövegből idézzek – „az egyén felszabadult szabadságszeretetéből ”ered. A Vár alján, a Toldy Ferenc utcában nőtt fel a helyhez illő művelt szellemi környezetben. Nagyapja Sándy Gyula, az építőművészet egyik kiváló alakja, nevéhez fűződik többek között a Széll Kálmán téri Postapalota. Családi környezete a dualizmus korából átszármazott felső középosztály, amely a maga korában a progresszió motorja és a szellemi élet vezetője volt, de a XX. század végére eltűnt, megsemmisült, mára csak hírmondói maradtak. Minden egymást leváltó rendszer ellenük dolgozott, pedig ha jelen lettek volna, és szóhoz juthattak volna az elmúlt évtizedekben, talán megteremtették volna az európai szellemű és európai szemléletű nemzeti polgárságot, ami legjobban hiányzik a mai zavaros világban. Nem így történt, nem sikerült. 
Konok Tamás: Emlékkövek. Fejezetek egy önéletrajzból. Új Művészet, Budapest, 2019.
A családi alakrajzok mindenesetre a könyv írói remeklései közé tartoznak, a szeretet hangját ezekben a jelenetekben is a humor - a dédnagymama figurájánál harsányan megnevettető humor - óvja meg az előadást az érzelgősségtől. Aztán jönnek az iskolaévek, a legjobb egyházi iskolákban lesz rossz tanuló, csak rajzolni tud jól. Úri gyereknek zenét is illett tanulni: konzervatóriumot végez, talán máig pódiumképes hegedűművész, de sorsot választ, és a Képzőművészeti Főiskolára iratkozik be. Bernáth Aurél osztályába veszik fel, a korszak legjobb mestereinek kezébe kerül, aztán, ha kell, szocialista realista képet fest. A kényszerfeladatok mellett (tegyem hozzá, a jól fizető kényszerfeladatok mellett) keresi saját útját. Következnek a rövidebb párizsi látogatások (a kőgyűjtés ideje), aztán a kinn-maradás. Huszonhét évig él Franciaországban, állampolgár lesz, becsületrendet kap, beutazza a világot, a kísérletező művészet nemzetközi világában él. Műkritikus legyen a talpán, aki minden nevet ismer, amely feltűnik a könyv lapjain. A történetekben Zürichtől New Yorkig számtalan nagy- és kisváros elevenedik meg, megelevenednek a kiállítások és galériák, de közben nem sok szó esik a művészetekről, a könyv elhatározott szándékkal epikai jellegű én-elbeszélés, és az elmesélések között nincsenek elrejtve művészetelméleti fejtegetések, nincsenek értekezések, nincsenek esszészerű betétek. Ez üdítően hat az olyan olvasóra, mint én, aki már kezd belefáradni a mai túlintellektualizált irodalomba. Konok Tamás művészeti ideálja ugyan a látvány optikai szépsége, és fiatalkorától kezdve megvallottan kerüli a kép narratív mozzanatait, önéletírásában az elmesélhetőt helyezi előtérbe. A fejezetek nem a műhelyben játszódnak. Ennek ellenére határozottan megjelenik bennük a XX. század második felének európai és amerikai képzőművészetének tovább alakulása, megjelenik az a folyamat, ahogy a kísérletezések más-más irányokban maguk mögött hagyják az avantgárd iskolákat, és sokfelé elágazva keresnek új lehetőségeket. Munkáik nyomán megváltozott a képzőművészet fogalma, s ma már helyesebb, ha a régi szó helyett vizuális művészetről beszélünk, ami tágan magába ölel az építészettől a festészeten, szobrászaton, fotóművészeten át az installációkig és performance-okig mindent, aminek optikai összefüggései vannak. Szabadon lehet válogatni a sokféleségben. Konok Tamás idegenkedett a pop arttól, újrealizmust látott benne, és a nonfiguratív művészetnek azt az ágát választotta, amely a felszínen megjelenő látvány mélyén a tökéletes tisztaság és egyértelműség formáit keresi. Ennek érdekében lebontotta a naturális optikai látványt a legközönségesebb mértani négyszögekre, és végletekig redukálva, végtelen variációjú sávokká alakította át, aztán a sávokból hálózatok is lehetnek, és mint fénysugár, egy-egy szín fut át rajtuk vagy éppen meghagyja őket szürkén-feketén, hogy még elvontabbnak, már megnevezhetetlennek látszódjanak. A kép ne meséljen, hanem érzékeltessen, és ne a látottat, hanem – ahogy ő írja – a láthatatlant próbálja megragadni. Ezt persze csak az ember látványvilágának végletes denarrativizálására, mesétlenítésére lehet alkalmazni, mert a világegyetemet alkotó mikro-mikrovilágban nincsenek egyenesek, nincsenek téglalapok, minden hajlik, görbül, körszerűvé válik, a húrelmélet hívei szerint a kis energiahúrok is feltekerednek és nem három, nem is négy, hanem kilenc dimenziójuk van. A művészet szegényes az „igazi valósággal” szemben. Vagy túltesz rajta. (Konok Tamás: Emlékkövek. Fejezetek egy önéletrajzból. Új Művészet, Budapest, 2019.)

Kié a főszerep?

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.01.05. 17:05

Fotó: Népszava
Hollywood nincs mellettem. Legalábbis nem ezekben az időkben. Nézzük például – az első filmek egyike, ami elé hárman ülünk le Dusival a sok Nyuszi Péter és Pocoyo után – a Télaput. Karácsony első napja van, körülöttünk a kibontott játékok, csak a fán lévő világítás ég, szóval giccsesen meghitt a hangulat, amikor feltűnik valami, ami eddig nem is nagyon érdekelt. Ebben a teljesen ártatlan vígjátékban. Az, hogy Charlie mostohaapja, az elképesztően ízléstelen pulóverekben mászkáló pszichiáter, ez a teljesen mellékes, folyton vigyorgó karakter mennyire kiábrándító. Mennyire ostoba. Már a puszta léte is. Próbálja a maga röhejes elveit érvényesíteni Charlie nevelésében, miközben minden képkockán látványos vereséget szenved a Tim Allen alakította biológiai apától. Naná, hiszen ő lesz a Télapu. Miközben Neal, a pszichiáter még Krampusz-vizsgán is megbukna. Fészkelődöm a kanapén, s félszemmel Dusit lesem, hogy mi jön le neki ebből. Ő persze Télapunak drukkol (naná, hiszen én is azt teszem), és szerencsére egyszer sem mond olyat, hogy Te, Zsiga, ez a Neal olyan gáz! Vagy: Milyen jó lenne, ha Charlie Télapuval maradna! Netán: Ennek meg kellene tiltani, hogy apa legyen! Aztán még el sem illan a kétségbeesésem, amikor egy másik csatornán vetíteni kezdik a Megjött apucit. A család életében egy nap felbukkan az übermacsó, vér szerinti apa Mark Wahlberg kigyúrt képében, amit a nevelőapa, a könyvelőképű, hivatalnokagyú, puhány anti-férfi (Will Ferrell) csak pislogva néz. Korábban – amikor Dusi még sehol sem volt – már láttam a filmet a mozikban, s persze hogy én is Wahlbergért voltam oda, ezerszer lettem volna ő, mint a nyámnyila, nyálas Ferrell, akit ráadásul még színészként sem tartok nagyra. Most viszont azon kapom magam, hogy neki szorítok, próbálom felfedezni a rejtett jó tulajdonságait, hogy mennyire rajong a családjáért, a megörökölt gyermekeiért, mennyire igaza van a nevelési kérdésekben, és próbálom nem észrevenni, hogy mindez miként olvad el Wahlberg mindent megengedő árnyékában. Mintha a vitaminok nagyszerűségéről szónokolnék a cukrászdában. Szerencsére ezt a filmet Dusi már nem nézheti, így csak én izzadok a kanapén, míg el nem kapcsolok. Méghogy vígjáték! Ez kész tragédia. Mármint a béna mostohaapák szemszögéből. Persze legyinthetnék is, hogy de hát mi köze az álomgyárnak a magyar rögvalósághoz! A mi életünkhöz. Mit tudhatnak ők egy magyar nevelőapa életéről? Egyáltalán a szülőségről? Aki kicsit is belekóstolt ebbe, tudja, hogy nem egy délután a Disneylandben. Illetve van ilyen része is. De a többi: szabályok, rendes beszéd, korlátok, alkudozás és spenót. És akkor még jön a vég nélküli „léccilécci”, vagy „jajmárzsiga”, és a nap végén már csak az tűnik fel, hogy azt is megengedtük, ami eszünk ágában sem volt. Mikes Kelemen-effektusként kártyavárként dől össze minden pedagógia. A szülőség java része takarítás, rendrakás, és bizonyos dolgok állandó ismétlése. „Mit mondunk a bácsinak?” „Hogy is mondjuk ezt szépen?” „Na, miért kell fogat mosni?” És a csöndes fohász, hogy tán csak megmarad majd valami mindebből a kamaszkor után is. Nem radírozza le az iskola, a barátok, a kinti világ. És közben, hogy is mondjam, én sem vagyok nagyon fotogén. Vagy filmogén. Író vagyok (nem egy Esterházy vagy Krasznahorkai), hírlapíró, szerkesztő. Kákán a csomó. Vagy lásd még: borongó bölcsész a félhomályos kocsmában. Hol van ez a tévében megszerezhető tizenöt perces hírnévtől? A csiricsáré celebségtől? Hát mivel villoghatna a gyerek? Hol van ebben a főszerep lehetősége? Ez tiszta nealség és ferrelség. Pszichiátria és könyvelés. Úgy száz évvel ezelőtt, Móricz vagy Kosztolányi korában talán még nem hangzott volna ilyen menthetetlen lúzerségnek az írói lét (bár akkor is inkább dzsentri lettem volna). Max léhaságnak, de még járt vele valami tekintély. És honor. Miközben a másik oldalon ott áll a vér szerinti apa egy Lego-tenger közepén. És még a füléből is forró csoki folydogál édes kompenzáció gyanánt. (Tudom én, az elvált apák dolga sem könnyű.) Így feküdtem le, zúgó fejjel, pokolba kívánva minden filmet. Aztán reggel a cuccogó cumival megjelent Dusi, és ahogy az lenni szokott, az első útja hozzám vezetett. Valahogy így alakult ki. Reggel és betegség idején, főként ha kórházba kell menni, ügyeletre, szúrni vágyó orvos bácsihoz/nénihez, akkor jobban szereti, ha az én ölemben ül. Átfonja a karját a nyakamon, és az álomszagú fejecskéjét belefúrja a váll gödrébe. Ott lebeg egy kicsit még álom és ébrenlét között. Nem sok idő ez. Talán ha lemérném, magam is meglepődnék, hogy milyen rövid. Mégis azon pillanatok egyike, amikor helyrezökken a világ. Amikor csak a tökéletesség létezik. Amikor kiteszem az utolsó pontot egy nagyobb szöveg végén. Amikor – Örkény szerint – akár a vízen is megpróbálhatnánk járni. Ez nem a vasárnapi apák pillanata, hanem az öltöztetéssel, rendrakással, főzelékkel bajlódóké. A célba érés öröme. Aztán úgyis elkezdődik a nap, jön sorra a „tedd le”, „ne edd meg”, „köszönj szépen”, „ne üvölts annyit”, és este Hollywood. De reggel miénk az egyperces főszerep.